Print this page

Dimény H. Árpád verseskötetéről

Régóta figyelem Dimény-Haszmann Árpádot. Apatológia című kötetére rögtön rávetettem magam, azóta többször is. Kezdetben természetesen az apa-fájdalomért tetszettek a versei — mi tetszene egy mozsarasnak? De azt remélem, nem szeretek dilettánsokat csak azért, mert arról írnak, ami engem foglalkoztat. A folyóiratokban megjelent Dimény-versek lenyűgöztek, s izgatottan vártam, mi lesz, ha immár a kötetet lapozgatom. Az lett, hogy még jobban megszerettem ezt az áradó, mégis visszafogott, vagy mondjam úgy: profi költészetet. Ezt nem a hidegségre, hanem a tudatosságra értem.

Dimény minden esetben olyan beszélő benyomását kelti, aki tudja a szava értékét, tudja, hogy mi az innen, hol a túl, aki tudja, a költészet nem más, mint formában elmondott fájdalom, öröm, szerelem, gyász. Leginkább fájdalom és gyász, és leginkább Szabó Lőrinc ihletésére. Azt hiszem, először és talán a mai napig a leghatékonyabban tőle tanultuk meg (és általa Domonkos Istvántól, Petritől, Tolnai Ottótól, Markótól és másoktól), hogy nincsenek "költői szavak", sem költői formák: a jó költő bármiből verset tud és mer csinálni. Dimény versei teljesen hétköznapi nyelven mondják az indulatot, a kétségbeesést, a keserűséget, a magányt, a szerelmet és a szeretetet (az övét a kedvese iránt vagy a szülei közöttit), még akkor is, ha van egy-egy hapax legomenon: "a zajos hodály megédenült" (boldog? legalább elégedett? — 34.); ezek az eredeti szóalkotások is természetesen simulnak a versbeszédbe, nincs dobbantó ácsolva nekik.

"őszölni ment és szerszámait is magával vitte / ón forrasztópáka a táskában s franciakulcs / megszűrt fényben egy könnyes szempár snittje / ahogy a vörös napban épp szivarra gyújt // hatvanhárom éves fejjel őszölni ment / oda hol egymásra borulnak a fák / hol homok a mésszel és hűs cement / hol eggyé válnak a fiúk apákkal a nagyapák." (ősz a nyárban — 46.) Ez a fülre is kiemelt vers jól példázza, amit mondani szeretnék. Ha számolni kezdenénk a szótagokat, vizsgálgatni a rímeket, akkor bizonyára lehetne példatárosabb ritmust faragni. Csakhogy akkor nem ez a vers lenne az a vers, nem ez a hang hallatszana.

Mint a befejezésből is kiderül, ez az apatológia inkább a békévé oldás, mint a küzdés folyamata. És mindig olyan egyszerűen az is. Egy részeges szomszéd rúgja az ajtót, "aztán a ragyogó síneken befutott apám" (lépcsőházajtó — 25.) Nem lehet eldönteni, hogy ez a valóság-e, bármilyen súlyos gyárak és franciakulcsok. Talán az élet lehetősége ez (ha soha nem élt igazán, akkor soha nem halt meg igazán), talán a költészeté (egy kis irrealitás soha nem árt); az biztos, hogy szép. Az Apatológia az 1977-ben született költő első kötete, ez azonban puszta filológia. Az Apatológia egy érett költő mestermunkája.


jodemenysegfoka.blog.hu

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány