Magyary Ágnes prózakötetéről

Mennyivel többet tudtak klasszikusaink, Jókai, Mikszáth, Krúdy, a nőkről, mint mi ma! Milyen kár, hogy ebben a fene nagy egyenlősdiségben kihalt, elsorvadt a térdet-fejet hajtó szép alázat, a nemes nőkultusz, amellyel Balassi, Petőfi, József Attila kedves asszonyaik elé járultak! Tőlük tudjuk, hogy egykoron a legyező mögül többet megláttak a nők a világ rejtelmeiből, mint az emelvényeken, pulpitusokon szónokoló férfiak.

A legyező olyan volt  ha szabad még előrángatni a sutból a jó, öreg hasonlatot, mint a radar képernyője, behozta a látótérbe a láthatatlant, sőt visszajelzést is lehetett azzal leadni: tiltást, beleegyezést, kacér kihívást, szomorúságot, lemondást, riadalmat, ellágyuló boldogságot.
Magyary Ágnes könyvéről* szólva jó tudni mindezt, mert az ő társaságában, az ő kalauzolásával előre nem látható, meredek ormokat kell bejárni, illetve mély szakadékokba, bugyrokba kell alászállni. Bizarr, korláttalanul áradó fantáziája, ötletarzenálja behozza a görög mitológiát, kortársunkká avanzsálja Homéroszt, Dantét, Cervantest, vakmerően lépdel Proust időt hágó lábnyomaiban, belebújik Jorge Luis Borges bőrébe (Idéz a nagy argentin Képzelt lények híres kislexikonából), felsejlik a címadó írásában Bulgakov, apokrif történeteiben Jókai fölé hajol kacéran, mímeli, imitálja, parodizálja a modern krimit…
Nem a modorosság kelléke a fenti három pont. Magyary Ágnes skálája olyan széles (Megbír még egy hasonlatot egy rövid jegyzet?), mint a véletlen- illetve skálafüggetlen háló, amellyel lázasan dolgoznak, küszködnek ma a fizikusok Amerikában, és más pontjain a világnak.

A hasonlatok nemcsak sántítanak, csapdát is állítanak elénk. Ha Magyary szemhatára, skálája széles képzeletmezőkre nyílik, akkor nem lehet véletlen és független. Márpedig Az ördög operába készül kötet írásai, szövegtestei, glosszái, aforizmái, kommentárjai, konyhareceptjei, szópalotái, szómontázsai, lábjegyzetei, függelékei, műfajelméleti mazsolái azt hitetik el első olvasatra velünk, hogy  sikeres trapézjátékosként  sikerült neki az egyetemes kultúra fölé emelkedni.
Ismétlem: első olvasatra. Mert a kedves könyv jó szellemei azután is kísértenek, miután túl vagyunk az utolsó oldalon. Kit hagyna nyugton, békében, kit ne mozgatna meg az agytól a zsigerekig a szerelem, a féltékenység, a hűség és a hűtlenség, a rögeszme, a kósza képzelgés, a csoda, a bizonytalanság ópiuma, a hideg ráció és szentimentális ellágyulás, a rémes csuszamlások a lélekben, időrianások a történelemben, a férfinélküliség kínja, a színek, a szagok, az ízek zuhataga és azok hatására keletkező élvezet-örvények? Erről szólnak ezek a históriák.

S áldott szerencse, hogy a nagy kelléktár mellett, annak ellenére Magyary tud mesélni. Tud mesélni ízesen, szépen, erdélyi módra (Onnan származik!), s történeteibe belemártja, belerángatja az olvasót is, mintha közösen fognánk a ceruzáját, tollát. Ilyenek ír, hogy: „Micsoda?  kapja fel a fejét az olvasó.” (31. old.) Vagy: „A kentaur alapvetően nem illik ebbe a történetbe, de némi operációval sikerült beilleszteni a legmegfelelőbb helyre. Most az jönne, hogy milyen nehéz is a szerzőnek, bla-bla-bla, de elhatároztam, hogy nem panaszkodom.” (43. o.)
Ezekkel a rafinált sopánkodásokkal már írás közben szerzőtárssá avanzsálja az olvasót, illetve meztelenre vetkőzik előtte, s az, ugyebár, mindenkor szép mutatvány egy nő részéről.
Magyary tehát mesél, duruzsol, Uram bocsá’ pletykál, jóízű történeteket szerkeszt, amelyeket nem hétköznapi hősökkel népesíti be: Eünike, Héraklész, Nesszosz, Odüsszeusz, Pénelopé, Phlegiasz, Don Quijote, Kotzebue, Ördög, Angyal, J. M. (Jókai Mór), H. L.  (Hátszegi Lénárd) stb.

Nem előrángatott figurák ők, nem másodfelmelegítés alakjai, azt egy jó filológus vagy művészettörténész is meg tudná csinálni. Magyary vérbeli író, s még a legvakmerőbb időugrásainak, korok, századok anakronisztikus egyberántásának is van tétje, esszenciája, lélekmezőkön, társadalmakon átzúgó üzenete.
„Azt kell megtanulnunk  írja a 27. oldalon , hogy az életünk felett nem mi rendelkezünk.”
Ez már egy olyan tétel, bölcselet, ahogy ő nevezi, amely ablakot, legalábbis rést nyit művészvilágának titkaira. Néhány oldallal odébb, már egy másik történetében, kifejti az axiómát: „Sokat gondolkodtam azon  mondja egy öreg férfihőse , hogy Ulysses miért került Dante poklába. Higgye el, barátom, nem azért, mert becsapta a trójaiakat. Hanem azért, mert miután hazatért, sem tudott nyugton maradni, hanem újból hajóra szállt, és elment, hogy választ találjon ugyanazokra a transzcendens kérdésekre, amelyekre Dante kereste a megoldást túlvilági utazása során.” (30. old.)
Mit tudunk meg ebből a magyarázatból?
Azt, hogy túl szűk az az élettér, amelyben élünk, különösen szűk a művész számára, emiatt feszegeti Magyary (is) a korlátokat, kíváncsi, mi történik ott, ahová érzékeinkkel nem tudunk eljutni, oda, ahol a hűvös ész is megbukik.
Mivel tudja, hogy eszközei végesek, nem mindenhatóak, azzal a szikével operál, amivel nagy elődei is boncoltak. Homérosz a végtelen vizeire vezeti leleményes hősét, Odüsszeuszt, de James Joyce  Ulyssesre latinosítva a nevet –  időzsugorítással él, s egy színtérre s egyetlen napba (1904. június 16.) gyömöszöli a nagy gondolatfolyam minden eseményét.
Transzcendens-fogalom annyi féle van, ahányan magyarázzák azt, s megközelítése labirintuson keresztül vezet. 
Magyary írásaiban az égbekiáltó anakronizmus eredményez látomást. Kecskemét város főügyészénél például hirtelen, váratlanul megjelenik a búsképű lovag, Don Quijote, másik nevén Quijada csontsovány lovával, Rocinantéval, s kidobálja a háziúr könyveit a tyúkudvarra, hisz ő is lovagregényektől bolondult meg egykoron.

Miután Cervantes képzelt alakja ilyen egyszerűen beépülhet egy 21. századi magyar írónő munkájába, akkor a művészetben nincs lehetetlen. Akkor az irrealitás, a káprázat, a látomás, az álom létrejön, éppen csak akarni kell. Bátorság kell hozzá, vakmerőség, amivel színültig tele van Magyary iszákja. Úgy lép át a valós világból a transzcendensbe, mintha csak a szomszédba menne át, kölcsön kérni a mákőrlőt. Nem lebecsülendő teljesítmény.
Formailag  úgy oldja meg, hogy zárójelbe tett alcímekkel apró részekre darabolja mindenik írását, s így  látszólag  felrúgja a novellaszerkesztés minden szabályát. Hatalmas tér- és időtávolságra lévő szférákból származó gondolatfoszlányokat, életrajztöredékeket, kuriózumokat, dokumentum értékű adatokat, ízes csemegéket ollóz bele a szövegtestbe, s boszorkánytitka abban nyilvánul meg, hogy az egész mégis összeáll. A fragmentálás, a montázstechnika zökkenőmentes, inkább szép mintájú intarziára hasonlít egy-egy írás. Kierkegaard módszerével rokon az eljárása, a dán filozófus is mazsolákra szedte szét Hegel filozófiai rendszerét.

A történelem, mindenekelőtt Erdély történelme legalább annyira izgatja Magyaryt, mint a világ kultúrhistóriája. Az apokrif szövegek szerkesztése közismert, Magyary az egyik legsikerültebb romantikus regényhez, a Szegény gazdagokhoz szerkeszt „fejezeteket” a cím említése nélkül, a szerzőnek is csak a monogramját közli: J. M.
 „Nincs nagyobb élvezet - írja -, mint egy jól kidolgozott regénybe belepiszkítani - írja. Ez lélekemelő. Utánozhatatlan érzés. Leírhatatlan.” (110. old.)

Nos, itt érdemes igazán fölvenni a szerzőnővel a dialógust, azáltal válunk vérbeli olvasókká.
A romantika plakettjét fordítja a fonákjára. Azt találja ki, mi van a híres Jókai-regény hátlapján. Kedves mesélőnk, Jókai – úgymond – nem az igazat írta meg az erdélyi főúr kettős életéről, nem rabló és pénzhamisító volt H. L. (Hátszegi Lénárd), hanem derék, köszvényesedő háziúr, akinek középső fia huszárnak áll negyvennyolcban, s maradékai Amerikában nőnek föl. Onnan jön vissza egyikük családi ereklyéket, emlékeket keresni, de csak annyit tud meg, hogy a jóságos Juon Tare népe, a mócok az egész családot kiirtották, egyenként vágták le minden családtag fejét.
Itt megáll Magyary. Nem vállalja csak az irodalmi boszorkányjáték szintjén a valóságot. Nem hajlandó történelmi leckét felmondani, csak jelzi a szörnyűséget. Csak  kimondatlanul is  eszünkbe juttatja a borzalmak sorozatát. Azt, hogy 1784-ben a véres Horea-Closca-felkelés magyarmészárlás volt, elpusztították Abrudbányát, Verespatakot, negyvennyolcban hátba támadták a közös ellenség, a Habsburg uralom ellen vívott magyar szabadságharcot, eszünkbe juttatja Szárazajtát, eszünkbe juttatja a marosvásárhelyi pogromot, a Fekete Márciust, Sütő András kivert szemét.
Kivételes írói érzék gátolta meg szerzőnőnket abban, hogy mindezt kimondja, ő mesteri szöveget, szépirodalmat ír, s ebben az igyekezetében fontosabb volt az amerikai magyarok ötödik-hatodik nemzedékének a dioptriája, amelyen keresztül európai, erdélyi világunkat, történelmünket nézik. Márai: Halotti Beszéde rémlik föl.

Még abban is nagyszerű gondolkodó Magyary Ágnes, hogy receptet kotyvaszt, az irodalom mai értelmezésének paródiáját írja meg. A posztmodern irodalomkritikusok tolvajnyelvén így hangzik (hangzana) egy Jókai-kommentár: „J. M.-mel az a baj, hogy a műveiben a transztextuális diskurzus relevánsan inkompetens a szövegben megszólaló szubjektummal…” (111. old.)
Szörnyű! Iszonyatos! Nem juthat más az eszünkbe, csak az, hogy így nem szabad írni – az irodalomról. Az juthat eszünkbe, hogy a mai irodalomértelmezés nagy része olyan idegen szavak kevercse, olyan, álfilozófikusnak tűnő, nyakatekert mondatok gazos bozóttengere, amely örökre elveszi minden józan, normális ember kedvét az olvasástól.
Maradjanak hát itt háttérben még a kötet címei is. Összesen tizenhárom történetet tartalmaz ez a kiváló könyv, magyarázni tovább azokat nem tanácsos. Olvasni kell. Olvasni, mégpedig azonosultan, lelkesen, empátiával. Vagy akár kritikával. Egyedül semleges nem maradhat se az olvasó, se a jegyzetíró. A közömbösséget nem tűrik ezek az írások. Szigorú a szerző figyelmeztetése: „Dante a közönyösöket rögtön a Pokol kapujánál helyezte el.” (29. old.)


Magyary Ágnes: Az Ördög operába készül és más történetek. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2013