Simó Márton új kötetéről

A Zsil-völgyi Urikány szülötte, mégis Atyhában „őshonos”.  Ismeri a székely ember lelkének rezdüléseit, de ezt olyan kiművelt  nívón  képes bemutatni, mint a kertész, aki nemes ágat olt be vad  fába, hogy az minőségi, bő termést hozzon. Simó Márton író, költő, publicista immár évek óta érzékeny megfigyelője az udvarhelyszéki falvaknak, és nemcsak azoknak.  Ezen táj  „helyrazi száma” nyugodtan beazonosítható Csíkban, Gyergyóban  vagy éppen Háromszéken is. Annyira finoman reagál az őt-minket érintő jelekre, jelzésekre, – miközben rögzíti, érzékleli is  Székelyföld pulzusát –, hogy tanítani kellene, ha lehetne. 

    Udvarhely, a székely anyaváros, az író jelenlegii lakóhelye, de egy percre sem felejti  gyermekkora színhelyét, Atyhát. Úgy van vele, mint Mikes Kelemen  Zágonnal. A „kényszerlakhely” nem teszi zárójelbe a valódi otthont, ahová gyökeret eresztett, szálait el sem vágta, ellenkezőleg: azokból táplálkozott, élt mindig is, írói és emberi pályája során.  Neki az a kijelölt hely.* (Nekem  Ferenc Imre kilencvenes évekbeli, hétfői publicisztikái  jutottak eszembe róla.) A publicisztikák 2011-2014 között  íródtak az Udvarhelyi  Híradó számára. Ebből az időszakból, erdélyi-székelyföldi közérzetünkről  adnak tanulságos, sírós-nevetős keresztmetszetet.  A szerző akármennyire városon él, nem nyugszik bele urbánus mivoltába, szíve szakad meg a faluért, rajongásig szereti azt a rendet, értéket, egységet, természetközeli tisztaságot, átlátszó, egyértelmű emberséget, amit a falu jelent. A jelenségek és tendenciák, a lassan kiürülő székely faluvilág édes-keserű kórképe s egyben biztató csodái is gondolkodásra, írásra késztetik a jó tollú írót. Szomorkás belenyugvás és bizakodó reménység hullámai mosódnak egybe egy-egy szellemi-lelki helyzetjelentésként, körképként is felfogható heti  beszámolójában, de a tárca végére a redők kisimulnak, a zaj elül, a szebb jövő, ha gondolatban is, de felcsillan.
    Lemenők (utódaink), skanzen, újgazdagok és elherdált múlt,  gyermekkor, városiasodás, európai huzat – állandó, visszatérő témái, melyek minduntalan foglalkoztatják. Érzékeli a korszakhatárt, törésvonalat, amely a régi és új világrend között húzódik, s amelyet bőrünkön érzünk.  Mégsem nyomasztóak ezek a heti karcolatok-tárcák, mert a székely tájnylev jellegzetzes fordulataival (sirül, csesztet, elment egyfelé, annak annyi, felazon, ugyanvalóst, bugyeláris, jó futamodásnyi, stb.), a furfangos, leleményes oda- és elszólásaival, képeivel, a szája szélén bujkáló huncut humorral, könyedén, tisztelettudóan és simogatóan szól az olvasóhoz. Kifinomult stilisztikájával tarkítja, élvezetes olvasmánnyá szelídíti a rideg tényeket. 
   A szerzőt  alázat, szerénység, lényeglátás jellemzi. Töprengéseit megosztva kiderül: benne él, zsong a népéért, a faluért való törődés, fájdalom, az aggódás. A hagyományos paraszti életmód kellékei ott vannak a nyelve/tolla hegyén. Simó Mártonnak és korosztályának még ismerősek a falun használt szerszámok, a szúró- és vágóeszközök, szekértartozékok, amelyekkel apáinknak dolgozniuk,  élniük kellett:  szekerce, gyalu, kézi vonó, furdancs, kacor, bicska, eke szarva, fűrész, fejsze, balta, saroglya, fentő, vagy épp a fabot, amellyel rávágtak a csutakkal kínlódó fejsze fokára, vagy a cövekre, ha kerteltek. De évezredek alatt forrtak ki azok a szerszámok is, melyekkel őseink favillát, gereblyét, ásónyelet, szuszékot, padládát, fejőszéket, katonakuffert és koporsót faragtak... 
Olyan jó megfürdeni ezekben a leírásokban. Szinte magam előtt látom szülőfalum gyerekkori házát, kertjét, csűrét, udvarát, pajtáját. Ahogyan a falusi foglalatosságok kitöltötték és átszőtték életünket, az évszakokat, a maguk sajátos örömével, izgalmával, verejtékével. A szerzőt búcsúra menet lepik meg az emlékek. Mint írja, a magunk régvolt gyermekkora idéződik fel bennünk: régi ízek, a kenyérsütés, a frissen elrakott széna illata, a harmatos fűből szedett gyümölcs semmi máshoz nem hasonlítható zamata, a plébánia udvarán megejtett focizások utáni pihenés kedves emléke a diófa tövében, és az ötven banis fagyigombócok az „átkosból”, amelyről az hírlik, hogy annyira rossz. Rossz volt, nyilván hitvány volt, de még a falu világát vitte előre  valami tehetetlenség... 
Mostanra viszont a falvak mintha elvesztették volna önmegújító képességüket. Ő maga vallja be: furcsa didergés kínoz, és megszáll a félelem, hiszem én már nem ismerem ezeket a sokat tudó szerszámokat. Én már nem látom meg az útszéli fában a kútágast vagy a lőcsnek valót. Számomra nem kínálkozik a lombok közül a favilla... vagy az ostornyél – teszem hozzá. Én már nem jártam ki azt az iskolát, amely feljogosít és alkalmassá tesz arra, hogy túléljek és túlvigyek egyet-s mást az utánam érkezőknek. Képzetlen vagyok, buta és puhány e dolgokhoz... – jegyzi meg szerényen. De  legalább leírja, szóvá teszi, felsikolt a vész láttán: a világban, körülöttünk viszont bűzlik a közöny, áttör mindenen - mint betonon a pitypang –  „mire a kakas megszólalna”.
A könyvvé szerkesztett publicisztikagyűjtemény mégis a helytállásról tanúskodik. Elgondolkodtató egyház- és világtörténelmi kitérői nemcsak felvezetésül szolgálnak, inkább a témák napi aktualitásai jelentenek alibit, hogy néha megeressze pennáját, és fel-felvillantsa műveltségét. Mindezt szerényen, naprakészen, ízes  nyelven, élvezhető olvasmányként tálalva. Elég egyet kibarangolni Atyhába. Sajátos mértéktartás, a jelzők, fordulatok vagy  adatok és szükséges információk visszafogott adagolása jellemzik a könyvet, ami külön publicisztikai erény.
A szocialista fénykorszak, fogyasztói társadalom-ellentéte és dilemmái szembeötlőek, és egyiket sem érdemes visszasírni, sőt utóbbi most tombol javában. A publicista nemcsak a sorbanállásokra vagy a városba ingázásokra emlékezik és emlékeztet,  hanem a szénacsináló nyarak  virágillatára, a ministráns gyerekkor foci-hangulatára is. Ezzel szemben a mai gyermek mit csinál egész nyáron a blokk előtt? Eseteleg netezik vagy táblagépezik, s ősszel már szemüveg kell neki az első osztályban... Szép- új világunkban viszont pont ez a 60-as, 70-es nemzedék kapta azon magát, hogy már a régi  is eltűnőben, az újjal sem tud azonosulni. Gyermeke idegenül néz rá, lassan ő sem érti lájkolós, ájpodos lemenőit, pláne unokáit...
Simó Márton falun van a helyén. Ott érzi magát otthon. Nem riasztja el a kidőlt kerítések, az omladozó falak, a bedeszkázott ablakok látványa, mert lelki szemei előtt ez a falu él. Leírhatatlan kincseket rejteget magában, amelyek az övéi is. A környék falvait járva, észlelve a gondokat, felleltározva a még el nem adott-herdált értékeket, városi tömmbházlakása ablakából is falura tekint. A város peremén is az atyhai hegyeket fürkészi. Ha csak lehet, minél több időt ott töltene. Nem csupán a régi élet illúzióját szeretné viszontlátni. Elfogultságnál messze több ez az érzés, nem pusztán az elvesztett paradicsom utáni vágy. Nem is nosztalgia. Inkább egyfajta várakozó, lesben álló, a lövésre kész  vadász türelmetlen izomfeszülése, hogy léphessen, ugorhasson, ha beköszöntött a pillanat.  
Számára a falu a kijelölt hely, ahol élni ma is szép. Sőt csak ott érdemes.
A könyv nemcsak a tudatos és a jó érdekében kifejtett kitartó szellemi munka gyümölcse, de hiszem azt, irodalmi mércével is rangos alkotássá sikeredett.



*(Kijelölt hely, Erdélyi Műhely könyvek, Budapest-Székelyudvarhely, 2014).