Fátyolrengeteg

Hogyan olvasunk antológiát? Az egyes művekre figyelünk közben? Mit tesz egy antológia a benne levõ szövegekkel? Az Álmok szállodája szerkesztõje azt írja, a jó vers úgy jár el, mint egy csábító, apránként, alkalmanként tárja elénk értékeit. Alkalmas terep egy gyűjteményes kötet a versek, novellák rejtett aspektusainak megmutatkozásához?

Vagy Balázs Imre József véleményétõl eltérõen azt mondhatjuk, az általa szerkesztett verseskötetben nem egyediségükben, hanem a kötetbeli kontextus által meghatározottan sorakoznak elénk ezek az 1918 és 2000 közötti erdélyi magyar irodalmat bemutatni szándékozó versek? 

A könyvben az 1883-ban született Tompa Lászlótól az 1973-as László Noémiig hatvan költõ írásaiból olvashatunk, idõrendi sorrendben. Szükségszerűen sokan kimaradnak, például a második Forrás-nemzedékhez tartozóként emlegetett szerzõk közül Magyari és Molnos Lajos, a következõ nemzedékbõl Bágyoni Szabó István, Kőrössi P. József, a késõbbiek közül Kinde Annamária, Lövétei Lázár László. A szempont, amely szerint a szerkesztõ válogatott, az olvasmányosság volt (az elõszóban Balázs Imre olvasókönyvnek nevezi az antológiát), és nem a reprezentatív jelleg. Demény Péter ez utóbbit tartja az általa szerkesztett prózakötet, a Lassított lónézés alapvetõ jegyének. 
Balázs Imre arra törekedett, hogy többnyire kanonizálatlan költeményeket emeljen be gyűjteményébe – hiszen az untig ismert versekhez nem enged közel férkõzni az ünnepi máz. Ugyanakkor az az olvasó is elégedett lehet, aki a régi kedvenceket keresi a kötetben: Dsida, Áprily és Kányádi klasszikus versei mellett egy-egy bejáratott Reményik-, Bartalis János-, Létay-, Farkas Árpád-verssel is találkozhat az antológiában. 
A kanonizált szerzõk mellett helyet kapnak olyanok is, akik nem föltétlenül esztétikai újításaik, egyéni hangvételük révén kerültek a kötetbe, hanem mert egy adott idõszak reprezentatív szerzõi: ilyenek a század tízes, húszas éveiben alkotó avantgárd költõk: Reiter Róbert, Becski Irén és Andor, Ormos Iván. 
Sem életrajzi adatokat, sem a versek keletkezési dátumát nem közli a válogatás, a kötetek címét sem, ahol a versek elõször megjelentek. (Nem teszi a másik, Demény Péter által szerkesztett, Lassított lónézés címû kötet sem.) Balázs Imre alapos bevezetõ tanulmányából viszont tájékozódhat az olvasó az antológia szerzõirõl, a tágabb irodalmi folyamatokról. 
A versantológia és a novelláskötet sok vonatkozásban hasonlítanak egymáshoz. Mindkét kötet közöl Erdélybõl Magyarországra emigrált szerzõk (Áprily, Jékely, Bodor Ádám, Balla Zsófia, Csiki László) alkotásaiból. A Demény által szerkesztett, negyvenkilenc írást tartalmazó könyv is – amely Bodor és Vári Attila kivételével mindegyik szerzõtõl csak egy novellát tartalmaz – kénytelen eltekinteni egyes szerzõk (pl. Nyírõ József, az elsõ Forrás-kötetes Veress Zoltán) megjelenítésétõl. Ez a gyűjtemény is közöl kanonizált szövegeket – Tamásitól a Himnusz egy szamárral, Király Lászlótól a Fény hull arcodra, édesem címû novellát emeli be a többi alkotás közé. 
A prózakötet hitelességre törekszik, az 1918 és 2000 közötti időszak erdélyi irodalmát kevés kendőzéssel mutatja be, nem idomítja erõszakosan a mai befogadói elvárásokhoz. Transzilvanista szellemû írásokkal indít – ennek az irányvonalnak a jegyei késõbb több novellában visszaköszönnek. A havas erdei, hegyi tájat hamarosan kispolgári miliõ, majd külvárosi környezet váltja fel, a mágikus realizmus elemeit kisrealista, proletkultos beszédmód (Asztalos István, Nagy István) követi. Bár óvatosan válogatott Demény, ezek az írások koruk lenyomatát hordozzák. Többnyire távolságtartással, dokumentumként lehet közelíteni az idealista, burkoltan allegorikus, esetenként tragikus iróniájú szövegekhez. Ami furcsa: úgy tűnik, a néhány évtized alatt az erdélyi magyar próza nem változott lényegesen sokat, nem vált igazán átütõvé. Még ha új fogásokkal élnek is a tollforgatók (lásd Orbán János Dénes kötetzáró írását, Szakács István Péter Jerikói lonc címû novelláját), az írások stílusa, a dialógusok, a figurák gyakran merevek, túlzóak, élettelenek. Ugyanakkor kiemelkedõ mondatokkal (Láng Zsolt), közvetlenül hozzáférhetõ, érett stílusú, elsöprõ írásokkal is találkozunk meglepetésszerűen (Lakatos Mihály, Vári Attila, Papp Ferenc írásai). 
Azt mondtuk, a novelláskötet õszinte – a versantológia viszont szép. Balázs Imre megpróbálta elkerülni a transzilvanista ideológiát tükrözõ alapversek közlését – az enyhe allegorizmus átszivárgását azonban nem akadályozhatta meg. Bátran alakította ki a rendelkezésére álló vershalmazból a jambusok áradata, a gondolatritmus, a természeti képek, a retorizáltság, az erõs képiség és az írónkénti gondos kezdõ- és záróversek egységesítõ segítségével a népies, a (neo)avantgárd, a késõmodern, a popularista irányokat egységbe olvasztó kötetet. A versgyûjtemény lírai lett – a szomszédos versek fátylai egymáshoz átlibbenve, egymásra rakódva havazzák be a könyvet. 


Erdélyi Riport: 2003/11.