A Honvágy című kötetről

A 2015 Ünnepi Könyvhétre megjelent HONVÁGY kötet szerzői írók, költők, tudósok, különböző életkorú és foglalkozású emberek a világ közeli és távoli szegleteiből. Szerkesztőként magam is vallomással tartozom, hogy mi adta e kötet apropóját: meghalni érkeztem Budapestre 1988-ban.Akkoriban, a nyolcvanas években Bukarestben éltünk. A csernobili atomkatasztrófa következtében a bukaresti síkságon telibe talált az atom-szmog, és kikezdte legyengült szervezetemet.

 Bukarestben lemondtak rólam az orvosok. („Vigye el, Géza, a feleségét, hogy legalább a hátralévő 5 hónapnyi életét normálisabb körülmények között élhesse” – súgta a jóindulatú román doktornő titokban). Férjem turista útlevéllel Budapestre hozott, a kórházban hagyott – majd hazament a túszként Romániában maradt kislányunkhoz. 
A közvetlen életveszélyt túlélve majd’ egy évig családomtól, gyermekemtől elszakítva lábadoztam a kórházban – a legkisebb reménysugár nélkül, hogy valaha is még együvé kerülünk. Amikor sikerült utánam jönniük, ők is illegális bevándorló, menekült státusba kerültek – de akkor már nem adtak („vissza”) a román hatóságok kezére a magyar hatóságok minket, de jure idegeneket. 
Férjem mindezt érzékletesebben megírta a Székely Jeruzsálem című esszéregényében.

A HONVÁGY kötetben a plakátok és (gyakran buta) szónoklatok mögötti életek beszélnek – nem a magyarok ellen, hanem a magyarokért; is! A kötet kérdésfelvetéseit pedig fontosabbnak érzem minden hangzatos plakátnál.
Hogy például mit kezdünk a 21. században „A nagyvilágon e kivül / Nincsen számodra hely” verssorok üzenetével? 
Amikor az egyesült Európában szabadon vállalhatunk munkát, élhetünk kétlaki vagy többlaki életet? A „kéthoni” vagy „többhoni” lét valósága felülírhatja kipróbált, megszokott érzéseinket és közérzetünket? A kérdés nem csupán izgató, hanem elkerülhetetlenül megválaszolandó: egyetlennek mondott életünkkel.

A HONVÁGY kötet szerzői között Juszifov Vugár, a kárpátaljai Técső város magyar iskolájának tizenkét éves tanulója is szerepel. Bő évtizeddel ezelőtt írta a levelét, ma felnőtt, bizonyára katonaköteles férfi. Gondoljunk csak bele, milyen ellentéteket egyensúlyoz ennek a derűs gyereknek a lelke és a tudata. 
„Az én nevem Juszifov Vugár, de itthon és a barátaim csak Bogárnak hívnak. Ez azért van, mert a kárpátaljai dédnagyapám nevezett így el, mivel a Vugárt nem tudta megszokni… Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban születtem. Édesapám szülei örmény és azerbajdzsán nemzetiségűek, édesanyám pedig ukrán-magyar keverék. De az édesanyám születésemtől kezdve magyarul beszélt velem. (…) Sokat álmodtam a szülőföldemmel, és nagyon kértem a szüleimet, hogy vigyenek el Bakuba. Eddig Magyarországot csak a tévéből meg a könyvekből ismertem.
De Magyarországra nagyon vágyok…” 
…Nem tudni, mostanában éppen miként alakul a felnőtt Juszifov Vugár sorsa. 
A kötet másik szerzője, az erdélyi költő, Markó Béla így néz végig tájainkon és a történelmünkön: „Errefelé minden családban vannak ’amerikások’, akik a múlt század elején elvándoroltak szerencsét próbálni, amikor egyébként is „kitántorgott Amerikába / másfélmillió emberünk” József Attila szerint, de az utólagos becslések kétmillió kivándorlóról beszélnek az akkori Magyarországról. (…) Miképpen bírták ezt, fiatal házasok, négy évig külön, föld, ház, gyermekek, levelek, üres éjszakák, és munka, munka, munka.” 

A HONVÁGY kötet legidősebb, sokat látott szerzőjétől, a világhírű matematikatörténész Tóth Imrétől idézem: „Az én hazám nem valami földrajzi táj vagy rög, hanem egy könyv…” 
Nyilván a szent könyvre utal a szerző, de talán nem profanizálás a könyv fogalma és valósága mellett leragadni, és egy másik idézetbe is belekapaszkodni: „Íme, hát megleltem hazámat”. És most magamra is, másokra is gondolok:
Bő két évtized alatt a PONT kiadott egy kis hazányi, nagy világnyi könyvet.