Ködöböcz Gábor új kötetéről

Sokan keresték már rá a választ, halványan be is árnyékolták valami mázzal, s vannak, akik minden megfejtés ómegájának tartják, ha okosan  valaki elmagyarázza, mi az a tehetség? Majd jön egy másik, aztán az is mond valami megejtőt, széles gesztusokkal és nagy szemhu-nyorgatásokkal ő is mond valami nagyon okosat. Ő is elmondja, hogy mi a tehetség, ki a tehetséges és tessék csak odafigyelni, mert benne van spiritusz, amelytől elégsz kedves szájtáti néző, hallgató, megtöltött fejű ember! 

A tehetség nem magyarázat kérdése, azt nem lehet szavakkal, bűvös, nyájas-nyálas jelzőkkel kitalálni, mert a tehetség önmagában létezik, egyedül valóan csak van. Elvan, ha kell, ha nem, halálig hűségben. Azt nem színezheti senki tolla, senki fia rendezője, mert azt már odafenn elintézte valaki. Elrendezte a vonásokat az ő kiválasztott fián és azt mondta: most menj! Lökött rajta egy nagyot, bele a mély vízbe, hogy tanuljon meg fennmaradni. Először nem úszni, csak fennmaradni, hogy megmaradjon. Aztán jön az araszolás szemben a szélviharral, bányák, csatornák ürülékével, emberi cafatokkal, bűzzel szemben.
És ő megy, úszik, mert elengedte kezét az Úr, de követi minden jó tempóját és fuldok-lásait is, könnycseppjét letörli és mosolyt rajzol az ajkaira. Mindenkor, mindenhonnan haza-talál. Megtalálja a hazát.
Ködöböcz Gábor ilyen alkotó művész. Úszik, szemben az árral, visszavető Niagarák-kal, vízeséssel. Ahogyan Sütő András mondja kifogyhatatlansággal, kiapadhatatlan jelzőkkel. És hazajön az ikrás világvándor, Ködöböcz Gábor is. Ő nem nagy utazó, nem csavarogja be az eget és földet, kevés kontinens márványpadlóját koptatja. Ő a szavak világvándora és üt-köző briliáns tollforgatója. Különös alakja a magyar irodalomnak, a lírai hanghordozóknak. Kristálytiszta és fenséges a Szépen magyarul, szépen emberül. Minden szava ott van a helyén, ezek nem cserélhetők jobbra, mint kellene egyéb helyeken, amiket ápol még. Itt ő saját maga, önmaga felett is önmaga. Ez a nagy egyéniségeknek sajátja, hogy magukat felülről nézni is képesek és tökéletesítik egymást. Végigolvasva kötetét nem lehet nem észrevenni, hogy akik példaadói voltak, azok eldörzsölnek, eldörzsölnének egy könnycseppet a tanítvány olvastán. Görömbei András, Nagy Gáspár fentről, Kányádi Sándor kintről-bentről és a többi íróbarát itthoni üzemben. Ha egyáltalán tanárok voltak ők, s nem csupán etalonok, dalnokok, olyan mértékek és értékek, amelyeket nem követve meggörbülne az érték gyémánttengelye. 
A tehetség szétfeszíti azt, akit megáldott vagy megvert vele az Úr. A sztárok nem celebek. A sztár őrjítően feldúlt, izgatott lélekhalmaz. Valami olyat tud a sztár, amit más semmi és senki, és ezt meg akarja mutatni, meg kell mutatnia, mert beleőrül, felrobban, idő előtt kiírják a kórlapját vagy az életlapját is. Ő az aki ad, ha akarod, ha nem, hat rád. Miért van, hogy valaki szépen szól, énekel, ír, aztán mikor elhagyod a terepet, a színteret, előadói termet, üresen lézengsz az úton, sajnálod az idődet? Meg kell nézni néhány mai énekest (Kiesza, Calvin Harris, John Newman, David Guetta, Ed Sheeran, Bruno Mars... ), ők nem csak közlekednek és ugrálnak,de valami nagyon mélyről szól ki belőlük. Ez hat a fiatalokra, ez ami elviszi őket, mert ők is vágyat éreznek a többre, a jobbra, önmagukban beül és kívül is (Szilágyi Domokos). 
Miért nem tud az író így hatni nagyobb tömegre, s miért csak kis teremben mutogatja irodalmi kincseit Ködöböcz Gábor? 
A kötet szerzője egy esély arra, hogy megálljunk, s ha már biztos a megállás, akkor folytathassuk vele az álmodozást benn és kinn. Egy újabb megújult napért érdemes ezt tenni. Egy lélegzet, még egy és összeáll a holnap. Kapaszkodó lesz az író, már nem akar az olvasó rejtőzni, bevallja önmaga előtt, hogy magasabbra emelte a szó, mint ahol eddig volt. Ez a tehetség egyik lényege. Nem magyarázata, de érzete. Így már azt is szeretjük, ha valami nem teljesen biztos. Ködöböcz a semmi sem biztos talaján is úgy áll, hogy nem egyensúlyoz. Szavai biztos földet kölcsönöznek, kárpát-medenceit, hogy aki lelépett róla is, már csak ezen járjon. 
Végigolvasva e jól szerkesztett szép kivitelű könyvet, már nem lesz rejtvény a 286 oldal, de lesz rejtekhely, ahol átélhetünk viharokat, tűzveszélyt is, lélek viharát, apák halálát, anyák elröppenését és a hitet, hogy valaki áll a megőrzés vártáján rendületlen hűségben.
Magasabbra vitt az író, mint hitte az elején az olvasó. Mi ez a sok, ez a többlet, amit a felelős szerkesztő Zsiga Kristóf és a kötetet gondozó Mirtse Zsuzsa elénk tesz, a felelős kiadó Oláh János felkínál, a tördelőszerkesztő Bornemissza Ádám kikristályosít? Egy percre el nem feledkezve az  Árkossy István tervei alapján Bornemissza Ádám által készített borítóról!
A mérték az érték. Ködöböcz bevezetőjében félreérthetetlenül megadja-megvallja azt a  menny felé vezető lépcsőzetet, amelyre csak az arra valók léphetnek fel. 
Az önvallomás része az is, hogy holt költő ő maga is, mint annyi ember, ki szóval vagy szó nélkül él e földön, de olyat tud mondani a költészetről és úgy szövi szavainak labirintusát, hogy az maga a költészet. Így vall az első sorokban: A Holt költők társasága című zseniális film… A magamfajta holt költőnek, aki nap mint nap csak néma verseket ír, a lélek-derű megőrzése is költészetszámba megy. Persze nem lehet véletlenszerű hogy szereti e filmet, hiszen egy irodalomtanár  történetét dolgozza fel, aki feladatául vette, hogy felkelti a diákok érdeklődését a költészet iránt, hogy annak ismeretében változtassanak a szétrobbanás felé rohanó világon. Realitás és romantika= konfliktus? Igen! Az életünk elröpül és meg kell ragadnunk a napot, hogy érjen valamit az életünk, fel kell használniuk a „carpe diem” örökségét. Ezt követi a jelen kötet írója is. Fiatalokat gyűjt maga köré, írat velük,mint igazi holtköltőhöz illik:ifjú szíveket éltetek a főiskolán, az ifjú szívek pedig éltetnek engem.
A Holt költők társasága tanára kitépeti a bevezetőt, mert tudományos és félrevezeti az olvasót. Ködöböcz bevezetője érzelmes vallomás. Az jó helyen van ott, s jól indítja el olvasóját a titkok felé, hogy  írásban megfogalmazva gondolatban válaszoljuk meg a végén: a romantikus vagy a realista filozófia győzelme az ő műve? 
Nagy Gáspár, Weöres Sándor és Kányádi ciklusok jönnek a szerkesztő akarata szerint, az első egységben. A számok akaratlanul is nagy jelentőséget tulajdonítanak alkotásaiban. Most megint 56! Hány éves Ön kedves Gábor? S mi az első elemző munkája? Nagy Gáspár költészetének ’56-os vonulata. 
Nagy Gáspár 56+1 évet élt, méltatlanul alacsonyra fogyasztotta ez a kor, meg a kór. Menyi perlekedés volt és van barátaiban ma is, hogy miért kellett ilyen  gyors rohamban kivonni őt a talpas huszárok közül?... Az életre szántak tovább mentek, el is mentek sokan, meg el is távolodtak, szűkre szabott számban mérhető ma már azon barátainak, tisztelőinek kara, kora tavasztól késő télig, kik forgatják nevét és veseit. Ködöböcz és a szerkesztő nem mondják ki, hogy fáj a gyors amnézia, de nem is tűznek érdemrendet a mellükre
A cím is kiragadott „…nem szabad feledNI…!” ( Öröknyár: elmúltam 9 éves). A szakrális emelkedettségű, megvilágosító erejű versbeszéd  Nagy Imre (kezdőbetűiből: NI) jelöletlen sírjára utal. A cenzorok éberségén túljárt Nagy Gáspár, mert leleményes emberből van a nemzeti magyar, így az Új Forrás 1984. októberi számában leközölték versét. Mikor a cenzorrimák feléledtek, a  lapszámot bezúzatták. Nagy Gáspár e kötetét nem sokkal végső elmenetele előtt írta, mint kötelező kiállást, még egy hitvallást ’56 gyöngy forradalmáért. Megérzett valamit Ködöböcz abból, amit 1956 fénylő arcai költője rég tudott már: az isteni szellemi teremtő erővel, az Isteni Akarattal és kozmikus bölcsességgel való kapcsolatterem-tést. A befelé figyelés szuggesztiójában, a felfokozott őrállásban magas szintű meglátások születnek és nem vonhatja már ki saját magát a cél beteljesítése alól akkor sem, ha súlyos kórt diagnosztizálnak rajta a kiképzett orvosok. Ezt megértve harmonizál Nagy Gazsi a feladattal, és e ponton Ködöböcz a költővel. 
Szabadságmozgalmakra fókuszáló, nemzeti sorskérdéseket érintő írásai a folytonos szolgálatról tesznek jelentést, és ezt Nagy Gáspárral töretlen hűség jegyében teszi Ködöböcz is. Nekik fáj Trianon és fáj 1956, mert emberből vannak és magyarból. Ezt pedig csak szel-lemi teljességgel lehet komolyan megélni, különben csak ócska kis hakni lenne az egész egy délutáni gyermekelőadáson, a Dóm tövében. És mert a középszer uralja Eged hegy alját is, mint a magyar társadalom egészét, hát a jelenlét- és emlékezetvesztésben szenvedő honfitársa-ink teljes kiszolgálása folyik felfokozott tempóban és pénznyelésben. Ködöböcz még teljes nemzetben gondolkodik, mikor leteszi a tollat és a távolba mereszti tekintetét: A csonkaság és tisztátalanság azóta belénk ivódott, bőrünkre égett, természetünkké vált… 
Magasabb szellemi-erkölcsi minőségű Magyarországot szeretnének látni ebben a hazában- mondja és vallja a kötet szerzője, de milyen megkövesült hittel, milyen letörhetetlen reménnyel alapozza ezt, mire? Kire? Hol a part ebben az Ókikötőben? 
Nagy Gáspár a teremtő fájdalom költői hagyományához kapcsolódó versciklust ír, nem elandalítónak jött, nem békességben fogant, elvtelen kompromisszumok szuttyos-zamatos poémáit akarja kiadni, hogy legyen még egy kötet a neve mellet, hiszen közelgő halála nem enged neki sétalovaglást. Engem ’68 vezetett el ’56-hoz- vallja. Ezt nem csak tudja, éli is Ködöböcz Gábor, ezért a gyeplőt rövidre fogja, nem száguld ő sem, a világra nyílt kegyelmi időt megköszöni és a szent célért küzdő forradalmárok előtt leteszi a földre a fejét. Tanulhatatlanul mély áldozattal teljes mindvégig Ködöböcz, amit nem csak örökölt, de az egyszerű világban természetes kedvességgel tesz,  megmunkált, kimunkált emberfőből is hozzátűz túszként valamit,mert túsz ő is: az igényesség és elkötelezettség rabja.
Most, hogy elmosódott az a kis remény is, hogy a gyilkosokat néven fogja nevezni valaki, hogy a vérbírák nyugdíjukat vesztve börtönben rothadnak el, mikor sem a szem-kilövetők nincsenek rács mögött,  amikor nincs béke a jaj -sötét szívekben, kik megszenved-ték Gulagot, meg a rendszermódosulást és napjaink bank-kaszt baszk-terrorját, hát miben reménykedsz költő, mondd?Az oroszok vérbe fojtották a magyar forradalmat, s celeb-Magyarországon, hol az az enyém, aki engem szeret - kinevezés gyakorlat uralkodik, mely által mind mélyebbre süllyedt magyar hon tapodja egykori hitek mezejét, ott mennyit ér a tisztességes ember szava és mennyit a hallgatása? Nos, itt jelenik meg az írói nagyság, a ködöböcz-i eszmeiség, amikor a csonton is virágot növeszt: egyre bizonyosabbá vált, hogy ’56-ról beszélnem kell! 
Több az áruló ma, mint akkor? Mint bármikor! Sokkal érthetetlenebbül, de sokkal több. Már az égbolt is alig tartható, s a tiszta tó celeb-fürdőjében ott dögönyöz az egész hon. A mélyen hívő (katolikus) családi hátérrel és pannonhalmi szellemiséggel fölvértezett Nagy Gáspár szellemi partnere Ködöböcz, aki szakrális kérdésekben éppen olyannyira felruházott, mint a bérbaltavári poéta. Kell legyen valami többlet abban, aki korszakos jelentőségű verseket tud írni!- keresi minden elemzésében Ködöböcz, s különösen erős kutató fényt vet Nagy Gáspár lényegi sajátjára: miért tud ő többet, mint a szeszfőzdei iparos?
A Kádár-rezsim fullasztó szégyenének és tűrhetetlen gyalázatának krónikása, de elszenvedője is volt Nagy Gáspár. Ködöböcz Gábor, a helyette, érte is kiálló barát érzi: e nagyságos vállalást áhítjuk, de  képtelenek vagyunk már. Ebbe  belerokkant az Öröknyár költője is. És mi a nyílegyenes elbutításban ezt a gyalázatos nemzetárulást sem tudtuk számon kérni, a  Leningrádban kiképzett aktivisták mondják meg nekünk ma is a tutit. Össznépi hazugság megvalósulásának fóliájába van csomagolva a hon ma is, de mindenkor ott lesz ránk kozmálva, amíg Trianon-átka és ’56 álma itt van e honban. Egyik sincs elszámolva, csak a hon kiszámolva. Átkos idő honol ma is, hiába halt meg Nagy Gáspár 8 éve, aki még halottabb lenne a jelenben, ha nem állna mellette ébresztő társa, Ködöböcz Gábor. Orrontják létét, de nem érzékelik, mert „gyomor-Magyarország” nyomor Magyarország lesz ma, s holnap. Ilyenkor mindig befér egy jó kis populizmus, meg popkorn a film mellé. Mert a film megy.
A szavak döcögnek. Éljünk a lehetőséggel és szorítsuk a falhoz az árulásra is kiképzett hon-polgárt: Tisztességes ember hallgat-e, ha bármily veszély fenyegeti, és hírt hall a népét ért gyalázatról? Ködöböcz heroikus vállalással megy szemben, fel a lavinás hegyre, s tisztán áll ki az egyetlen esély mellett, mely nemzetünk megmaradásának záloga: a mulandó helyett a múlhatatlant, a romlandó helyett a romolhatatlant, a tisztátalanság helyett a tisztaságot, a töredékesség helyett a teljességet emelhessük be az irodalmi köztudatba és a nemzeti emlékezetbe. 
Ködöböcz-Herakleitosz  úgy tekint saját magára, mint aki e világ felépítésével kapcsolatban olyasmiket is tud, amit a többi ember nem. Ezért leverhetetlen a heroizmusa. Ez a ködöböcz-i alapállás is egyben, ami minden mondatában visszaigazolja őt és ebben a rezig-nált történelem gyakorlatban Ködöböcz megrögzött optimista módjára vallja: higgyünk ab-ban, hogy a Gondviselés segedelmével – ezután is sokat tehet (Nagy Gáspár) azért, hogy a mulandó helyett a múlhatatlant, a romlandó helyett a romolhatatlant,… a tisztátalanság helyett a tisztaságot emelhessük be az irodalmi köztudatba és a nemzeti emlékezetbe.”
A „fényből s gondból egyberostált ember-vándor” fejezetben Ködöböcz Gábor Nagy Gáspár Kányádi-élményét bontogatja, a két költő közötti poétikai hasonlóságokra mutat rá, az élmény- és érzékenységformák érintkezését elemzi. Ködöböcz úgy üdvözli, tiszteli Kányádit, mint  a kortárs magyar költészet megkerülhetetlen, korszakos jelentőségű alakját. A kapcsolat mindenkor élő és termékeny volt, Nagy Gáspár fellelhető írásai közül hoz példának egyet-egyet Ködöböcz: Nagy Gáspár a példaembereknek kijáró tisztelettel beszél:„Immár két év-tizede tudom, hogy a hírvivők, krónikások és konok őrzők: tehát a költők legelső sorában vagy, az egykézen számolhatók közül – ez mára fényesen szomorú evidencia.
Ma, amikor eszét vesztett felpörgetésben élünk, jó megállni, kimenekülve a zajos szobákból és belebújni ezekbe a levelezésekbe, értekezésekbe. Kevés ideje van az ördögnek, azért keveri ennyire a kerekeket, de aki Ködöböcz könyvét olvasni ül le, benne ott van egyszerre Nagygalambfalva, San Francisco, Bélbaltavár és Vásárosnamény. Tusakodás, gyötrés helyett napéjegyenlőség szökik a közelében. A szeretetben és sorsvállalásban azonosuló köszöntőversek  emlékei tűnnek elő, soraiban művészi értékei, magyarságélményei tűnnek fel.
Értékmegőrző és teremtő ember az egri alkotó művész. 
A harmadik hangsúlyos fejezetben, mely A szakralitás, mint megtartó és megtisztító erő Nagy Gáspár kései költészetében címet viseli. A kötet írója Nagy Gáspár emberi, erkölcsi, művészi és gondolati tisztaságáról ír, a költő szakralitásáról, mindenek előtt: tiszta-ságáról szól, hajlíthatatlan, példázatosan következetes erkölcsi magatartásról. Ködöböcz szavaival: elhívottsággal és elhivatottsággal megáldott Nagy Gáspár egészen különleges tüneményként ragyog azon a csillagtérképen, amit egyetemes és kortárs magyar irodalomnak hívunk.
Itt ismételten érdemes feleleveníteni Nagy Gáspár kapcsán a bevezető sorokban írtakat: a talentum nem elsajátítható, nem megtanulható, titkos kamerákkal hiába figyelik le, elemzik, nem átültethető valami. Ez életforma. Nagy Gáspár életformája. Ez elhivatottsága. Nála a  versírás erkölcsi kérdés, miként a szókimondás is az. Számunkra valóban ajándék-ember volt, aki szakrális minőséget képviselt. Kegyelmi állapot volt a vele eltöltött minden perc. 
A kötet utolsó Nagy Gáspár ciklusa („tanulom már a néma harangok szavát…”) már a halott, az emberségben és magyarságban is kimagaslott, kiragyogott kortársra való emlékezés, fénynyitás.
Mindaz, hogy hogyan ment el, mit hagyott hátra Nagy Gáspár, az nem volt véletlen-szerű. Érzékelhető és értékelhető lenyomatot hagy hátra, amelyet így értékel Ködöböcz Gábor: A Sárfelirat versuniverzuma az emberi mélység, a nyelvi erő,a sugárzó tisztaság és artisztikus szépség jegyeivel is egészen különleges minőséget képvisel a magyar líra csillag-térképén. Ez a Nagy Gáspár-i életmű méltó lezárása olyanra sikerül, úgy kínálja fel az egri íróbarát, hogy ha nem lenne  más, csak ez, egy magasabb minőséget képviselő Magyarországba vetett hitünket erősítő költői végrendelet, akkor is hatalmas minőséget tett le a nemzet oltárára. Mellette meggyújtjuk  történelmi emlékezetünk gyertyáit!
Nagyon mély, áhított percekben írt értékelést nyújt át olvasóinak Ködöböcz Gábor, aki mindig is büszkén viselte a jelvényt: legkedvesebb költőinek egyike József Attila volt és maradt.  Őrt álló hatalmas fa ebben a fejezetben Ködöböcz. Kell is ekkorának lennie, mert olyan súlyos gondolatokat és gondolathordozó talentumokat hordoz, hogy ahhoz nagyon erős gallyak kellenek. És nagyon erős gyökerek, hogy megtartsák a szent terheket. A kötet szerzője nagyon mély gyökereket eresztett az idő múltával, míg Egerben teltek az évek. Minden szálon kapcsolódott az életét, művészetét tápláló nagy idolokba és éltető fiatalságba. Létfilozófiája, magyarságtudata, erkölcsét és magatartását meghatározó eszméje észrevétlenül növesztett lombot. Sokan vannak már a hűsítő levelek alatt. Számos nagy ága az elhaltakból nőtt ki ben-ne. Ködöböcz ma a költői emlékezet fekete doboza. Tartsuk őt meg sokáig, mert érdemli.
Empíria és fantázia Kányádi Sándor gyermekverseiben
Gyerekvers a  mennyből integető Nagy Gáspár után, miután elsiratta a  költőfejedelmet? Ez meglehetősen bizarr szerkesztése a kötetnek, így  tűnik, ikrek haván. Ködöböcz indoklása egyszerű és tiszta: a lét-, a világ és önmegértés nélkülözhetetlen feltétele, hogy a felnőtt ember beszélő viszonyban legyen gyermekkori énjével. Költő esetében ez még inkább kívánatos... Legfőképpen azért, hogy azonos lehessen a saját tehetségével, és megfejthesse a költői emlékezet fekete dobozát.
Közel sem véletlenszerű a szerkesztésben Kányádi gyermeki szerepe, mert felnőtt korosztályoknak is maradandó élménnyel szolgáló lírai kalendáriuma újfent arról győzhet meg bennünket, hogy „erős kötődések, éltető források, eltéphetetlen gyökerek és titkos hajszálerek nélkül lelki egészségről, emberi teljességről és hiteles létezésről aligha lehet szó.”….  Ez szíven találó és nagyszerű felismerés. Minden a helyére kerül egyszerre. A Küküllő-kalendárium forrásvíz-ízű, hegyipatak-tisztaságú értékvilágát, az évszakok titokteljes misztériumát, a természet ezer csodával teljes, romlatlan idilljét, ember és táj organikus egy-ségét maradandó esztétikai érvénnyel és reveláló élményszerűséggel megelevenítő költőről felfokozott érzékiséggel beszél Ködöböcz. Olyan költőt ismertet meg olvasóival, aki  már kis-gyerek korától megtanult a tájra figyelni, és a természettel együtt lélegezni.
Aki volt úgy gyermek, hogy nagygalambfalvi módon volt az, távol minden úri viccelődéstől, nagyvárosi zajtól, közel a pacsirták, bíbicek énekéhez, annak csak a maga fantáziája révén lett változatos minden napja, az egyébként meglehetősen kiismerhető vidéki-falusi létben. Hosszú útkeresés után visszatekintve érti meg igazán: a táj a gyermek számára nagyobb tanulmány, lecserélhetetlen kincs, mint bármi más, ami a felnőttek világában fellel-hető lenne. Ami van, marad mindörökre, de akinek nem jutott osztályrészül tájból kiálmodni magát verssel, énekkel, zenével vagy festészettel, annak töredékeiben, esetlegesen egy terítő rojtnyi mennyiségében maradt valami. Ködöböcz lényeglátásában is ott van, ami kimondat-lanul is sejteti, nem volt ez másként nála sem a csonka beregi tájhazában, kedves szülőfalu-jában, aminek említése mindenkor harmatcseppeket hoz szemüvege alá, miközben a házi pálinka üvegét gondosan nyitogatja, s örök hűségben mondogatja: „Vámosatya – legyek bárhol is a világban – mindig, mindenhova elkísér, és abszolút viszonyítási pontként él bennem. Amikor kisfiúként, úgy 9-10 éves koromban először fölmentem a falu tiszta fa-ácsolatú, erdélyi mintára épült 28 méter magas harangtornyába, olyan látvány fogadott, hogy a lélegzetem is elállt.”
Könyvének záró fejezetében Lengyel Jánossal beszél nagy dolgokról nagyon keveset a legkedvesebbről: Vámosatyáról, erről a kicsi településről, ahol csak 500-an élnek, de a történelem szele mindig átfútt rajta.
A lélekben  és agyban még élő hagyományként létező múltunk megmarad mindörökké és ezáltal igazi énünk és nemzetrészünk mozgatója lesz. Minden, ami ezen kívül létezik, az  csak kiszínezett valóság, még egy odafröccsent festékcsepp a lepke színpompás szárnyán. Ködöböcz olyan költői példát mutat fel Kányádiban, aki alapvető fontosságúnak tartja, hogy gyermekkori regélők is szerepeljenek a gyermekmesében, mert azok valamikorra hősöket nevelnek fel, akik a  sokszoros túlerővel bátran szembe szálló, a szabadságáért hősi halált vállaló emberekké válnak. 
Az éberség álma és az álom ébersége Weöres Sándor De profundis, illetve Háromrészes ének című versében.
A költő, nem költő, csak annak maszkolja magát, ha nem nagymestere a játéknak. Lehet hogy papíron költőnek nevezteti magát, de ennél nem több, mindössze iparos. Így van ez a művészet különböző ágazataiban is. Sokan mondják magukat, mert az iskolát is elvégezték hozzá,  még talán rendezőnek is tanult és Nagy Rendezőnek képzeli magát, de nem más a szerencsétlen,  ócska kis iparos.
Ezért kellenek a Ködöböcz-féle meglátók és meghallók, hogyha az ember eltévedne az iparosok szemfényvesztő dömpingjében, ő szóljon valamit. És ő nem késlekedik. S bár nem hajol le minden kis fűszál mellé, de nagy kérdésekben érdemes értékítéletére támaszkodni. A költő tehát játszik. A kreatív játékosságból, experimentáló hajlamból, formateremtő ötletességből, nyelvi leleményből soha ki nem fogyó Weöres Sándorra fókuszál, aki a szerző meglátása szerint szüntelenül szerepjátszó, alakváltoztató, maszkok mögött rejtőzködő, áttűnésekben tündérkedő, állandó tünékenységben és rebbenékenységben leledző, talányos, titokzatos költő. Weöres Sándor emberből volt, valami érthetetlen egyszerűséggel összefont zseni, nyelvzsonglőr. Ködöböcz rendkívüli élvezettel boncolgatja az alkotóművész munkáit. Léptei nyomán itt is, ott is valami csodásan hangot adó hangszer kap életre. A jelzők burjánzása alól újabb és újabb hangulatok szöknek az olvasó elé.  A kötet alkotója rendkívül friss, pergő ritmusban ír egy számára feltáruló világról: a líravilág bámulatos koherenciájáról, kontextuális összefüggésrendjéről,  a magyar nyelv csodálatos szerkesztéséről, a weöresi világkép megkerülhetetlen szegletköveiről. Ködöböcz saját önfelismerését, önmegerősítési lehetőségét is látja Weöres művek árható elemzésében. Költői alapmotiváltságát, értéktudatát  izmosítja, transzcendencia-felismerését igazolja: „Úgy szeretnék növekedni, mint az élő fa: gyökereivel lefelé, törzsével fölfelé, ágaival minden irányba.” Neki az éberség álmát az álom éberségeként kell megélni minden ilyen alapos elemzés alkalmával. Ezt józan főiskolai tanárként aligha teheti meg, mert ezt az ihletett hangulatot meg kell alapozni, fel kell venni és aztán a lovak közé vágva hajnalig, holnap és holnapután hajnalig írni, míg  ki nem fogy az erő és a billentyűkre bukva belealussza magát a másnapi tanári munkába. Zavartalan együttlétben kellett lennie Weöres verseivel, ha egy hosszú éjnyi szuszra kiömlött az alkotása, melyet csakis az életmű pontos ismeretében, évek hosszú során gyűjt össze alapnak, s ha már visszhangzik benne minden a verszsonglőr műveiből, tüzet gyúlt és belevág Az éberség álma és az álom ébersége megírásába.
A pusztulás stációi Ferenczes István tényfeltáró krónikáiban ----Siculicidium
Aki magyar, aki vitéz, / a Siculicidiummal szembenéz.  A székelygyilkolással. Az akkorival és a folyamatossal egyaránt. Miért e terror Székelyföld ellen baltákkal, szekercékkel, ágyúkkal, s manapság gyilkoló szavakkal, hogy az autonómiát, még annak a gondolatát is lemészárolják Európa színe előtt. A Bizottságok füle hallatára! Miért ez a nemzetgyilkolási kísérlet és folyamat ellenünk, és miért süketült meg Európa? A havi milliókért ásítozó brüsszeliek nem is akarnak hallani egy több évezredes kultúra holokausztjáról? Hogy miért nem? Mert Bukovina kiürítését ők kezdeményezték, korábban a székelyek mészárlását az osztrákok beindításával (1764) ők hagyták jóvá. S mind eközben a magyar külpolitika fehérkesztyűt húz, csókoltatja kacsóit és nem képes odacsapni az asztalra. 
Sajnos mindenkor a megalkuvók okozták a legnagyobb bajt, a nemzet vesztét, sohasem a radikális kisebbség, amely egy nemzet méltó helyére való emelkedéséért küzd, szemben a hivatalosakkal, az oláhokkal, meg a csibész trianonistákkal.
Ezt a keserves és döbbenetes kataklizmát járja körül a kötet szerzője Ferenczes Istvánnal. Székelygyilkosság! Mai szóhasználatban osztrák terror, székelyek legyilkolására. Mária Terézia, a hőn utált kalandor nőszemély előre eltervezett szándékkal szét akarta szedni a legendásan erős székely köteléket, s ezt nem tudta másként elérni, mint hogy valami indokkal(határőrzéstől elzárkózás) a székelyeket lemészárolja és földönfutóvá tegye őket. Így keletkeztek keletebbre a bukovinaiak, a moldvai csángók egy része és a gyimesiek. Ez a brutális öldöklés ma szelídebb formában a bankok, a Rothschildok fémjelezte bank kasztok által ma is aktívan működik. Sokan beálltak a Mária Terézia-utódok rabszolgáivá napjainkban, kik diplomásként suviszkolják az osztrák klotyókat, idegenek gyerekeit őrzik vagy éppen a multik cuccait árusítják Bécs butikjaiban. 
És ezek valóban a folyton önmagát ismétlő s a legvadabb orwellii abszurdot is megcsúfoló történelem golgotás képek. De nem lehet elég sokszor ismételgetni, mert az Orwell-i összeesküvés ide is lekottázható részletét még ma is hideg közönnyel tartják távol maguktól az emberektől. Már egyre többen feldolgozzák és hiszik a magyarság elleni megtervezett összeesküvés-sorozatot. Elsüketült, füldugós fiataloknak lehet-e erről beszélni? Kudarcunk valószínű vállalásával beordíthatunk-e az európai parlament üresen tátongó termeibe. NA ÉS?
Mégis Ködöböcz dacolva az elvadult és közömbös világgal a riadalom és reménykedés kettősségében fogant hitével zárja eszmefuttatását: az ordasok tépte tájon fogant Székely mitológia elemzésével. megtalálja azt a kis sávot, ahol még a kegyetlen próbák után is besüt a nap. Ferencz szavaihoz hűségben így zárja megrázó elemzését: „Imádkozni is már csak itt tudok. Itt, ahol emlékezetemben felboronganak mélabúi a magyar gregoriánumnak, s mintha a Hargita fenyőinek orgonasípjain játszaná a szél a Te deumot”. 
Nem is tehetünk mást, hiszen magyarok vagyunk. Magyarok, akik fától fáig sírva élnek.
Pannon derű, életszépség és szakralitás Kiss Benedek bordalaiban
Lehetne leegyszerűsítve úgy is fogalmazni: akinek nincs bordala, s ha költő: boros verse, annak szerény az élte. A magyar irodalomban kevés poéta van, akit elkerült a jó bor, meg nem ütött volna össze egy bordicsőítő költeményt. Ködöböcz Gábor erről írt már korábban is egy 87 oldalas értekezést 2012-ben Bor az irodalomban címmel. Van abban borlegenda, bormisztérium, bordicséret Egertől Tokajon át a Somló hegyig, majd a 6. fejezetben felleljük: Szentgyörgy-hegyi bordalok Kiss Benedek lírájában írását is. Az írói igényességet kifejezi az az egyszerű tény is, hogy nem bemásolt fejezettel van dolgunk, hanem merőben  mást ír, mint akkor, főiskolai pecséttel ellátott kiadványában. Úgy tűnik, a jó írót és költőt a hely szelleme kötelezi a bor dicséretére, mert ahogyan Kiss Benedek a Badacsonyi borvidékhez tartozó Szent György-hegyről  „magánmitológiáját” megírva járatja körben olvasóját, a hely szellemének elkötelezve Ködöböcz is  a táj, ember, kultúra varázslatos egységét teremti újjá. Mert ott tart a mai szedált magyar, hogy fel kell mutatni előtte, mint élő áldozatot a táj szakrális meglétét, különben elmegy mellette és betéved az első bevásárló pénznyelő automatába. Terepszemlére hívja azokat az embereket, akik belebotlanak ebbe a kötetbe, mert még azoknak is fel kell nyitni a szemét, s megtanítani velük: nem felhörpinteni kell a nedűt, hanem elmerülni annak bensőséges mítoszában, a teremtésében, termelésében, szüretelésében s végül gyöngycseppjeinek kóstolásában.
Ez egy olyan fejezet, amelyet hosszan ízlelni kell, a benne rejlő verseket kóstolgatni, de nagyon elmélyülten és csak keveset beszélni róla. Mert óda.
Az újrealizmus változatai
Háromszor 10 oldalon hármas egységben írók és költők műveinek, művészetüknek elemzésével folytathatja az olvasó, ha már az utolsó cseppet is felhörpintette Kiss Benedk borpincéjéből. Mámorító ízek után mámorító művészek munkáit helyezi asztalra a kötet szerzője. Mi a szerkesztés lényegi motivációja, hogy a borra újrealista írókat kínál fel fogyasztásul? Három szerző egy-egy művön át mit ad olvasójának? Mit  Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya,  Mezey Katalin: A kidöntött kerítés és mit  Oláh János: Száműzött történetek jeles írásaikkal? Ködöböcz összekötő szálnak a következőt mondja: A három szerző műve közötti mély és lényegi azonosság alapja az erőszakos hatalomnak való embertelen kiszolgáltatottságban, a nemegyszer bestiális méreteket öltő testi-lelki megaláztatásban rejlik. Tehát egy 20. századi új magyar passiójárás? Igen, tudjuk, tapasztaljuk magunk közelében is a társadalmi traumát, hogy valami nagyon erős megbillenés van a világban és ezzel a magyar társadalomban is. Ez emberközeli, már-már nemzeti sorskérdés lett.
Mezei Katalin, férje, Oláh János oldalán következik, megelőzve őt, de még inkább közös gyermeküket, Lackfy Jánost, aki nem is jön el ebben a kötetben. Kitűnik e triászból, hogy a vér nem válik vízzé és hogy a találkozás az meg van írva valahol az égi sátor fedelén. 
Nagyon nagy elhatározást tesz Mezei Katalin, hogy önsorsrontó hamisságokon és letűnt korok talmi bálványain eltűnődve feltárjon valamit, ami munka  nélkül tovább tapogatóznánk a sötétségben és minden úgy menne tovább, mintha meg sem történt volna, s a bűn és a bűnösök név nélkül, megnevezetlenül lakmározhatnak a nemzet testén mindhalálig. Ködöböczöt Mezei példaadó leleplezése ragadja meg, aki már úgy tűnik, minden bűnök titkának ismerője. E kötet szerzője az íróján keresztül a bestiális hatalmi tobzódást, a rezsim agybeteg működését vallatja, mely folyamatban rémálom és rémuralom kalodájának ajtaját feszíti föl. 
Oláh János szintén egy rémes kor lenyomatát bízza az utókorra. Rendkívül szimpatikus a ködöböcz-i kemény világszemlélet felszínre csapódása, amint a kollektív amnéziában szenvedő felnőttekről, a bolsevik típusú diktatúra majd félévszázados ámokfutásáról ír. Fájdalom ez minden gondolkodó lénynek, annak a kevésnek, amely még lézeng e kis ország mégis nagy térképén. Szörnyű víziót lobbant fel Ködöböcz: mindent megölő, halálos dózisnak a felejtést tartja Oláh Jánossal együtt és még odavarrja a végére végső dózisban: a számítás nemcsak az érzelmeket öli ki az emberek lelkéből, megbénítja az emlékezőképességüket is.
Németh László szerint: „Az írás – erkölcs!” Ködöböcz Gábort is ennek példázatos követése motiválja minden megköltött sorában, alkotótársaival csodálatos együttlélegzésében. Most a felkapaszkodás idejének kell jönnie!
Kálnoky a metamorfózisok és meglepetések költője
Ködöböcz Gábor könyvének ez a fejezete a versíró lélektanával foglalkozó elemzés, de nem is akármilyen. Kifordítja Kálnoky lelkét, kiteszi egy asztalra: nézzétek, ha ne tudnátok, milyen a műfordításra kárhoztatott alkotó művész, amikor géppé degradálja a kötelező munka, amiben végtelenül megcsömörlik, pedig a maga versírására is kellene koncentrálnia. De mindeközben kimerült, kifáradt, ami társadalmi, kultúrhistóriai kérdés, de több is ennél. Tragédia. Mert olyan versművész mint Kálnoky László, csak nagyon elvétve született az Eged hegy alján. Balján ült pedig a Jóistennek, mégsem lett teljes a mű, amit el kellett volna készítenie. Az ő személye árnyékában Ködöböcz saját sorsát látja talán, benne a szabadulóművésszé való átalakulásának sikertelenségét is. Mert ahogy az elején lefektetésre  került, ellépdelnek az évek felette is, és a mű, a nagy életmű egésze még nincs megszerkesztve. E rövid művészi portré megrajzolásában mindvégig alázatos, szeretettel tele mondataival emeli magasba Kálnokyt. Ködöböcz Gábor ezúttal is hatalmas energiákat termel. Mindig aktív, tele van több rétegű jelentéstartalommal. Az emberi rezgés kimozdult, de Ködöböcz úgy ír, hogy olvasója rezgésszáma helyre kerüljön. A koncentrálás legmélyebb szférájában alkot, és aki őt olvassa, ide kapcsolódik rá. Intelligenciájának magján tanulmányozzuk, mert Mag nép a magyar, benne ellazulunk, elménk kimozdul a befogottság, robotizáltság állapotából. Ha olvassuk, erőterében vagyunk, a legintenzívebb gondolkodás szintjén állunk. 
Visszhangos költők Váradról
Ebben a fejezetben a kötet szerzője köszönő sorokat ró a papírra, így törleszt valamit abból az önzetlenségből, hogy a nagyváradi költők műveik közlésre adásával grátisz segítik az Agria folyóiratot, melyet Ködöböcz Gábor szerkeszt.
Történelmi hullámforma van jelen, gerjesztett népvándorlás. Népvándorlási ösztönné alakult életszemlélet uralkodik. Az emberek öntudatlanul ide-oda sodródnak, mint ahogyan huzatos utcán söpri a szemetet a szél. A Média-ágyú új élményvilágba sodorja, zárja a világ polgárait. Belépett az agyukba, uralja az idejüket. Vonulnak a magyarok is ezzel a gerjesztett, tudatmódosító injekcióval beoltott új világvándorlásban. Nem róluk szól a kötet szerzőjének éneke, hanem a helyben maradó költőkről. 
Barabás Zoltán költészete hangsúlyosan a versekben őrzött Várad-ra fókuszál, sokszor szürkületbe takart, „homályhatáron” és senkiföldjén mozgó poézis. A hely szellemét, értékvilágát megőrző akarattal maradt Váradon, hogy a váradisághoz, mint minőséghez hozzátegyen még valami sajátosat, amit csak ő tud, hogy benézzen a lepusztult díszletek mögé és feltámassza az egykor ott élő történeteket, mit a hallgatás, a gerjesztett. Ködöböcz önvallomása is ez, amikor rámutat, kit miért tisztel, szeret vagy éppen elfogad. Mert a lepusztult lelkek közül emberi erőt összeszedve valaminek a megmentésére szegődött. És az a valami egy láthatatlanul szakrális, az álmok és emlékek révén fölidézhető érték.  E kötet szerzője élesen figyel a kiválasztott mű szerzőinek integer jellemzőire:  a tisztaságra, a fedhetetlenségre, csorbíthatatlan egészre. Egyetlen dolog számít Ködöböcznél mindenek felett, hogy: mindenek előtt hogyan tovább? Hogyan jobban? Rituális szó-tánc az övé, ahogyan a váradi kvartettről szól.
Gittai Isvánnak már az életét is költészetnek értelmezi: Ahogyan széles öleléssel, határtalan életimádattal és mélységes alázattal a környezetéhez, a természethez, az embertársaihoz és önmagához viszonyul. Mély meglátások és meghallások ezek, melyek Ködöböcz Gábor szemléletének, emberséges elméjének fényképei. Jó érezni, hogy nem csak termék az irodalom, amit átvesz, hanem ebben a folyamatban az ember, az alkotó lény is centrális esemény. Portréavatássá avanzsálódik ezáltal Gittai költészetének elemzése, lényeglátása, tájban, múltban bujdosása.  A leírtak azt a meggyőződést gerjesztik olvasóiban, hogy a  létrontás, létabszurditás világában van még esély emberi életre, érzékre halálig.
Új mintákat dolgoztak ki a világban, olyanokat, amelyek az emberi elmét fogva tartják, s ebben nincs benne a Gittai költészet, sem Nagyvárad irodalmi életének egyik meghatározó személyisége, Lipcsei Márta.  
Globális drámát ír a Világhatalom és ebben sztárjai játsszák a főszerepeket. Az 1990-es évek elején a galaktikus idő felgyorsult. Ezt a Világbirodalom vezetői felismerték és földi gyakorlattá alakították, hogy a legtöbb tőkét kinyerjék belőle. Ez hozta a számítógépet, ezt szolgálja a mobil telefon, az internet. Ezt néhány irányító  csúcsvezető a profit emelésére vonta be, hogy uralja a világot. Nos, ezzel szemben állnak a Ködöböcz Gábor féle irodalmárok és belépnek a Teremtő által rájuk osztott szerepbe: írni, olvasásra késztetni az embereket. Mert ha olvas valaki, az idő tengelye a helyére kerül, a percek a régi tempóban menetelnek.
Ködöböcz Gábor felmutatja, magasra emeli Lipcsei Mártát, aki - személyében fegyelmezetten és nagy határozottsággal- szemben áll ezzel a globális lelki terrorral:  értékőrző, értékteremtő magatartással dacol. Lipcsei a hagyomány és újítás felé egyaránt nyitott, éber tekintetű költő …a lételméleti kérdésekre fogékony gondolkodó és termékeny párbeszédet…. a szerző a filmfelvevő optikájának metszően éles objektivitását egyesíti a lírai részvétre hajló emberi szem szeretetteljes szubjektivitásával.
Többdimenziós függőleges tengelyen fel-le utazik  az egri tanár úr, miközben írásainak alanyait megleli. A történelem és lélek mély rétegeiben úgy jár-kel, mint pesti flaszteres a körúton. A tudáshoz vezető utat, jogot korlátozták a középkorban, de korlátozta az Aczél-Kádár rezsim is. Ma elég volt csak a Média-krátert rárobbantani az emberiségre és kész a tudatmentesítés, az önálló út lezárva. De nem Ködöböcz Gábor előtt, aki meglátja Lipcsei Máriában a radikálisan újszerűt, ezért megáll egy póznához dőlve és bevárja, míg megérkezik a költőnő és aztán már minden megy a maga útján. Döbbenetesen széles látóképességről tesz minduntalan tanúságot e kötet szerzője. Planetáris balett játékát járja a föld. De ilyenkor, a lírai létérzés kettős közelségében: a kiválasztott  költők soraival megtelve és a kötet szerzőjének értelmező közelítését elfogadva kiválasztottnak érzi magát e sorok írója, hogy e nagyszerű kettősséghez hozzászólhat.
Pataki István  hivatalos blogján az első vers első versszaka a Végvár költőjére emlékeztető: 
hová menekültél
hová menekültél hazám/ árulók elől szívembe rejtőztél/mint nádasban bujdosó kurucot/kiver innen is a tél…
A szerző őseredeti talentummal megáldott homo ludens - mondja róla Ködöböcz Gábor. Vagyis a játszó ember, a játékos,  akiről, illetve akikről: a költőkről, a játékos irodalmárokról sok szót ejtettünk az elején. Most is egy olyan alkotóval ismertet meg Ködöböcz, aki a játékot a költői létforma lényegének tekinti, s aki akkor boldog, és akkor van elemében, ha játszik. Ennek megfelelően változatos formákat választ, élvezi ezt a szerepet.
Egyik legalapvetőbb szükségletünk, a játék megjelenik életünknek szinte minden területén. Ködöböcz Gábor kifejezetten szereti a játékos társakat, szinte lubickol az elemzésük során. Friss levegővel telt sorokat ró a papírra, hiszen fontos, hogy  a nagy társadalmi kataklizmák, világösszeesküvések, határelvesztések mélyrétegeiből néha felszínre jöjjön az író, ezáltal az  olvasója is, és legyen lélegzetvételnyi könnyedség, játék. E kötet szerzője a nyelvi leleményt, az önfeledt örömkeltést  a jóízű humort, a csillámló leleményességet  felkiáltással üdvözli, mint korábban a bort és a szerelmes verseket is.
Lenyűgöző, ahogyan mély alázattal beszél a költő teljesítményéről, a versírás mesteri technikusáról. Ködöböcz emóciói bámulatos távlatokat futnak be, miközben szüntelenül keresi azt a világhelyet, ahol érdemes élni, alkotni. Amit megtalált és amit felkínál, az az ő helye és oda vezet minket. A föld középpontja, a Mag felett egyensúlyoz, ahonnan e nép való. Ahonnan a nagyváradi költők is jöttek kincshordozóknak.
Ködöböcz munkálkodása minden valószínűség szerint aktív meditációban történik. Agyfrekvenciái átállnak, jó értelemben vett módosult állapotba kerülnek, ami képességgel csak nagyon kevesen rendelkeznek, de olvastán biztosan állíthatjuk róla, hogy nála így van. Spirituális tanítók sajátja ez, Istennel kapcsolatot tartva írni, gyógyítani, alkotni. Ehhez ki kell üríteni az összes szemetet. Így térünk vissza  a Holt költők társaságához, maga a holtköltőhöz, e kötet írójához: ürítsék ki a fejüket, mondja a tanár és kitépeti a bevezetőt. Mert az egyének tudáshoz való jutása korlátozott ma, végtelen rafinériával módosított tudatállapotba került szinte mindenki. Ebben az állapotban pedig nehéz lenne felismerni az e kötetben szereplő alkotások nagyszerűségét. Miképpen a következő fejezet szereplőit is, elsőként:
Döbrentei Kornélt! Írásait korábbi tanulmányaiban közel hozta Ködöböcz, aki magát a költőt is meghívta már Egerbe. Döbrentei mély összefüggésekre mutat rá írásaiban. A társadalmakban,s hazánkban igen erősen érezhetően félelem alapú program működik. A televízió minden csatornája önti az ember lába elé, hogy csússzon hanyatt a félelem dózisokat, katasztrofa-tudósításokat, napi bűnügyeket, stb. Az álom és a hit dédelgetése, megszelídítő közelsége helyett a fanatizmus erősödött fel. Verseiben Döbrentei Kornél e korjelenséggel szemben az élet kultúráját hirdeti. A nemzeti sorskérdéseket mindig a megvalósíthatóság felől közelíti meg. Döbrenteit az Életszentség költőjének nevezi, aki kagylótürelemmel hordta ki a szenvedés igazgyöngyeit, akiben a Magyarországért érzett felelősségvállalás, a nemzetért és nemzetrészekért való férfias kiállás, a feltétlen és azonnali használni akarás az uralkodó
vonás.
Demeter Józsefet így szólítja meg: Az embernek és magyarnak egyaránt kiváló, erdélyi ősöktől örökölt bátor szókimondása, karakán véleményalkotása teszi őt az irodalmi találkozók, művészeti fesztiválok, kerekasztal-beszélgetések, írótáborok nehezen megkerülhető alakjává, nemegyszer központi figurájává
Serfőző Simont így értékeli: Az elhívottság léleklángjára és az archaikus életrend örök törvényeire figyelő ember… Napjaink magyar irodalmában (és irodalmi közéletében is) párját ritkítja az a pontosság, őszinteség és fegyelmezett igénnyel társuló rendületlen elkötelezettség, ami nála megvan.
Kovács András Ferencet, Marosvásárhelyen alkotó költőt nagyra becsülő Ködöböcz így köszönti: KAF az intertextualitás és az interperszonalitás nagymestere, aki a világlírából saját, öntörvényű magánvilágszínházat hozott létre…tág horizontú versvilága a magyar és világirodalmi hagyománnyal, a kulturális emlékezettel folytatott párbeszéd élményszerűen egyedi, a teremtő mágia számára újszerűen izgalmas távlatokat nyitó megnyilvánulása.
KAF nyílt vallomásra is készteti a kötet szerzőjét: hivatásszerűen irodalommal foglalkozó emberként immáron negyedszázada én is a versekért, a versek által élek, úgyszólván velük fekszem és velük ébredek. Más költők versei mellett a kilencvenes évek derekától Kovács András Ferenc opusait is rendszeresen és örömmel olvasom, bizonyos költeményeit pedig különösen gyakran.
Csoóri Sándort 80. születésnapjára írt köszöntőjében így ír a Mesterről:  a kortárs irodalom talán legsokoldalúbb, leginkább reneszánsz típusú személyisége. A „nemzet rebellisének”, a magyar költészet „utolsó szakrális fejedelmének” nevezett művész és közéleti ember sokdimenziós, közép-kelet-európai relációban is egyedülállóan gazdag, erős kisugárzású életműve hagyomány és újítás, tradíció és modernség példaszerű egységét valósítja meg. A nyugtalan és nyughatatlan idegműködésével szüntelenül szeizmográfként létező, sokfelé figyelő létformájával válhatott Csoóri sokak számára szemléletébresztő, szemléletirányító személyiséggé.
Székelyhidi Ágoston köszöntésében azt tartja legfontosabbnak, hogy: biztos értékrendre és következetes erkölcsiségre épülő pályája azt példázza, hogy van értelme az életnek, és van értelme a szolgálatnak.
Ezek mind-mind úgy hangzanak, mintha Ködöböcz önvallomásai lennének. Igen. Hiszen csak azon eszmék mentén él, dolgozik, azokról ír, akik valamit hozzátesznek az ő gondolatiságához, de valahol rokonlelkek is, egyek vele. Zseniális mondatfűzései tartanak meg bennünket. Az élet meglepő gazdagságára figyelünk fel újra írásai nyomán. Lehetőséget ad a gondolkodó embernek, hogy éljen a kinyitott ablakkal. Elemel a mindennapi telephelyről. Az a legjellemzőbb az ő aktiválási technikájában, hogy szakrális dimenzióban éljük meg a részleteket, amik hozzá vannak bekötve. De csak az érti és érzi őt, aki elfogadja a felkínált nagy utazást. Vagyis ellazulva és felkészülve várja sorait.
Bertha Zoltánt a Partiumi Írótábor 2010. évi irodalmi díjával való kitüntetésén  így értékeli: a debreceni iskola legnemesebb hagyományait és legtávlatosabb vízióit kiteljesítő írástudói minőségében a kortárs magyar irodalom egyik emblematikus személyisége. A pataki örökséget a cívis város szellemiségével ötvöző literátus professzor azért lehet szakmája etalonja, mert a kivételes felkészültségen és tudós erudíción túl a léleklángra figyelő lélek elhívottság- és elhivatottság tudatából is táplálkozni tud…. A több évtizede szervesen és tudatosan építkező, a létteljesség igényét univerzális szemléletformákban reprezentáló, a szintézisteremtés lehetőségét soha föl nem adó Bertha Zoltán kétségkívül példaembernek is nevezhető.
Ködöböcz Gábor köszöntőiből egyértelműen kiviláglik, hogy a „köszöntés tárgya” kapcsán megfogalmazott köszöntőjét úgy írja meg, hogy abban saját véleményét kifejtse, saját véleményével rezonáló értékeket, érdemeket nagyítson ki, így nézeteit szélesebb körben is megfogalmazhatja, alkalmazhatja és az ő mind erősebb megismerésére is lehetőséged ad. Ez a kötet legnagyobb erénye, hogy az alkalmi jellegű megnyilatkozásokban a ködöböczi-kép mind erősebben kontúrozódik.  
A Világbirodalomnak vezér kell. Az írónak pedig írni kell! Sokat, sokfelé és terjeszteni a jót. A politikusok megelégszenek olyan vezérrel, aki alig tud összefüggő mondatokban beszélni, még felolvasva is makog a szöveg a szájában. Ilyen  volt a világ első elnöke is, akit „megcsináltak”. De az író, az elemző szakember a legjobb elbeszélő kell legyen, aki zavarba ejti a sületlen településvezetőket, politikusokat, akik 2 percet sem bírnak megülni egy-egy estén, mert nekik az ürességükkel való szembesülés a haláluk. Ezért meg lehet figyelni, hány városvezetővel, országvezetővel telnek meg a művészeti rendezvények, ha az önkéntes alapon és nem kötelező kivezényléssel történik. Az író pedig ilyenkor letapogatja csápjaival, hogy a nemzetet mi foglakoztatja legjobban, hol milyen feszültségek vannak és egy újabb értékes lenyomatát képzi ezen esteknek, míg ezalatt  a futva menekülő kulturális alpolgármester lefekvéshez készül már.
Hűség a városhoz, megyéhez, a tanárokhoz
Jelen kötet szerzője megelőzi a szőrszálhasogatókat, akik csak belelapoznának kötetébe és azt mormognák: mintha nem e táj kölke lenne, csak távoli irodalmi figurákkal foglalkozik, hát nincs Egernek és környékének említésre méltó írója? Van és felmutat belőlük párat, mint korábban egyik köszöntőjében már meg is tette Serfőző Simon kapcsán. Valóban szűkebben bánik a környezetében élőkkel, de még így is jelen van kötetében Utassy József, Anga Mária, Cseh Károly, Holló József, Gárdonyi Géza, Bozók Ferenc.  Csaknem 50 alkotó elemzésének tükrében nem magas százalék ez, de ha az öt világrészt vesszük alapul, vagy éppen csak a 19 megyét, akkor Ködöböcz igenis hűséges a saját környezetéhez, a megyéhez. És itt illik megemlíteni még a Nagy Tanári példa, Görömbei András nevét is, aki ideje korán ment el közülünk, de talentuma beleégett a tanítványba, aki nincs fórum, hogy az ő nevét ne emelné magasra. Most, halálára írott megható búcsúztatóját tárja olvasói elé.
Friss, fiatalos az ő elemzése, erősen az új vonalra helyezi a hangsúlyt, hogy helyre billenjen a jelen kor értékelésének rendje is.
Trianonban találkozott minden átok és megtámadottságunk, egy nagy szervezett nemzetközi alvilági összeesküvésben. A magyar nem felejt. Trianon a génjébe van kódolva. Akárhány áruló kormány, közröhej párt jöhet még tagadni a mocskot, hiába teszi. A magyar jelre vár. Nem mehet előbb és nem késlekedhet.Csak az Isten tudja, miért engedte mindezt megtörténni és ő tudja, ő adja majd meg a jelt is, mikor megmozdul a bemerevedett képlet. Az elszámolás ideje elkezdődött. Az igazság napja el fog jönni, csak programozni kell Trianont. A bankok már összehúzták szemöldöküket. 
Ködöböcz Gábor is megszólal az ezer sebből vérző, szívnagyobbodásos hazánk fájdalmának 91. évfordulóján. Íróhoz illően írói példákat hoz, kissé elnagyolva, de érzékletesen, hogy nem maradt kihűlt döntés a wersaillesi forgatókönyv szerinti gyalázat.
Trianon mocskának elvetéséért kevesebben szóltak, mint kellett volna, mint szerettük volna. Ez akkor volt. De napjainkban még gyengébbek a hangok. A politika még az alapkérdést sem meri feltenni a trianonistáknak, kik a wersailles-i rögtönzést írták: fiúk! Akkor most létezik Trianaon, érvényben van-e vagy mifene?
Ködöböcz férfiasan, leszakadva a csendes humánusokról, keményen fogalmaz, bár a bűnösöket nem nevezi meg, az igazi okra és okozókra, a szervezett szabadkőműves akcióra nem mutat rá nyomatékosan. Valószínűleg azért, mert úgy gondolja: ez egy irodalmárnak nem feltétlenül kötelezettsége?  
Teljesen átlényegül, ha valakiről ír, belehelyezkedik annak energia mezőjébe. Minőséget hordoz. A szellem feltámadásáért indul előre és kősziklára építi tudása várát. Figyelmeztet, hogy meg kell tanulni jól gondolkodni. Új technikákkal a gondolkodás módszerét elsajátítani. Ez a szembenállás valódi és egyetlen elfogadható formája. A többi, melyet a tudatmódosultság állapotában vitának, szembenállásnak nevezünk, csak hőzöngés. A felkészültséget az ember hordozza magán, így az ábrázatán gesztusaiban is jelen van. Az ilyen emberektől méltán tart az uralkodó elit, s mindazok, akik politikai kinevezés útján vannak azon a pozíción. Ezért kerülnek és távol tartanak, mert a szellemi többlettel nem tudnak mit kezdeni. Egy ilyen szembenállást kell előkészíteni, hogy a korhadt felépítmények összeomoljanak. Éppen ezért mind többen sodródtak vissza a szakrális elméletekhez és gyakorlatokhoz. Ebben a szellemben alkot Ködöböcz Gábor is, de a helyi korlátok lecsendesítik őt is, aki rezgések emelésére született. A lélek minősége kívánnivalót hagy maga után, de  ő minél több lelket akar ébreszteni. Benne rend van, hisz a felsőbb énjében, hatalmas békében kimondja a már kimondhatót:Az elborzasztó tények sorozatát nem túlzás hungarocidiumnak minősíteni, hiszen Magyarországot Trianonban effektíve kivégezték. 
Öt év múlva 90 éves lesz ez a politikai pornográfia. Minden szinten meg kell kezdeni a felkészülést és jól megfogalmazott kérdések millióit letenni a brüsszeli bürokraták asztalára, s mindazokéra, akik ott dőzsöltek, nőztek, s elpipázták hazánkat Wersailles-ban.
Ködöböcz Gábor nagy harcot vív az értékmentésben. Tökéletesen kiélezett érzékekkel tapasztalja, megéli: a korlátolt gondolkodás, valamint a korlátoltságra mesterségesen  szűkített gondolkodás a háborúskodásnak alapja. Érzékeli, hogy az ortodox hazugságok és hazudozók beszennyezték a gondolkodásunkat. Az emberiség mind agresszívabb reakciója kíséri e jelenséget. Bolygónk stressz-szintje egyébként is igen magas a légköri beavatkozások és éghajlati változások miatt. Első lépésként le kell lassítani a zaklatott  életvitelt és nyugalomba kapcsolni. Egy héten legalább egy napon.
Nem bocsátkozik egyetlen alkalommal sem jövő jóslásba, mert tudja: a világ folyamatos teremtés. A nemzeti és globális negatívumok is átalakulhatnak közben. Írói példája azt sugallja, hogy a vadonatúj energiákra előtt meg kell nyílnunk, nemzeti jövő szempontjából nem mindegy, hogy nyitottak vagyunk-e az új megszólalásokra vagy maradunk az esti sör mellet, bemerevedve az iskolában tanultakba. Ködöböcz Gábor hatalmas spirituális energiával dolgozik, s ez olvasóira is átmegy. Eközben hiszi, ha a világ nem változik is kedvünk és sürgetésünk szerint jobbra, attól még az emberek gondolkodása átalakulhat.
Keménynek kell lenni, ez nem vitás, hisz az idióta beszédáriákat hallva is a magyar nyelv csodálatos szókészletéből és nem a brutális brummogásból kell kiállítani a visszaszólás nyelvezetét. Mert vissza kell szólni, nem elég csak elemezni egy-egy művet, hiszen Ködöböcz is nagyrészt súlyos problematikákra fókuszáló műveket és művészeket választ magának elem-zése tárgyául. Ott pedig nagyon sok a háttér, amelyből kiteljesedik egy új világkép minden borzalmával és szépségével. 
Ködöböcz a nehezebb utat választja választásaival. Mert nem sikerkönyvet ír, hanem elmélkedő, önemésztésből talpra álló világkép lehetőségét keresi. Az olvasás olyan szakrális gyakorlat, amely aktiválja agyunk béta-frekvenciáját. Ezért nem mindegy, hogy az ember kit olvas, mit lapoz fel. Mert a Média-terror is éppen erre építve módosítja a tudatot. Ezzel száll szembe Ködöböcz Gábor és megannyi szakértő társa, barátja.
Hajtsunk fejet a valóság előtt, amit kezünkben tartunk, Ködöböcz Gábor könyve előtt, mely a való megvilágosítására jött el. Az igazság és a tiszta fényben úszó világosság árad lapjairól
A kérdések teljességgel nyitottak még: A tudatfrekvencia hogyan tudja befogadni az ő rezgésszámán megszült műveket? Energiáját küldi befogadásra.  Mit mozdít meg a földön, Egerben? Hullámokat generál-e? Gondolkodjunk pozitívan, hogy megemeljük őt, hisz ő is emelni akar minket. Égi kórházak programozott tündérei, segítsetek földi munkáiban még itt lenn! 



(Ködöböcz Gábor: Szépen magyarul,szépen emberül. Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány Budapest, 2014)