Magyary Ágnes Peritonjáról

Nem szeretnék általánosítani, hogy kizárólag elsőkötetes szerzőkre érvényes, de ez a könyv sem mentes bizonyos (szerkesztési) hibáktól. Rögtön a copyrightoldalon megütközhetünk kissé, de legalábbis furcsálhatjuk a szokatlan „felhívást”: ELSŐKÖTETES SZERZŐ, így nagybetűsen. Ilyen alapon sokan vannak néhány-kötetes szerzők, akikről már életműnagyságban beszélhetünk (nem mondok neveket), és nagyon-sok-kötetesek, akikről alig van valami visszhang (és ez sem minősítés kíván lenni).

Szerencsére nem így mérjük sem az életműveket, sem a jó művek „garanciáját”. Nos valamiért mégis fontosnak találta a kiadó ezt feltüntetni és azt is, hogy a könyv az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. A kettő együttvéve kicsit ilyen „hűhós” konnotációval bír számomra, de ezt már nem tisztem kielemezni, habár nagyon olcsó húzásnak találom. Egy kiadó adjon annyit magára, hogy a „fiatal, de tehetséges”-koncepció fontosságának hangsúlyozását ne így oldja meg, hanem vállalja a kiadás puszta tényét. A reklám helye nem a könyv oldalain belül van, hanem a könyvtárgyon túl. A lényeg úgyis az, hogy elsőkötetes szerző ide, Ünnepi Könyvhét oda, megjelenik egy könyv, amit vagy érdemes volt kihozni, vagy nem. Jelen írás tárgyát mindenképpen, és minden hibája ellenére.

Azt gondolom, hogy a naplóírás, illetve a naplójegyzetek publikálása nem generációs probléma, ám ha abból indulunk ki, hogy például Kuncz Aladár Fekete kolostora egy naplóra építkezik, akkor kissé elgondolkodtató, hogy hogyan közelíthető meg a napló, nem műfaji szempontból, vagy elbeszélői módként, mint inkább az „elbeszélés”, az elmondhatóság mozgásterének lehetőségeként. Hogy túl bölcsességen, élettapasztalaton és hasonló kéznéllevő dolgokon, rejlik-e valami, ami többletet ad, a puszta lejegyzéseken túl a percepció iránya a szerzői élményhalmaztól, az emlékezés „nyersanyagától” el tud-e mozdulni valamerre? Tehát azt is gondolom, hogy a naplóírás valamiért generáció-centrikus, nem azzal, hogy kit céloz meg, nem is a publikálás ténye, „bátorsága”, hanem a fentebb említett elmondhatóság s annak kimozdítása által, ami már feltételez némi távolabbról látást.
Magyary Ágnes „Töredékek egy elveszettnek hitt naplóból” címmel jelzett írásait azonban nem nevezném ilyeneknek. Vagy ha úgy tetszik nem a „legsikerültebbek”, és csak rontanak a kötet nívóján, amit leginkább A piros szőnyeg rejtélyével jelölnék meg, ami a kanonizálódott történetmondás remek paródiájával is felér, a szerzői pozíció komolytalanságának kiugrasztása, továbbá az elbeszélés nehézségeinek és/vagy a könnyen gördülő történetek karikírozása által.
„Ősidők óta azért írnak naplót, emlékiratot az emberek, hogy önmagukat mentegessék.” – írja Magyary Ágnes. Most tételesen elfogadjuk, vagy elhisszük neki ezt, pontosabban a naplóhoz való viszonyulását, de (a kötet egyéb írásai alapján is állíthatom), erre különben nem lenne szüksége. Ezért nem szeretem az olyan „önportrékat” sem, mint amilyen a könyv „utószavát” képezi, ami végsősoron nem több egy száraz önéletrajznál, és amellyel mintha nagyon igazolni akarná könyve létjogosultságát. (Inkább nem idézek belőle.)
A mottó is hasonlóképpen szervetlen része a könyvnek, én legalábbis nem találtam összefüggést a kötet írásai, és a Borges-idézet, illetve az abból kölcsönzött és könyvcímmé emelt periton nevű madár között. Hacsak azt nem akarjuk erősen belemagyarázni a kapcsolódási pontot keresve, hogy ki, hogyan emlékszik rájuk, illetve hogy ezek a narratívákból „előhívott” furcsa madarak hogyan válnak láthatóvá, leírhatóvá.
Elképzelem milyen izgalmas dolog lehet dédnagyapák megsárgult naplóit, feljegyzéseit olvasgatni, történeteket göngyölíteni fel, hozzákíváncsiskodni még ezt-azt „a családi legendáriumból”, aztán mit is kezdeni velük? Hiszen minden amit papírra vet az ember, valahogy / valamiért másként működik. Elkezdődik a történet története.
Magyary Ágnes prózája olyan értelemben nevezhető szokványosnak, hogy felvillantja a hagyományok „erényeit”, réseit és buktatóit, de ugyanakkor szakít is velük, sőt olykor ironikus „helyzetbe hozza” azt. A narratívák izgatják leginkább, s szinte azt mondhatni, hogy azok „szintjén” is marad, nem törődik különösebben a textussal, a történetek szerkesztésével, összeillesztésével, „megcsinálásával” stb. Találunk itt naplójegyzeteket, novellát, pár soros gondolattöredéket, családtörténeti vonatkozású írást, melodrámát, lovagi történetet stb., szóval nem is tudom milyen műfaji meghatározás lenne találó. Tömény könyvecske annak ellenére, hogy (cím szerint) csupán kilenc írást tartalmaz, amelyek többsége aztán résztörténetekre bomlik, szerteágazik, vagy csak egyszerűen rövidre zárt kis történeteket sorakoztat fel. Ez néha a túlbeszélés, máskor a virtuozitás érzetét kelti az olvasóban.
Valójában egyszerű, vagy hétköznapi történetekbe lépünk be, de aztán kiderül, hogy tévedtünk, mert csak látszólag azok. Magyary Ágnes a szálak összekuszálásának, a képek össze- és szétmaszatolásának jó értelemben vett csalója. A színpadon egyébként is „a világ legnagyobb csalása folyik” – figzelmeztet ő maga. Sokszor az volt az érzésem, ez a szerző szívat minket. Aztán, hogy rafinált. Végül: tudja a dolgát.
Egyetlen kis történetet másolok ide. Lehet nem ez a legreprezentatívabb írása a kötetnek, mégis ezt érzem a legrelevánsabbnak az emlékezés problematikája felőli megközelítésre. A történetek alaphelyzetei ugyanis általában e köré szerveződnek, ebből indulnak ki, illetve erre építkeznek. (A napló is egyfajta emlékezés.)
„Sokszor érezzük úgy, hogy bizonyos eseményeket már megéltünk, bizonyos helyeken már jártunk, bár először vagyunk ott. Asiagoban én is úgy éreztem magam. Ismerősek voltak a fenyvesek, a fennsík dombjainak kanyarulatai, az utcán, az arcok. Nem tudtam, hol lehet a katonai temető, de egyből odataláltam. Én sem értettem, hogyan. Bár egy kicsit összezavarodtam, mert sok minden megváltozott arrafele. Eltűntek a sírhelyek, ahol egykor a kórház volt, ott most virágágyások húzódtak. Nem mindennapi érzés a saját sírunknál megállni!” [AZ ÉN HATÁRAI]
Számtalanszor vagyunk úgy, hogy ez vagy az valahonnan „ismerős”, pedig először látjuk. Tehát olyan, mintha ismerős lenne. Ez a metafora íródik végig szinte az egész könyvön. Kolozsvár is olyan, a jezsuiták és a Farkas utcai templombeli történet is, 1989 vagy 1956 is, egyáltalán az egész könyv minden egyes története olyan, mintha ismerős lenne, ám úgy fordul ki minden „eleve-tudásunk”, mintha nem is lett volna. Ahogy a fentebbi történet utolsó mondata is átkódolja, s ezáltal kitágítja az olvasatot.
Az, hogy lehetünk egyszerre itt és ott 1) a mozgásformán múlik és 2) a közegen.
1) Jelen esetben nevezhetjük „emlékezésnek” vagy bármi másnak, amit az emlékezés helyettesít, vagy az emlékezéssel helyettesíthető be. 2) az írás aktusa / maga a narratív, az elbeszélői „helyzet”.
Az „ismerős hely” egyidőben ismerős és ismeretlen. Mint a halál. Kinek a haláláról is van itt szó, akinek a sírjánál megállunk? Első látásra egyértelmű. A történet szerint: a nagyapa – unoka allegória / alteregó íratja meg magát. A metafora azonban (a többes szám első személy használata miatt) mást is sejtet: mintha ezzel ki-ki magának kellene elszámolnia, mintha az önmagunkkal való találkozás története lenne, az önmagunkkal való találkozás mítoszának pillanatát merevítené ki. Az „ismerős hely” metaforája a metamorfózis számtalan lehetőségét engedi meg. Van egy ilyen című írás is. Furcsa történet, és az is izgalmas.


(Magyary Ágnes: Periton, ANTOLÓGIA KIADÓ, 2004.)