Nem erdélyi lónézés

Ha igaz az állítás, miszerint kötetben a valamiféle logika szerint rendezett írások másként hatnak, mint külön-külön (például folyóirat oldalán), akkor ez Demény Péter A menyét lábnyoma című, a Komp-Press kiadó Ariadné Könyvek sorozatában megjelent kritika- és tanulmánykötetére mindenképpen érvényes.

Hiszen a rendező-elvek mentén, az összeválogatásokban a külön-darabok egymásra-játszásában, egymás-mellettiségében jobban kitűnik a kritikusi pozíció a megfigyelések, megállapítások mögül. A szempontokra gondolok itt, a könyvtárgyhoz való viszonyra, vagyis hogy milyen szövegekhez, nyelvhez, milyen regényekhez, versekhez érzi közelebb magát a kritikus. Miért fontos ez? Mert Demény Péterről legtöbbet talán maga Demény Péter vall – glosszában, tárcában, prózában, versben, könyvkritikában stb. Mégis ott bújkál a kérdés: ki is Demény Péter valójában? Nem azért, mert ennyi mindennel „foglalkozik”, hanem, mert (éppen ezáltal) folyton újra- és újraírja (pontosabban: nem ismétli) önmagát, így azt is, amivel éppen foglalkozik: az irodalmi kánonokat.

A könyv alcímbeli műfajbesorolása (tanulmányok, esszék, kritikák) látszólag egy jól bejáratott területet jelöl ki, azonban ennél mégis többre számíthat az olvasó. A könyv gerincét valóban a kritikák, tanulmányok képezik, ám mindezek mellett „másfajta” írások (is) sorjáznak, kissé egyenetlenné, de annál oldottabbá téve a kötet-egészt. Tehát, ha megpróbáljuk úgy olvasni, mint egy jó értelemben vett és nagyon tág, szellős olvasónaplót, akkor egy nagyon jó, és kétségtelenül fontos könyvvel lehet dolgunk. Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok.   (1)Érződik az írásokon, hogy különböző időkben születtek és sokhelyünnen válogatódtak össze. Az írások jónéhány darabja megjelent már itt-ott, az ÉS-ben, a Látóban (ezért talán érdemes lett volna feltűntetni ezeket az „adatokat”.) (2)Nyelvezetükre sem az a bizonyos nagyotmondani-akarás jellemző, pontosabban az a fajta írásmód, ahol három szót be lehetne helyettesíteni eggyel, és semmivel sem mondana kevesebbet. Egy biztos: Demény Péter nem a „szakmának” ír, és ez ugyanakkor nem jelent filológiai felkészületlenséget. A hátterek, a kontextusok, az idézetek, amelyeket megállapításai kapcsán hoz fel, mind ezt hivatottak megerősíteni. Az ember hajlamos a szólam után menni, nehogy észrevegyék, hogy „nincs hangja”. Demény Péternek van hangja. Szubjektív, néhol túlságosan is az (például Kovács András Ferenc költészetének összehasonlítása a Szilágyi Domokoséval, 17.p.-24.p., vagy a Karácsony Benő hőséről, Felméri Kázmérról szóló írásban, 44.p.-60.p.), néhol esetleges, vagy jópofázó vagy cinikus („mint mikor valakinek a porcelánelefántja a szíve csücske …” – írja például László Noémi <apró dolgai>kapcsán, 164.p.). Egyszóval szimpatikus ez a nem-retorizáló, nem-fölényes, az illető szerzőt is közelbe engedő, sőt szóhoz juttató értelmezés, és mégis eredeti közelítésmód. Ráadásul olvasmányos és szellemes, olykor szerényen profán. (Például, amikor Szilágyi Domokos Tétován című verséről beszél, 42.p., vagy Nadányi Zoltán kapcsán, 61-67.p.) Mindez persze (1, 2) minden összegyűjtött írásokat tartalmazó könyvre igaz és jellemző (lehet), de említettünk fentebb egy bizonyos műfaji sokszínűséget Demény Péter „foglalkozásait” illetően. (3) Ebben a kötetben az irodalmi sokszínűség sem hagy kívánnivalót maga után. Találunk itt szépszerével kritikákat verseskötetekről, novelláskötetről, kisregényről, regényekről, meseregényről, színjátékról és filmnovelláról, interjú-kötetről, kritikakötetekről, monográfiákról, van itt versértelmezés, komparatisztika, esszéisztikus reflexió stb.
Nem áll szándékomban semmiféle analógiát felállítani, azonban akaratlanul és megkerülhetetlenül figyelhetünk még valamire. A könyv szerkesztője talán nem véletlenül Balázs Imre József, hiszen több ponton is összekapcsolhatóak Deménnyel. Egyrészt BIJ (ugyanebben a sorozatban megjelent) A nonsalansz esélye című kritikakötetének egyik recenzióját maga Demény jegyzi, a Mentornál 1998-ban megjelent Ismét másnap verseskötetéét szintén, amelyeket jelen könyvben is olvashatunk. Másodsorban Demény sokat hivatkozik rá, néha egyetért vele, néha nem. Harmadízben pedig sokszor az az érzésünk támad, mintha magáról írná, amit BIJ-ről (vagy fordítva): „BIJ soha nem választja a könnyebbik utat. Semmit nem rejt a zsebébe, semmit nem hajít el. Észreveszi a tárgyat, aztán kíváncsian forgatni kezdi. Nézi, nézi, mit kezdhetne vele.” (184.p.) De mindezeken kívül, azt is leszámítva, hogy életkorban közel állnak egymáshoz, vagy, hogy mindketten kritikát, tanulmányt (is ) írnak, talán a legszembetűnőbb, és legfontosabb is, hogy közelítéseik, nyelvi megoldásaik, beszédmódjuk sokszor „hasonlóak”, A „jól megindokolt váratlanság” (emeli ki BIJ egyik tulajdonságát) megfordított kérdésfelvetésekben, de leginkább meglepő példák felhozásában érvényesül. Demény sincs híjával ilyeneknek, de olykor erőltetettebb. Míg BIJ Visky András Goblen című versekötete kapcsán a szó magyarázatáért a Magyar Larousse Enciklopédiát veszi elő, Demény Nadányi Zoltán versei kapcsán egy slágerdalokat tartalmazó hangkazettával indítja írását. Ez azonban, annak ellenére, hogy passzolna a tárgyhoz, (mert Nadányi Ezüst hálóval foglak című verséből sláger lett), mintha kissé cinikusra sikeredett volna. „Minden szombat reggel meghallgatok egy kazettát. KISLÁNY A ZONGORÁNÁL és társai… - ez a címe…”. „Én például alig bírnék magammal, ha olyan könnyedén tudnék írni, mint Szenes Iván: …”.(61.p.) Nos, ezek a sorok elég valószínűtlenül hangzanak.
Ami még közel hozza őket egymáshoz: az alaposság, az apró dolgok iránti figyelem, összegezhetnénk kissé leegyszerűsítve. Óhatatlanul ezt mondatja például Szilágyi István Kő hull apadó kútba regényének újrakiadása kapcsán írott reflexiója, A húzás művészete. A budapesti Magvetőnél 2000-ben megjelent regény „negyedik kiadását írója alaposan meghúzta. -írja a könyv kapcsán Demény -. Az <alaposan> szót itt nem a törlések nagy számára vonatkoztatom: a műveletet megelőző megfontolást értem alatta.”(107-108.p.). Szóval Szilágyi István kicserélt néhány szót, elhagyott néhány mondatot a regényből, amivel „nem anyagán változtatott, csak még kifejezőbbé és véglegesebbé csíszolta azt.” (111.p.). Vagy honnan derül ki leginkább, hogy Papp Sándor Zsigmond novelláinak történetei Romániában játszódnak? „Néhány odavetett szó” alapján, mint: „borkán”, “abonament”, „patrul”. De ne túlozzunk. Nem azt akartam ezzel mondani, hogy kópiákról vagy utánzatokról lenne szó, hanem sokkal inkább a hasonlóképpen-olvasás cinkosságáról, a hasonló (vagy ugyanazon) művekhez, jelenségekhez való közelítések analógiájáról. Csak annyira „rokoníthatók” ők is, mint például -amint Demény oly találóan megállapítja- Chaplin vagy Woody Allen, esetleg Arlequin Bajor Andorral (81.p.).
Demény esetében az a legszembetűnőbb, s a legjobb, hogy nem zeng dicshimnuszokat. Könyvében éppen úgy helyet találnak a negatív kritikák is, mint a pozitívak, vagy legalábbis megszívlelendő észrevételek egy-egy mű, jelenség kapcsán. Ezeknek hol modorosan, hol pedig „keményebben” ad hangot, egyértelműen, de nem harsányan. Például Orbán János Dénes több írása, kötete (24-31.p., 157-161.p., 199-201.p.), vagy Farkas Árpád Erdélyi asszonyok című válogatott verseskötete, (139-142.p.) kapcsán. Demény azonban még ez utóbbinál is tud visszafogottan, szenvtelenül elemezni, s ami mégjobb, hogy alternatívát tud kínálni. „Nagyon kevés a hiteles vers a kötetben. Pedig az Egyszer majd arcom is elkészül vagy az Erdélyi asszonyok a huszadik századi magyar líra antológiadarabjai. <Halálos ágyán tíz szikrázó ujjal anyám/még lefejtette arcát -: viseld egészséggel, fiam!/Széthordanak úgyis a férgek a föld alatt,/fölzabálnak csigák és pondrók,/pedig kislánykorom szalad véle, kötényéből/magot szórva a libatopos udvaron,/keringenek benne az első bálok,/pelenkamosások, jaj, de megvénült ez az arc is, fiam.> Ebben az indításban nem érződik a mindenáron nagyotmondás erőlködése. A képek pontosak, érzékletesek, a felsorolás sodró erejű.” (142-143.p.)
Nem hallgatható el ugyanakkor az sem, hogy, ha Orbán János Dénes esetében kifogásolhatóak az „oly precíz, mint egy svájci óra” féle, Méhes György művére tett hasonlatok (Bizalmas jelentés egy életműről című monoráfiájában, 200.p.), akkor jó lesz vigyázni az efféle sorokra: „Az érzékiség netovábbja szerintem ez a <naptól barna váll>, …, <Pihegünk aléltan, óraszámra> - ez annyira érzéki, hogy szinte fájdalmas.” (66., 67.p.) Nem mintha nem lehetne leírni ezeket a sorokat, csak kissé összeférhetetlenek lesznek előbbi megállapításainkkal. (Nadányi Zoltán) „Körmenet című kötetének lánya által írt előszavát (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, válogatta és a szöveget gondozta Nadányi Gertrúd, szerkesztette Réz Pál) olvasgatva az alábbi mondatokra bukkanok: <(…). Tudtuk persze, hogy apánk lírai költő, aki nem írhat örökké a feleségéhez szerelmes verseket, de…>. Nem is tudom, mi a legszomorúbb ebben a szövegben. Az, hogy valaki ennyire félreérti a saját apját (<lírai költő>, jaj), vagy …”. Itt ezzel a „jaj”-jal van a baj, túl erős. Bizonyára minden költő borzong az efféle cimkéktől, így lehet ezzel Demény is, csakhogy itt azt is figyelembe kell venni, hogy nem egy filosz által írt előszót olvasunk. Ráadásul az érzelmi töltetet valószínűleg igen nehéz ilyen esetben kerülni, hiszen apja költészetéről van szó, amelynek ő maga is részese volt közvetve, vagy közvetlenül, s így nem tudja (nem tudhatja) megteremteni az ehhez szükséges távolságot, a kívülállók szenvtelenségét. De ne szőrszálhasogassunk, hiszen be kell látnunk: egy jó irányba mutató kritikakötettel van dolgunk. Demény becsületes munkát végzett, aminek nincs izzadtságszaga, nem lihegő-lobogtató. Kísérletező könyvnek is nevezhetnénk, mintha máris várnánk a következőt.
Még egy megjegyzés: Nadányi Zoltán már többször szóba került. „Jelenlétét” azért tartom indokoltnak, hiszen ő a kötet bizonyára „legismeretlenebb” alakja az erdélyi olvasó számára. Ahogy Demény írja: „Ostobaság lenne kijelentenem, hogy Nadányi méltatlanul elfeledett költő, vagy azt vélnem, hogy ez a vázlat majd feltámasztja halottaiból. Valahol az ég ki tudja, melyik sarkában, úgyis együtt kávéznak Kosztolányival, Heltai Jenővel, Jékely Zoltánnal. Hosszan fújják ki a füstöt és gyönyörű lányokra gondolnak.” (67.p.) S így például a Körmenet című verse olvastán, (hogy most csak egyet emeljek ki az idézettek közül), bizonyára lesznek olyanok, akiknek az az érzése támad, hogy többet is kellene olvasni tőle: „Ott mennek ők hosszú menetben/a nők, a nők, kiket szerettem,/rezgő holdfényen, egyesével/ott mennek ők lehajtott fővel. (…) És leple hull egyszerre mindnek/és meztelen testtel keringnek,/azt most a holdfény úgy nyilazza,/hogy átüt rajta csontjuk rajza.”(67.p.)
Erdélyi lónézés: egy bizonyos „öröklött”, jól illesztett szemellenző, következésképp szempont? Ezt a kánonok által természetesen különféleképpen lehet értelmezni. Például a jól körülhatárolhatóság kedvéért/kényelméért bizonyos ideológiákat próbálunk meg kiterjeszteni korokra, szerzőkre s ezt elnevezni nemzedéknek. Pedig, amint a Vissza a Forrásokhoz „nemzedékvallatójából” is kiderülni látszik, nem volt ilyen nemzedék. (Szilágyi Domokos már akkor <nagyon gúnyosan válaszolt>, vallja be maga Kántor Lajos is, a nemzedék névadója, 188.p.). „…éppen attól volt olyan, amilyen, mert nem volt meghatározható” – írja Demény, de nem ragad le e megállapításánál, mert „…a kritikust/ irodalomtörténészt is meg kell értenünk, hiszen neki éppen ezekre a cölöpökre és korlátokra, éppen erre a körülhatárolásra van szüksége ahhoz, hogy könnyebben tudjon valami olyant mondani, ami érzése szerint egyszerre több alkotóra érvényes. Kántor mentségére szolgál, hogy nem utólag mondja, amit mond, nem utólagos konstrukciókkal próbálja érvényessé föltornászni gondolatait.” (187.p.). Azonban „mai szemmel (kiemelés tőlem – V.Cs.) nehéz az idetartozó alkotók műveiben olyan vonást találni, amely miatt feltétlenül egy kalap alá kellene venni és nevet kellene adni nekik.” – vonja le végkövetkeztetését Demény (191.p.). „Mai szemmel” tehát az efféle szemellenzőket éppen a művek viselik igen nehezen s előbb-utóbb sikerül lerázniuk magukról, például egy Demény Péter-olvasatban. Vagyis bizonyos kérdőjelek mentén. Olyasmikre vonatkozólag legalábbis, hogy volt-e/ van-e/ lehet-e az erdélyi magyar irodalomnak egy pontosan, tehát kizárólagosan kontextuálható ideológiai meghatározása, reprezentatív és csakis rá jellemző színe, illata, hangulata, mondanivalója. Ha a kanonizált, tehát „ideiglenes” és „esetleges” változatokat nézzük, van. Azonban ezektől elhatárolódva egyszerűbb, árnyaltabb, vagy akár pontosabb így fogalmazni, (nyílván nem irodalomtörténészi ígénnyel): „A rossz megoldás, rossz megoldás, a remekmű pedig remekmű marad.” – írja Elek Tibor Székely János-monográfiája kapcsán. (198.p.) Egy másik alternatíva is kínálkozhat itt. Tételezzük föl, hogy mégiscsak létezett (első, második, harmadik Forrás-)nemzedék, vagy egy korpusz, amit nevezzünk most erdélyi irodalomnak. Csakhogy az utóbbi időben mégis túl sokat bíbelődünk ezzel, semhogy gyanússá ne válnék. Továbbá azt sem lehet teljesen elhanyagolni, hogy ez a hagyománykorpusz folyton szétmaszatolódik, szétíródik. Például Kovács András Ferenc, Orbán János Dénes stb. tolla nyomán. OJD Hivatalnok-líra című, harmadik verseskötetét Demény nem irodalomtörténeti szempontból feszegeti (meghagyja ezt az irodalomtörténészeknek), csak egyszerűen A hagyomány szétírása címet adja kritikájának. Kovács András Ferenc esetében pedig csak a Szilágyi Domokos-örökségre reflektál. De azt sem jelenthetjük ki semmiféleképpen, hogy ezek a travesztiák csupán az önmutogatás „kényszereiből” születnek. Búcsú az identitástól, áll a tanulmány fölött, mintegy a szétírások „indoklásaképpen”. És még szóba sem került eddig az erdélyi(en) olvasó, mert ezek szerint ilyennek is kell lennie.
Erdélyi lónézés tehát: mégsem erdélyi lónézés. Jó, hogy nem ezt választotta könyvcímnek, pedig bizonyára kínálta magát. Persze sokkal hangzatosabb lenne, amolyan figyelemfelkeltő, azt jelezné: itt most valami fontosat fogok mondani az erdélyiségről. Megérte lemondani erről, hiszen valójában az ellenkezőjéről van szó. Maga a Lassított lónézés (éppen általa válogatott) novellaantológia előszavában írja, amit jelen kötetbe is felvett: „…azt az illúziót kelti, (kiemelés tőlem – V. Cs.), hogy a novellák egyetlen összefüggő egységet alkotnak s hogy ez az egység az erdélyi magyar prózát <mint olyant> jellemzi – holott ilyen különböző alkatú írók műveiből nem is lehet egyarcú antológiát készíteni; illetve, ha ez az egység valóban egység, akkor inkább a szerkesztőt fejezi ki, mint azt a korpuszt, amelyet jellemezni akar.” (103.p.) Kétségtelenül fontos írás, például a kötet legeslegközepén található, s talán nem véletlenül. Mintha kettéválasztaná a nem is annyira ideológiai, hanem inkább kronológiailag értendő korpuszt s mintha Bodor Ádámmal és Szilágyi Istvánnal vezetné fel a „második” felét, hogy innentől „valami más kezdődik” (104.p.). Továbbá megkérdőjelezi a fentebb vázolt kánonokat, pontosabban nem igazodik hozzájuk. Mégsem egy reprezentatív kritikákat válogató, (erdélyi) könyvvel van dolgunk tehát, amit a már említett sokszínűség mellett néhány magyarországi szerzőről szóló írás is jelez (Balla Zsófia, Bartis Attila, Bodor Ádám, Csiki László, Nadányi Zoltán, Szijj Ferenc).
A menyét lábnyoma innen nézve találóbb cím, olyan semmilyen, a szónak abban az értelmében, hogy semmiféle ideológiai prekoncepciót nem indukál. Azonban megfoghatatlanságában, hangulatában nem annyira érvényes az írásokra. Igaz, „a menyét csak akkor illan el, csak akkor mutatkozik meg, ha kitartóan követjük a lába nyomát.” (16.p.) Akárcsak az irodalom.