Kis herceg…újratöltve

Újraolvastam A kis herceg  legújabb fordítását (Ádám Péter fordítása, Lazi kiadó, Szeged, 2015), s nem lettem boldogabb. Egy pár friss, gagyinyelv-alkalmazást fedeztem fel benne, néhol finom részleteket, a közérthetőség kedvéért, de azért Rónay György fordításának hangulatát messze nem adja vissza. Nem tudom hányadik érzékem, de azt sugallja, hogy ez a fordítás nem is akaródzott irodalminak készülni. Inkább nyelvi dekadenciánk látványos jele. Minek szépen beszélni, írni, fordítani? Az utca- vagy konyhanyelv, a szleng érthetőbb, igaz?

A középszer nyomulását érzem benne, hiszen ezt halljuk-látjuk orrvérzésig a mai médiában is. Pedig a fordításnak épp az lenne a célja, hogy az olvasónak ne kelljen az eredeti szöveget olvasnia. Jobban mondva úgy olvassa a fordítást, hogy belehelyezhesse magát az író szándékába, nyelvi hangulatába. Még akkor is, ha nem a szószerinti, hanem inkább az értelem szerinti fordítás teljesíti jobban ezt a szándékot. A fordítás újrateremtés. Rónay fordítása önmagában is egy irodalmi remekmű, Ádámé nem az. Nem hozzátesz a műhöz, hanem elvesz belőle. A használhatóság oltárán feláldozza a szépséget. Kár.
   Lehet, hogy érzelmileg kötődök - s gondolom, nemcsak én, hanem egész nemzedékek - az 1970-es Rónay György-féle Kis herceg-fordításhoz, de akkor is mélyen bántó, sőt egyenesen bosszantó ez a mindenáron a mai köznyelvnek megfelelni akarás kényszere, még nagyrabecsült irodalmi szakembereinktől is. Mert Ádám Pétert fordítói berkekben annak tartják.
Sajnos, amilyen lelkesedéssel nekiálltam, olyan kínlódva és berzenkedve olvastam végig könyvét.
   De elárulok egy titkot. Olyat tettem, amit eddig nem. Előkerestem a Rónay-féle fordítást, s azt olvastam elsőnek. Majd szakaszonként, fejezetenként egybevettem az Ádám-féle szöveggel. Mivel azt mondják, ez is ízlés dolga, döntse el az olvasó, melyik szebb, melyik változat visszhangzik jobban a lélekben:
„Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”

És most ugyanez Ádám Péter átiratában:
„Akkor most elmondom a titkomat. Nincs benne semmi bonyolult: jól csak a szívével lát az ember. Szemmel nem láthatod a fontos dolgokat.
– Szemmel nem láthatom a fontos dolgokat – ismételte a kis herceg, hogy el ne felejtse.”

A következő rész Rónaynál:
„Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek...de ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet...”
S most a „modern,” közönségesebb olvasatban:
„Ha-teszem azt-délután négyre érkezel, nekem már háromkor hevesebben ver a szívem. És ahogy megy előre az idő, egyre boldogabbnak érzem magam... De ha hol ekkor jössz, hol akkor, sohase fogom tudni, hány órára öltöztessem ünneplőbe a szívemet...”
Úgye, hogy nem mindegy?
Mondanom sem kell, néha a túlbúzgóság félrefordításokat eredményez, olyannyira, hogy messze nem az jön ki a szövegből, amit várnánk. A fordító szerzői előszavában ezt azzal indokolja, hogy, ez a munka „egészen más fordítói szemlélet és nyelvi ízlés jegyében született...” Eleddig „az aranykor fordítói a köznyelvből kiszorult irodalmi, archaikus, sőt tájnyelvi szavakat és kifejezéseket is felhasználva, gyakran túlfordították, túlszínezték, túlstilizálták a magyar szöveget.” –vallja.
Most aztán ő kiköszörüli a csorbát, vállalva, hogy ő egy „kicsit bátrabb az anyanyelvi ekvivalenciák megválasztásában”, és igyekszik Exupery művét „eleven, mai köznyelven megszólaltatni.”
Nos ebből érzésem szerint az lett, hogy gyakran átesett a másik, a mai, pongyola, utcanyelvi végletbe. Lerántva ezzel a mű irodalmi rangját, értékét, élvezetét. Megkeseredik szánkban a „mindenáron el kell adni” szándék íze, ha az igazgyöngyöt disznók elé szórjuk. Ha így akarjuk irodalmi műveinket piacképessé tenni... Lehet ugyan a szinonímákkal játszani, de mégis az alábbi példák találóan érzékeltetik az eredményt.

 A Rónay-féle              -               Az Ádám-féle változat:
cserje                                    bokor
tövis                                      tüske
gyönge                                  törékeny
vulkán                                  tűzhányó
vértet                                 vasból védőfalat
bolygó                                 égitest
kevély                                büszke
megesik rajtad a szívem        az embernek elfacsarodik a szíve
rejtélyekben                      rébuszokban
semmi képzelőtehetségük          semmi fantázia
tyúkot is tenyésztenek           csirkét is tartanak
Pedig sokszor az árnyalatok mennyire más jelentést adnak egy szónak, egy mondatnak. Nem beszélve a hangsúlyról, a mondatszerkezetről, a nyelv dallamáról:
Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. -     Nekem minden eseményszámba megy.
Mindenkitől azt kell megkövetelni, amit az illető megtehet.     -   Mindenkitől csakis azt szabad megkövetelni, amire képes, mást nem...
És az utak mind az emberekhez vezetnek.   -   Márpedig minden út az emberekhez vezet.
Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk. - Fáradtan legyintettem: őrültség itt csak úgy vaktában kutat keresni, ennek a hatalmas sivatagnak a kellős közepén. De azért csak elindultunk. Én komoly ember vagyok, én nem fecsérlem léhaságokra az időmet! - Én komoly ember vagyok, nincs időm piszlicsáré dolgokkal vacakolni! A virágok gyöngék. Gyanútlanok. Úgy védekeznek, ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel.  -  A virág törékeny lény. És naiv is. Úgy keres biztonságot, ahogy tud. A tüskékkel biztosan ijesztőnek hiszi magát. Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál... Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.  -    Felemeltem a vödröt a szájáig, és ő csak ivott, becsukott szemmel.. Volt ebben az egészben valami megindítóan ünnepi. Ez a víz nem közönséges víz volt... Ez a víz csakugyan balzsam volt a szívre, olyan volt, mint egy ajándék. Ahogy kisfiú koromban is a karácsonyfa fénye, az éjféli mise hangjai, az arcokon tündöklő mosoly mind-mind közrejátszott a karácsonyi ajándék ragyogásában.

Nos, itt éreztem: nem muszáj franciául tudni ahhoz, hogy magyarul tudjunk. Csak szeretni kell az anyanyelvet. Legalább annyira, mint Rónay.