Tompa Andrea második regényéről

A testbe szorult történetek

Tompa Andrea második kötete a Fejtől s lábtól méltán keltette fel a kritikusok érdeklődését és izzított parázs vitákat is a regény a különböző olvasatai kapcsán, hiszen kétségtelen, hogy az utóbbi évek egyik legjelentősebb és egyben legizgalmasabb regényéről beszélünk. A cím, bár első hallásra szokatlanul hangzik, a kötet több szálon futó cselekményeinek kibontakozásával egyre mélyebb jelentésrétegekkel telítődik.
A regény két én-elbeszélőn keresztül két erdélyi orvos, egy Nagyenyedről származó zsidó lány és egy barcasági székely fiú, orvossá válását, útkeresését, sorsuk alakulását és a kapcsolatuk viszontagságait mutatja be az 1910-es évek elejétől az 1930-as évek végéig.

Meghatározó mindkettejük életében a családjukkal való viszonyuk, ellentétbe kerülnek az apjuk akaratával, a fiú Bécs, vagy Budapest helyett kénytelen Kolozsváron tanulni. A lány családja viszont – gimnáziumi sikerei ellenére – határozottan ellenzi az egyetemet, ezért ő szülői háttér nélkül tanul tovább, szintén Kolozsváron.
A családnak a főszereplők sorsának alakulásában betöltött szerepét hangsúlyozza a regény szerkezeti felépítése is: ennek jegyében értelmezhető, hogy a kötet az apa levelével kezdődik, mint ahogy az is, hogy fiához írt levelei egy-egy fejezetet ölelnek fel, ezekben saját vadászsikerei ecsetelése mellett tudatja az éppen legújabb vele kapcsolatos döntéseit. A női hang esetében viszont a szülőkkel való kapcsolat megszakadása és hiánya a nyomasztó: több fejezetet ölelnek fel a szülőknek írott levelei, melyekben kitaszítottsága és sértettsége ellenére nekik mesél. Lázad ellenük, s olykor mintha szándékosan provokálná őket, hogy hallhassa a hangjukat, ahogy a következő jelenetben is: „Természetismeretekből nekem külön dicséretes oklevelem lett […] abból kaptam egy kis üveg dobozba zárt Szent Jobb faragványt, de éppeg eredeti méretűt, mint az emberi kéz. A sima csontok üveglap alatt feküsznek egy bársonynyal fedett párnán. Olyasmi játék ez, hogy a kéz csontocskáit, porcikáit széjjel lehet szedni millió darabra, illetőleg majd meg kell számoljam mennyi darabkára, s ismét összeilleszteni. Már a ki tudja, hogy hová való a borsócsont, sajka csont, holdas csont. Ez afféle okos gyermeki játék inkább, orvosnak való. S persze hatalmas szimbóluma a magyarságunknak eme kéz. Nem tudom, ők itten ezt értik. Lehet nem.” (18.) – egymásba csúsztatva családja testhez kapcsoló tabuinak és a nemzet szimbólumának az ironikus szétszálazását.
A két én-elbeszélő által több nézőpontot tart érvényben a regény, a nő és a férfi nézőpontját, egy kitagadott, tanulni vágyó, dacos zsidó lányét és egy a szülei támogatását elfogadó, kissé félszeg székely fiúét. Kulcskérdés, hogy e két ember és az általuk képviselt nézőpontok, értékek, hogyan és mikor találkoznak, s ha találkoznak, észreveszik-e egymást? Útjuk nagyon sokszor keresztezi egymást, nemcsak az egyetemi évnyitókor találkoznak, hanem – amint a homályos utalásokból sejthetük – a „Kőr”-ben is. Érdekes csavar a történetben, hogy amikor a fürdők felmérésekor, váratlanul meghiúsul az előrelátható közös útjuk, akkor egymástól távol, de ugyanazt az utat járják be, a férfi a budai, pesti és balatoni fürdőket látogatja meg, míg a nő az erdélyieket.
Történetük elmondását mindegyre töredékek, elhallgatott és eltitkolt részletek akasztják, lassítva a végkifejletet. Sokszor mintha szemérmesen elhallgatnák, hogy emlékeznek és figyelnek egymásra, de ezt cáfolja, hogy többször utalnak egymásra, máskor pedig meglehetősen alaposan jellemzik egymást, ahogy teszi itt a férfi is: „Nőnek túl okosnak mondanám. Inkább egy Szidi vagy Manci, mint egy ilyen éles eszére büszke medika. Széles a válla, hátulról férfinak nézné az ember. Melle kicsi, de talán szép volna, csak titkolja. Nem tűnik nagyon véznának, nem láttam túl szorosan befűzve, vagy tán nem is fűzi magát, ha már előfordul az ilyesmi. […] Jó erős termet, közepes. Csak a keze finomabb, az nem oly cselédesen széles. Setét a bőre, szeme-haja mint a hargitai barnamedvének. Vérengzősnek gondolná az ember. De azért dühös maradtam magam miatt. Az ilyesmi nőt nem fogdosni kell, nem is udvarolni, hanem okosan tárgyalni vele. És úgy, a beszélgetésen keresztül megkapni. Az ilyesmi nővel lehet miről beszélgetni, ugye.” (241.) E bizonytalanság fenntartásában természetesen kiemelt szerepet kap, hogy a nevük rejtve marad az olvasó előtt, ebből kifolyólag nehezített annak a felismerése is, hogy az újabb fejezetekben melyik elbeszélő szólal meg, kivételt ez alól az utolsó fejezet képez, amikor az én-történetek már felszámolódnak és összemosódnak egy közös történetté.
Tompa Andrea regénye a két én-elbeszélőn keresztül újragondoltatja a tipikusnak ítélt férfi és női tulajdonságokat, szerepeket, hiszen a lányt gesztusai, mozgása, keménysége nagyon is férfiassá teszik, míg a fiú eleinte sokkal inkább elfogadó, mint saját érdekeiért kiálló, és az apja is azzal bosszantja, hogy nőies. Gyerekkorától fogva szépen köt, hímez, szeg és horgol (ezt a tudását később jól kamatoztathatja sebészként). A történések sodrásában azonban mindketten változnak, a fiú sikeres sebésszé válik, majd átveszi a családi vállalkozás irányítását, miközben a lány is belátja, hogy nemcsak a tudomány létezik: „A háború mutatja az embernek, hogy kell élni, nem szabad sajnálni az életet, s tartogatni valami nagyobb időkre. Mert én mindég tartogattam magam, pedig ez nem helyes út.” (247–248.)
A kötet egyik leglíraibb része a Fejtől s lábtól című fejezet: gyakorló orvosokként egy ikerszülés során együtt segítik világra egy leányanya két gyermekét, egy lányt és egy fiút. Ekkor mutatkoznak be egymásnak, róluk nevezik el az újszülött gyerekeket, ők pedig együtt pihenhetnek le pár órára, mielőtt a férfi elutazik a szüleihez. S ahogy az ikerpár fejtől s lábtól volt megszületésük előtt az anyaméhben, a keskeny ágyon a két doktor is ekképp öleli egymást. Többször visszaköszön ez a kép a későbbiekben is: az orvos látja, így bújnak össze a kutyák, a háborúban ő is hasonlóképpen tudja túlélni a fagyos éjszakákat a két mentőkutya mellett, de későbbi egymásra találásukkor szintén ezt a képet láthatjuk, miközben testük emlékezését követik. Meghatározó motívuma ez a kötetnek, mint ahogy a hozzá kapcsolódó iker-motívum is, mely szintén többszörösen jelen van a regényben: a nő-elbeszélőnek is van egy ikertestvére, Pali, akivel egyetemi éveik alatt egy ideig együtt laknak, és akivel szembeötlő különbözőségeik ellenére mégis szorosan összetartoznak. Utólag a férfi az általuk világra segített ikerpárra úgy gondol, mint a közös gyerekeikre, miután azok az ő nevüket viszik tovább.
A Fejtől s lábtól olvasása során kiváló értelmezési lehetőségeket kínál az én-elbeszélők történetének elemzése mellett a regény kultúr- és tudománytörténeti vonatkozásainak a tüzetesebb vizsgálata is. Egy igen gazdag időszakot dolgoz fel a kötet. A legkülönfélébb tudományos és infrastrukturális fejlesztések kibontakozásának, tobzódásának az évei ezek, ahogy a kultúra több területén érezhető pezsgésnek is. Bécs mellett Budapesten és Erdély fővárosának számító Kolozsváron is e folyamatok a meghatározóak. Ha a regényből kiindulva Kolozsvárt nézzük ebben az időben, több nagyon fontos intézmény éli virágkorát: a Ferenc József Tudomány Egyetem különböző karai megerősödnek, színvonaluk egyre elismertebb, neves orvosok számos kórházat és gyógyintézményt alapítanak és fejlesztenek. A teljesség igénye nélkül említhetjük még a Nemzeti Színházat, a Janovich Jenő által működtetett kolozsvári filmgyárat, mely több mint száz filmet készített, a filmszínházat, az Erdélyi Múzeum Egyesületet, a turizmust népszerűsítő Erdélyi Kárpát Egyesületet, a számos neves kávéházat, mint ahogy az akkor megjelenő számtalan folyóiratot, újságokat és orvosi szaklapokat, vagy a város értelmiségi fiatalságát összefogó szakmai vitafórumokat. A korabeli város arculatát szintén alakították a közlekedés újabb és újabb masinái, Kolozsváron is feltűnik az automobil, „Kolozsvárt is van már, tudom, Bánffy gróf úr páváskodik benne, múltkor háromszor körbement valami kisasszonnyal a főtéren” – olvashatjuk egy kissé ironikus megjegyzésben. (119–120.)
Tompa Andrea regényének zsenialitását mutatja, hogy a hely- és kortörténeti nevezetességek mellett mennyire érzékletesen képes bemutatni a kor anomáliát, nem hallgatja el a korabeli Magyarországon és Erdélyben érzékelhető feszültségeket, amelyeket több perspektívából is megvilágít. E tényeknek és viszonyoknak a találkozási pontjait, egymásba csúszásait, máskor pedig a többszörös rétegzettségét fejti fel nagy precizitással. Így jelenik meg a kolozsvári egyetem érdemeinek taglalása mellett, hogy a fővárosi egyetem rektora lenézően csupán „Keleti diplomagyárnak” nevezi a kolozsvári intézményt.
Lelepleződnek a város árnyoldalai is. A Szamos túlpartján, a Fellegvár oldalába vájt barlangszerű lyukakban és az összetákolt viskókban élő mélyszegény családok képe jelenik meg, a piroslámpás házak lányai, betegségeik és a madámok, különböző ügyeskedők, kuruzslók, akik az orvoslás alternatív módszereivel kísérletezgetnek, amelyek sok esetben nem csak butaságba torkolnak, hanem veszélyesek is. A tudomány és a kuruzslás vetekedése mellett érzékelhetőek a korabeli felekezetek tagjai közötti zsörtölődések, hiszen a református, a katolikus és a zsidó érdekek és nézőpontok nem mindig egyeznek, ahogy a különböző nemzetiségeké sem. A regény fontos mozzanataként derül ki, hogy már lányok is tanulhatnak egyetemen akár orvosnak is, és az izraelita egyetemisták száma is egyre nagyobb, bár közülük többen „egy koronás magyarok”, mivel pénzért váltották meg az új nevüket. A nő-elbeszélő családja ezért nem változtatja meg vezetéknevét. (51.) Szintén ellentmondásos, hogy miközben a figyelem Pest, Buda és Kolozsvár Béccsel való versengésére összpontosul, addig milyen szembetűnő a vidék és az egyes régiók elmaradottsága.
Az elbeszélők sorsának alakulásával együtt láthatjuk a maga ellentmondásaival a Magyar Királyság virágzásának és fejlődésének utolsó éveit, az első világháború tragédiáit és a Trianon utáni években az elcsatolt országrészek lakósságának megváltozott viszonyait egy új ország határain belülre kerülve. A Fejtől s lábtól ilyen értelemben egyfajta szembenézés a korabeli történésekkel, mely révén új megvilágításba kerülhet a monarchia bukásának ideje, s hogy az elcsatolás után milyen helyzetbe kerültek, hogyan éltek tovább az erdélyi intézmények és az ottani emberek. Az akkori viszonyok alulról és belülről megmutatása adja tehát a regény hátterét, amelyből egyértelműen érződik, hogy a szerző alapos kutatómunkát végzett a korabeli dokumentumok között. Tompa Andrea e korszak gazdag kavalkádjába helyezi hőseit, és ide vezeti vissza a hatalmas információmennyiség miatt igazi kihívás elé állított olvasót.
Sokszoros összetettsége révén Tompa Andrea kötetét nem véletlen, hogy többen Trianon-regénynek nevezik, mivel több mítoszt és sztereotípiát számol fel a hozzájuk tapadó pátosszal együtt. Mások a Kolozsvár-regények közé sorolják, hiszen a város történelmének és mai arculata kialakulásának igen fontos szakaszát mutatja be. De nevezhetjük Erdély-regénynek is, miáltal egy nagyon is hiteles ábrázolást nyújt a század eleji történésekről, Erdély különböző régióinak lakóiról, szokásaikról és babonáikról a csángóktól kezdve a székelyeken, az erdélyi szászokon, románokon és zsidókon keresztül. Ezek időszerűségét napjainkban mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a regény főszereplői által érzett és kimondott kettős kötődés Budapest iránt ma is aktuális az erdélyiek számára, mely például olyan kérdésekben ragadható meg, hogy milyen messze/közel is van számukra Budapest, fővárosuknak tekint(het)ik-e vagy sem.
Ugyanakkor a hely- és kortörténeti vonások mellett a regény egy izgalmas és fordulatokkal telített kettős orvosportré, amellyel a maga nemében hiánypótló a kortárs magyar irodalomban. A szerző nemcsak a szereplők személyiségének fejlődését, szakmai- és magánéletük formálódását rajzolja meg kitűnő arányérzékkel, hanem az orvostudomány különböző ágazatainak, iskoláinak a kialakulását, emelkedését vagy éppen bukását is. Alapos képet kapunk a sebészet, a pszichoanalízis, a gyermekgyógyászat és a balneológia korabeli vitáiról és alakulástörténetéről is. Itt kell kiemelni a korabeli gyógyfürdő-kultúráról készített alapos leírásokat, amelyek részben a neves budapesti és Balaton környéki fürdőket térképezik fel, másrészt az erdélyi, elmaradottabbnak számító központokat.
Mindemellett Tompa Andrea század eleji orvosportréjában az én-elbeszélők professzoraiként vagy közvetlen munkatársaiként olyan akadémikusok és híres orvosok (vagy tudósok) alakjai tűnnek fel, akik nemcsak megfordultak a század első évtizedeiben Kolozsváron, hanem valóban fontos alakítói voltak a város (vagy akár a világ) korabeli tudományos életének. A két orvos történetébe tehát valós orvosportré-töredékek is beépülnek. Többek neve említhető itt: Genersich Antal, Ferenczi Sándor, Lechner Károly, az egyetem akkori rektora Udránszky László, a Salvarsant, vagyis a szifilisz gyógyszerét feltaláló Ehrlich Pál, Makara Lajos, Marschalkó Tamás, Vidákovics Kamilló, Nyírő Gyula, Benedek László ideggyógyász; de találkozhatunk még Cholnoky Jenő földrajztudóssal, Szádeczky-Kardoss Lajos történésszel és Hankó Vilmos kémikus nevével is.
Mindenképpen szüksége van az olvasónak az éberségére nemcsak ezen összefüggések sokaságának átlátásához, hanem a kötet nyelvezetének olvasása közben is, ami egy archaizáló, erdélyi, regionális beszédet megszólaltató nyelvet idéz, mely éppúgy beoltódik a korabeli tudományos, értelmiségi nyelvezettel, ahogy a század eleji szlenggel is. Ez a sokszor rontott nyelv folyamatos változásoknak van kitéve pont a hibáin, a más kultúrákból és nyelvekből beékelődő, a maguk helyét kereső szavakon keresztül – például a mozi sokféle megnevezése, mely egyben metszetet is ad e művészeti ág fejlődéséről és fogadtatástörténetéről.
Néha viszont zavarba ejtő, hogyan lehetséges az egyik én-elbeszélő által mondott mondat szószerinti megismétlődése véletlenszerűen a másiknál, de érthetetlen és funkciótlan a lány önismétlése, amikor már elmondott tényeket többszörösen ismétlődően megmagyarázza (lásd. az EKE jelentésének újbóli kifejtése, miközben korábban már többször beszélt róla a lány). A kor hangulatát idéző részek néhol igen hosszas túlrészletező leírásokkal telítődnek, terjedelmes eszmetörténeti gondolatfutamokkal, orvosi vagy éppen életvezetési előadás ismertetésével.
Ezek viszont eltörpülnek a kötet kifinomult és remek prózapoétikai megoldásai mellett. Tompa Andrea könyve kihívásaival együtt igazi testes könyv. S nemcsak a számos, egymástól eltérő testhez való viszonyulás között segíti tájékozódni az olvasót, hanem az érzelmek olykor kifürkészhetetlen labirintusában is, ahol kíméletlen őszinteséggel mutatkozik meg két ember összetartozásának láthatatlan, de mégis elszakíthatatlan köteléke.

(Zólya Andrea Csilla: Szabadcsavar, AmbrooBook, Győr, 2014.)


Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kalligram, Pozsony, 2013.