Michael Ende meseregényéről

Momo és az időrablók

Tavaly már a tizedik kiadását is megérte nálunk a német író 1973-ban született meseregénye. Kalász Márton ragyogó fordításában (Michael Ende, Momo, Móra kiadó 2015.) az olvasó annyira belefeledkezve olvassa, mintha magyarul írták volna. Mintha személyesen  a saját életével szembesülne. Irodalmi szakértők nevezték már sokmindennek, próbálták beskatulyázni, beazonosítani holmi meseregényként, mágikus realizmussal átszőtt romantikus gyerekmesének, az álom és a valóság határán lebegő fantatiszkus falanszter, a mindennapok és a költői képzelet különös egyvelegének állítva be.

Persze könnyebb a fantázia világába utalni egy remekművet, mint szembesülni a benne feszülő, nekünk szegezett létkérdésekkel, még akkor is, ha a szerző a szereplőkkel mondatja ki, mesélteti el a legnagyobb létproblémát: a jó és a rossz harcát. Felnőtt olvasóként egyből értjük az analógiát, az allegórikus képek, szereplők könnyedén behelyettesíthetők. Hívő ember szemében nem kérdés a harc kimenetele sem. Ezt a szerző is tudja, sőt csodálatosan kicsomagolja, megfogalmazza, anélkül, hogy Bibliát emlegetne, vagy Istent nevén nevezné. Igaz, egy irodalmi alkotásnak nem is ez a célja. Olvasatomban azonban, enyhe túlzással, ebben a regényben mégis a  jó és rossz teológiájának, és miért ne, az evangéliumnak „mesés” megfogalmazását érjük tetten művészi, mondhatni prófétai megfogalmazásban, egyszerű, hétköznapi, közérthető, szelíd nyelvezettel. 
Az idő Isten ajándéka, és nem mindegy, hogy mire, kire fordítjuk. Mert el is vehetik tőlünk, s akkor a szívünket, az életünket engedtük elrabolni. Egy jezsuita lelkigyakorlaton hallottam: mindent elárul rólad, mire(kire) fordítod pénzedet, figyelmedet s főképp idődet...
Az 1995-ben  gyomorrákban meghalt német író, Michael Ende már a hetvenes évek elején Olaszországba költözött, és ott írta meg méltán világhírűvé vált regényét.  A „cselekmény” is ott játszódik. Főhőse Momo, az árvaházból megszökött, férfikabátban didergő, mezítlábas, borzas kislány, aki egy elnéptelenedett városszéli amfiteátrum lakója. Azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a környékből hozzá látogatókat szívesen hallgatja. Sőt türelmesen meghallgatja. Van ideje rájuk. Barátai, Beppo, az öreg utcaseprő és Gigi, a szószaporításáról híres nagydumájú csöves, Nino a vendéglős, az utcagyerekek, valamint Hora mester az Idő és a Halál Ura,  az ő teknősbékájával, a csodálatos Kassiopeiaval.
Momo különleges képessége, hogy kibékíti az embereket, jelenlétében megáll az idő. Nála nem sietnek, nem idegeskednek a „vendégek”. A gyerekek önfeledten játszanak. Ő csak egyszerűen meghallgat, s néha kérdez. Szeret. Ez kelti fel az Időtakarék szürke urainak gyanakvását, akik az emberektől ellopott időből élnek, azon élősködnek, s akik azt szeretnék, ha az emberek minden idejüket megspórolnák a vagyon, a pénz, a haszon, a hatalom megszerzésének fejében. A szerző gyakran jelzi, hogy a szürke urak körül lehűl a levegő, szivarfüstjük köddé sűrősödik, és az embereket szó szerint kirázza a hideg.
A főhőst (s talán a többi szereplőt is) szó szerint behelyettesíthetnénk az evangélium szereplőivel, de mindenképp Jézus és a Sátán küzdelmét, a farizeusok, az irigység és a szeretet párharcát véljük felfedezni. Hátborzongató, ahogyan Ende nevén nevezi az igazságot, a csaló, rászedő gonosz lélek és az angyali tisztaságú kislány szembenállásában a bűn lélektanát, mozgatórugóit: magunkra ismerünk benne. Leleplező és  megdöbbentő az a mélység, ahová a regény leszáll. Nem lehet könnyedén, csak úgy az olcsó fantasztikum ponyvái közé dobni ezt az alkotást. Inkább minden felnőtt házi olvasmányává kéne tenni.  Ez a Jelenések könyve-szerű látomás nagyon is aktuális. A regényíró  már 1973-ben megérezte, prófétai ihletésű  művével előre sejtette, mi lesz osztályrészünk a mai konzumidióta fogyasztói világban. Az ő nemzedéke már átélte.
 A regény ilyen szempontból egyszerre mai és örök témát boncolgat. Az írás  így bármikor friss és időszerű. Találkozik a MOMO-ban A kis herceg Az Ember tragédiájá-val, az orwelli Állatfarm a Harry Potter-regénysorozattal...
A cselekmény happy enddel végződik: az emberek visszakapják elrabolt idejüket. De ehhez kellett Momo tisztasága, lehengerlő szeretete, bátorsága, önfeláldozása.
 Amikor  a regényben ott tartottam, hogy az egyik szürke úr  Momónál járt, hogy egyezkedjék vele, egyszerre jutott eszembe Jézus és a sátán küzdelme, párbeszéde a kísértéskor ill. a gedarai megszállottal, valamint a kommunista szekuritáte beszervező ügynökeinek kenetteljes, hízelgő, zsaroló és megtévesztő beszédmodora. De Momo átlát a szitán. Isten a lelkiismeretünkön, a Szentlélek inspirációján keresztül mindig jelez, a leghúzósabb helyzetekben is. S a gonosz saját magát leplezi le. Ahogyan  ez a szürke úr is Momo előtt, önkéntelen őszinteségi rohamában kitálal, így fény derül a gyenge pontjára.
A szürke urak, akárcsak a gonoszság, a sátán, a  bennünk levő jóból élnek. Nem alkotnak, nem tesznek hzzá a jóhoz, az időhöz sem. Még csak nem is kamatoztatják a meglévőt. Csak lecsapolják életenergiánkat, időnkkel együtt... Élősködnek. Ezt szívják ki – a regényben szó szerint is, mint szivarfüstöt (mikor elfogy a szivaruk, megsemmisülnek) – belőlünk idő formájában. Ha beadjuk a derekunkat, elfolyik, idejekorán fogy el az életünk. Ezt teszik Fusi úrral, a fodrásszal is, aki már nem kedves a vendégekhez, mellőzi a társalgást, gyorsabban, feszültebben kattogtatja ollóját, csak kéthetente látogatja idős édesanyját és barátnőjét, órát akaszt a műhely falára, segédeket alkalmaz, és minden mozdulatát pontos terv szerint alakítja. De ez lesz Gigivel is, aki már nem az utcasarkon adja elő légből kapott történelmi sztorijait, hanem titkárnők, utazásszervezők és marketingesek hadát állítja szolgálatba, kamerák és mikrofonok kereszttüzében, rivaldafényben tündöklik, állandóan utazik, tévé és rádióadásokban szerepel, és töméntelen sok pénzt keres. Több a pénze, de állandóan stresszes, rosszkedvű, megközelíthetetlen. Rohan és nyugtalan. Ez lesz a gyerekekkel is, akiket a szülők már nem engednek játszani, hanem „gyereklerakatban” taníttatják játszani: mosoly, öröm és kreativitás nélkül. Mint valami kis robotok, madzagon rángatott bábuk. Hiszen nem szabad elfecsérelni a drága időt... Mert a „megtakarított idő, kétszeres idő”... A szülőknek meg nincs idejük, mert dolgoznak. De hol van ez az idő? Mi lesz több azzal, hogy elvontuk magunktól és szeretteinktől az időt? Kinek a kezén van ez az időbank...?
Amikor azt mondjuk valakinek, nincs időnk, jelzi, hogy nem fontos. De mi a fontos? És kire szakítunk időt...? A virtuális megoldások, az elektronikus kütyük helyettesíthetik a szeretetből másikra „pazarolt” indőnket? Minél jobban „takarékoskodunk” az idővel, annál kevesebb marad. S ráaadásul azt az időt amit úgymond megtakarítottunk, gyakorlatilag ellopták tőlünk. Nem más emberek, hanem: a sátán, a kísértő. Kívánságok, bírvágy, hatalom, dicsőség, pénz utáni hajsza  alakjában. Ezek a „szürke urak” azzal a jól hangzó, trendi szöveggel  csapnak be naponta: „az egyetlen, ami az életben fontos, hogy valamire vidd, hogy legyél valaki, hogy legyen valamid...” No itt a bibi.  Mert valójában csak arra van időnk, amire(akire) szakítunk. S ez tőlünk függ. A kísértő démont saját eszközevel fegyverezhetjük le. Az ördögi kör, a gonoszság fondorlatos láncreakciója pont nálunk szakadhat meg. Sőt a szürke urak azt sem tudják, amit a szerző gyönyörűen állípít meg: „az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult.”
Tehát ezzel a fejlődésnek és állandó változásnak álcázott rohanással nem kellene folyton előre- és kiszaladnunk a jelenből, hanem  mindig a jelenben maradva keressük és megtegyük a szeretet, az emberség tetteit. S akkor mindenre lesz időnk.   Úgy, mint Beppónak, aki utcaseprőként is alapos munkát vézett: lépés-lélegzetvétel-söprés. Nem arra gondolt, hogy sosem lesz vége, hogy ez alatt hasznosabbal is tölthetné idejét, vagy más munkával több pénzt kereshetne. A szerző ki is mondatja vele az esszenciát:
„Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő seprűvonásra... Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát... Egyszercsak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre sem vettük, a szuflánk sem maradt ki”...
A könyv végén, krimibe illő üldözéses jelenet, és egy új élet kezdete. Mindenkinek rengeteg ideje lett, mert az emberek visszakapták ellopott idejüket. Egyszerre könnyű és reményteli lett a szívük. „Mindenkinek volt mindenre annyi ideje, amennyi csak kellett, s amennyit kívánt”...