Szente B. Levente meseregényéről

Majdnem megöltem egy mesét. Nem viccelek. Még tavasszal olvastam a székelykeresztúri Szente B. Levente Tücsök, Zöld Manó és a többiek című meseregényének kéziratát. Akkor a sűrű programom miatt elmaradt a könyv bemutatása, most viszont fenékkel indultam neki a témának. Mint „tanult értelmiségi” egyetemi képzettséggel felvértezve – jelen pillanatban talán találóbb szó a megfertőzve –, szakirodalmi eszmefuttatások olvasásába kezdtem, hogy aztán komoly irodalmi elemzését adjam a megnevezett műalkotásnak.

Csak egy mondatot hadd idézzek csemege gyanánt a meseregény fogalmáról: „A felnőtt irodalom tükrében a meseregény intencionált irodalomként létezik, azaz a fenomenológia intencionalitásának aktusában jelenik meg mint »meseként olvasott« regény.” (Lovász Andrea: A meseregény kora. Korunk 2002/október). Tetszik érteni, itt nem Lovász Andrea írásával szemben merülnek fel kétségek. Az én meséhez való közeledésemmel volt a baj. Mint amikor az ember késsel ront egy virágnak.
Jelen cikk apropóját az adja, hogy hétfőn, a kötet sokadik (több mint huszadik) könyvbemutatójára került sor a székelykeresztúri városi könyvtárban. A bemutatóest az V. Székelyföld Napok alkalmával, a Székelyföldi Szerzők Napjai elnevezésű program részeként gazdagította az érdeklődőket. Egyébként Szente B. Levente ars poeticájáról már olvashattak a Morfondír.ro-n, de az író különleges szenvedélyéről is beszámoltunk, ugyanis környékünkön kevesen büszkélkedhetnek olyan gazdag agyag- és cseréppipa-gyűjteménnyel, amilyennel a szerző rendelkezik.
Miután letettem arról, hogy racionális alapokra építve mutassam be a mesét, engedtem, hogy az érzések hassanak rám. Tücsök, Zöld Manó és a többiek ismételten ráébresztettek, hogy a mese lényegében világokat kapcsol össze: fikció és valóság, véges és végtelen, lehetséges és lehetetlen, gyermeklét és felnőttkor oly módon keveredik a mesében, hogy az olvasó egyszer csak azt kezdi érezni, hogy a fent van lent, a kint van bent. Egyszerűen átkerül egy varázslatos világba.
A mesében, akárcsak a valóságban, vannak kihívások, amiket le kell küzdeni, ellenségek, akik akadályoznak céljaink elérésében, azonban Tücsök mellett ott van Zöld Manó – vagy ahogy magát egyszerűen nevezi, Picur –, aki segítséget nyújt neki, hogy hazajuthasson Kerek Mezőre, ahonnan egy áradás sodorta el. A mese tulajdonképpen a két bajtárs utazását meséli el, akik miközben megpróbálnak hazajutni, új barátokra és segítőkre tesznek szert, megküzdenek a koboldokkal, és még a szerelem is rátalál Tücsökre.
A mese elsődleges címzettje a gyermek. Egy kép jelenik meg lelki szemeim előtt, amint egy kisgyerek a tükör előtt piruettezve felpróbálja anyja magas sarkú cipőjét, felteszi az összes keze ügyébe kerülő ékszert, talán még száját is berúzsozza. Így játszik felnőttet. Így válik felnőtté. És miközben mesét olvas, pontosan ez történik vele: már a szöveg választékos, mégis egyszerű nyelvezete is arra készteti, hogy nyújtózkodjon a szavak után, ízlelgesse, forgatgassa azok jelentését. Ugyanakkor a mese – még ha kicsit didaktikus jelleggel is – példát mutat a barátságról, szerelemről, kitartásról, segítségnyújtásról, de nem feledkezik meg az életben jelentkező nehézségekről sem. Mindezek segítik felnőni a gyermeket.
Mindazonáltal a felnőttek számára is ajánlott a meseregény elolvasása, hiszen a felnőttek általános problémája, hogy elfelejtenek gyermeknek lenni. Pedig a valóságos élet sokkal elviselhetőbb, sőt szerethetőbb lenne, ha képesek lennénk egy kicsit hinni a varázslatban, hogyha engednénk, hogy a csodák megtörténjenek velünk. Engem is fejbe kólintott a két mesehős beszélgetése, főleg, hogy ilyen rosszul közelítettem kezdetben a témához. Ezt mondja Tücsök Picurnak:
„ –Tudod, eddig abban a hitben voltam, hogy nem is léteztek. Csak a mesékben! (…)
– Ne butáskodj! – legyintett sokára a kis manó. – Mi mindig is megvoltunk, csak hát fura ez a világ… ki tudja, mi titkot rejteget még számunkra? (…) – Már hogyne léteznénk! – csattant fel megint percekkel később a házikótól elég messzire járva Picur. – Szerinted akkor most ki áll előtted? ‒ Hát, én például látlak téged! Akkor úgy látszik… vagyis… szóval mindketten itt vagyunk. Ebben más is egyetértene velünk. Ha látna, persze! Mert nem igen hisznek azok, akik mondjuk, éppen nem látnak… de hagyjuk ezt. Tulajdonképpen nagyon örvendek neked. Neked, kedves barátom!” (20‒21. oldal)
A Tücsök, Zöld Manó és a többiek című kötet idén jelent meg Marosvásárhelyen a Garabontzia kiadó gondozásában. A mese már 1999 és 2000 között napvilágot látott a Romániai Magyar Szó Csodavár mellékletében, azonban a jelenlegi bővített változat. A tervek szerint az alkotásból mesejáték készül, színpadra.
 


www.morfondir.ro