Richard Wagner regényéről

Fixa idea

Már a könyv felütése előtt kiderül, mivel van dolgunk, a borítón, a cím alatt általában e műfajnál kissé szokatlanul ezt a szót olvashatjuk: regény. A hátlapon a fülszövegből megtudhatjuk, hogy a szerző „1952-ben született egy bánsági kisvárosban. 1987 óta Németországban él. A kortárs német irodalom egyik jelentős, sokoldalú alkotója”. A könyvet Zsidó Ferenc fordította, utószavát Markó Béla jegyzi.

Még mindig a könyv felütése előtt: egy aprócska értelmezőjelző tolakszik a fentebb említett módon bejelentkező műfajmeghatározás elé, az utószóból kivágott kis részletben: „Richard Wagner kisregénye [kiemelés tőlem, V. Cs.] erről szól: a kétségbeesett kapaszkodásról két partba, a múltba és a jövőbe.” (Markó Béla)
Hogy miért nincs egyeztetés, vagy miért nem lehet ennek eldöntését amúgy is az olvasóra bízni, kiadói kérdés, húzás ésatöbbi. Gondolom én, de ez egy másik vita tárgya és egyébként is a spanyolviaszok közé tartozik. Minden esetre a regény, kisregény, napló, memoár, emlékirat (mert így is el lehetne nevezni) – jól meg van csinálva, feszesre szerkesztve, se túlírva, se minimalizálva.
Mintha naplószerűen lennének lejegyezve a kis történetdarabkák, emlékek, gondolatok s mindezen szálak kuszaságát, szertefutását Benda mérnök (a főhős) tartja össze, pontosabban szét, még pontosabban az olvasó kell összerakja, mint egy puzzle játékot. Így lesz egyetlen történetté – az ő „széthullásának”, a felszámolódás metaforájává. „Benda mérnök alaphelyzete, ha jól értelmezem, a hontalanság és az otthontalanság. A három nőből, Mariannéból, Évából és Iriszből immár soha többé nem lesz egy, mint ahogy a többi hazából sem lesz már egy igazi otthon.” – írja Markó Béla a regény utószavában.
Nem csak az egyes fejezeteket illetően, de azokon belül is nagyon szerteágazó eseménysorokat kell követnie az olvasónak, és azok is legtöbbször csak a főhős gondolataiból, monologizálásaiból következtethetők ki. Konkrét dialógus nyet, konkrét szerelem nyet, konkrét sztori nyet. De mi az, hogy konkrét dialógus, konkrét szerelem? „Beszélgetünk egymással, de a mondatok csak a köztünk lévő távolságra figyelmeztetnek. Beszélünk, hogy a másikat átöleljük, hurkot vetünk rá szavakból, beszélünk és összehúzzuk a hurkot. Mindig csak magunkról szólunk. Túl komolyan vesszük önmagunkat. […] Azt állítjuk mindkettőnkről beszélünk, pedig valójában csak önmagunkról. […] Szeretlek, jelented ki és ‘halálmegvető’ bátorságod a giccs kelléktárát gyarapítja.”
A sztori végülis „csak” annyi: Benda mérnöknek, a bánsági svábnak töbszöri kísérlet, közben persze pár romániai börtönév után sikerül átszöknie a határon és kijutnia Németországba. Több éves kapcsolata Évával tönkremegy, Marianné, a bánsági évek idejéből való szerelem már csak egy emlék. A Bécsben megismert Irisz pedig otthagyja. A sztori mesélése azonban nem kronologikusan történik, előre, meg hátrafut az időben.
Lebegnek a történetek, az emlékek. Három szerelem rajzolódik ki, valahogy úgy, ahogy a szerelmet ki lehet rajzolni, ki lehet mondani. Nincs visszaigazolás szinte semmire. A címre sem.
Benda mérnök az utópiák embere, illetve már az sem. „A te fixa ideád sehova se tartozni, mondta Éva. Nem tartoztál egészen a svábjaidhoz, sem a románokhoz, és ide sem tartozol igazán. Sehová sem tartozol, mert így volt ez a kezdetektől. Nincs hovatartozásod. Te vagy az, aki egyedül van. Ez a meggyőződésed, ezért nem lehet veled tárgyalni. Éva hangja olyan volt, mint az állomási hangosbemondóé: egyenletes, lágy női hang, mely az érkezéseket és indulásokat mint holmi nyílt titkokat közli.”
Korlélektan is egyben. A román kommunizmus marhabélyegét és az átéltek (szökési kísérletek, börtönévek) következményeitől szabadulni nem tudó embert rajzolja meg félelmetes pontossággal. Nem csak a történetekkel, de a nyelvi módozatokkal is. A szöveg teste is feldarabolt, töredékes. Szinte bármelyik oldalra kinyithatjuk a könyvet, a sorok közt konkrétan is nagy távolságok vannak. Félbeszakított, egymásba vágó, vagy görcsösen egymásba kapaszkodó mondatok követik sokszor összefüggéstelenül egymást. Néha egy fél oldalon van egy mondat, egy gondolat, egy felidézett emlék. Az egymáshoz valamennyire is illeszkedő szövegrészek között is ott tátong a távolság, a kimondhatatlan. „Hiába lépték át később egyesek a határt, mert már bennük volt a semmi. Agyukban ott volt a lyuk, szívükben is ott volt a lyuk.” – jegyzi meg Markó Béla.
Szelíd könyv, rezignált, ráérősen mesélő. Mintha Benda körül megállt volna az idő. Ebben az „időtlenségben” ütközik ki a külső és belső hontalanság.
Az egész könyv tulajdonképpen erről az életérzésről szól. Egy ellehetetlenült élet reflexiója, amelynek a sok át- meg újraértelmezések folytán már se múltja, se jövője. Jelene is csupán a bőrönd-élet, csomagolok, megyek. Hová, merre? Nem fontos. Már nem.


Richard Wagner: Kőomlás Bécsben. Pont Kiadó, Budapest, 1999.