Szőcs Géza: Sziveri-mesék

Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott I–II. kötet.

     Az első könyv színes fedelén nem szuszog a Kalmárházi Krák Lábán nevet viselő, talán az óta már felnőtt polipkölyök (A sirálybőr cipő, 1989), nem énekel szirén, nem sertepertél a kolozsvári kilenczáras kaput a Horea út egyik (talán éppen Szőcs Gézáék) pincéjében őrző élemedett szfinx, kinek neve Virág János helyett Pszityu, de még a hazafelé lovagló XII. Károly svéd király elveszett, kincset őrző halott kutyája sem. A festményen hangulatos, talán nyári, de hűvös éjszaka lehet, a holdsarló fakó fényében feketén kéklő hegyek és völgyek, sötétben is zöldellő rét, fenyők, kitekeredett nyakú öngyilkos napraforgók táblája. Mesebeli vasúti megálló valahol az erdélyi hegyekben, az állomás színes ablakai rejtelmesen izzanak.

Az erdei peron lámpájának meghitt sárga fénye titokzatos, apró emberkére esik, aki talán az ausztriai asztrofizikus Carbonaro, talán a gyergyótölgyesi szénégető alakját idézi, és aki most a bakterok palacsintasütőjével készül zöld utat engedni az alagútból éppen előbukkanó gyorsnak. A különös vonat sötét ablakai mögül aztán titkos erdélyi grófok és udvari méltóságok figyelik éberen az állomásfőnök nem kevésbé titkos értelmű mozdulatait. Mert a köpcös mesealak nem más, mint nagyságos Második Szingulár, az ugyancsak titkos (már régóta földalatti) erdélyi fejedelmek ma uralkodó utóda inkognitóban, akinek az öccse egy, talán Hátszeg környéki, talán Fertő-menti elnéptelenedett templom sekrestyése, a fia távírdász, felesége pedig fekete hóvirágot, nefelejcset nevel. A könyv belső borítója is éj-, de inkább gyász-fekete, éppen úgy, mint – Jánosi Andrea kolozsvári grafikus nagyszerű, színpompás meseképeit kivéve – az egész képeskönyv, melynek transzszilván lírai abszurd történetei, talányosan jókedvű, olykor vérző fantomjainak gondolatai, szavai, cselekedetei és mulasztásai végig vakító fehér betűkkel kápráztatják az olvasó szemét. A belső borító sarkában, fekete alapon különös fekete halottas furgon, belőle hátul a fehér selyemfüggönyt kissé széthúzva egy másik, de sovány, fekete, kerek szemüveges ismerősünk les ki. 
     Miféle kötet került a kezünkbe, egyszerre kettő is? Az első Szőcs Géza (*1953) gyász- és emlék-mesekönyve, egy szellemes nyelvi játékokkal teli, lírai, mégsem romantikus fabulagyűjtemény, melynek bűbájos históriáit egykor Sziveri János (1954–1990) költőnek mesélte, „hogy elvonja barátja figyelmét a gyászos gondolatokról élete utolsó hónapjaiban”. Amikor Sziverit 1983 őszén eltávolították az újvidéki Új Symposion éléről, Szőcsöt, akit 1982-ben a kolozsvári Ellenpontok szerkesztése miatt a román állambiztonság többször is letartóztatott, továbbra is megfigyelés alatt tartották. ’86-tól Genfben élt, járta a világot, majd ’89-ben, Erdélyből (Romániából) kitiltva, a Szabad Európa Rádió budapesti irodavezetőjeként kötött barátságot az épp akkoriban, már gyógykezelése miatt a Vajdaságból (Jugoszláviából) a „kórhazába” áttelepedni kényszerült költővel, aki 1990 elején hunyt el. A második kötet e barátság szerény dokumentum-, és a mesék gazdag jegyzetanyaga, az a dús, tarkálló „szőttes, amely Kolozsvár szellemtörténetének lenyomata, és az az olvasztótégely, amelyben a szó szellemi értelmében vett Erdély ötvöződött” (Tasso Marchini és Dsida Jenő, avagy sorsvonalak játéka Kolozsvártól Arco di Trentóig, 2010). 
     Bár Szőcs szerint „kétségtelen, hogy múlt nincsen, az sem kétséges, hogy valaha volt.” Csakhogy, mert éppen a múlt a valaha volt, ezek a fantasztikus mesék megvilágítják „Erdély holttesttét a felejtés alkonyatában” (Ha polip szuszog…). Holttest és felejtés? Létezik-e a valóságos múlt? A történetek képzeletbeli, tehát valódi helyszíne többnyire Kolozsvár, a második könyvben az ugyancsak kolozsvári születésű Lustig Valentin káprázatos, szürreális olajképeivel, talán azért, mert még „Ma sem tudom, vajon nem épp az én szülővárosom-e az a város, amelyről oly sokszor hallottam, hogy épületeinek falait le szokták festeni olyan képekkel, amelyek ezeknek az épületeknek a falait ábrázolják. Szülővárosomból végül is, amikor a nagy tűzvész volt, eljöttem, nem lehetetlen, hogy éppen emiatt is.” (Az al-legóriás ember, 2003). Eljött, de nem a 19. század végi tűzvész idején, hanem 110 esztendővel később. 
     Annak ellenére, hogy a műfajilag a Carbonaro éjszakáinak (Egy magyar Ezeregyéjszaka, 2012) olvasónapló-kommentár mesefüzérét folytató, 21 (+2 „képeslap”) szürrealisztikus történetet tartalmazó gyűjteményt – a „jegyzet-kötetben” elrejtett másik 5 mesével együtt – beszélgető-könyvnek nevezi a szerző, a fabulák előadása csupán formailag mondható dialógusnak. A kisszámú kivételek egyike az Istenszéke című, a régi magyar hitvitázó irodalom műfajait idéző, pergő teológiai diskurzus, benne az Istenszékével és az Ünőkővel, az Oltár- és Egyeskővel, s természetesen a Madarasi Hargita Sziverinek szánt fenyveseivel: „Ez fog téged meggyógyítani.” Bár a gyógyulásra Sziverinek nem volt már esélye, látomásos történeteivel Szőcs ’89-ben hónapokon keresztül próbálta, nem is sikertelenül lelkesíteni akkor már szinte haldokló barátját, aki „inkább már csak vendégként lézengett az élők közt pizsamájában, melyet néha meglobogtatott a huzat”. Mégis mohón kérlelte Szőcsöt: „Mesélj nekem Erdélyről!”, remélve, hogy „egyszer elviszem oda. Amikor már nagyon beteg volt, addigra már nyilván leszámolt ezzel az álommal. Annál erősebben kapaszkodott a kis erdélyi történetekbe, amelyeket valósággal kizsarolt tőlem.” A rejtelmes „versíró ember” pedig, akinek erdélyi lévén „mindig ott van a saját gyertyája”, mintegy ízelítőül nem a transzszilvanizmusba, hanem saját emlékvilágába tartott neki élvezetes bevezető kurzust. 
     Régi motívumaiból és új leleményeiből gyógyulásra serkentő, biztató, néha nevettető, és mindig a hamari utazásra csábító varázslegendákat költött számára: ez meg ez ott így és így van, „Majd meg fogod látni…”. Titokzatos történeteit annak csalóka (tündéri, vagyis erdélyi, ám nem ezért teljesítetlenül maradt) ígéretével mesélte, hogy a valóságot – a fölfelé folyó pisztrángos patakot, a szuszogó polip nyomát a kerthelyiségben, az éjszaka túrakocsin száguldozó, Rókusfalvi Veress Rókus nevű pipázó fekete rókát, a szirént, a szfinxet, a főtéri Szent Mihály templomot, Mátyás föld alá rejtett lovas szobrát és a Farkas utcát, a Kolozsvári testvérek Sárkányölő Szent Györgyét és a Házsongárdot – nemsokára együtt keresik föl. Ha másként nem, mondja Sziveri, hát „szerzünk egy ilyen fekete halottszállítót, és azzal utazom el Erdélybe. A kocsiban fogok aludni, s ha mondjuk egy szekust odahozna a kíváncsiság, rávigyorgok majd bentről és azt kiáltom, hogy hihi, huhú!” És a Fellegvár alatti paradicsomkert csodaszarvasa, akit annyiszor megsimogattál, láncra volt verve? – kérdezi Sziveri. – Nem mondom meg, feleli Szőcs, eljössz és meglátod. 
     A történetmondó tehát rendre arról számol be, amihez, mint legfontosabbhoz, egyáltalán visszanyúlhat az ember. A főként Erdély és Kolozsvár nevet viselő gyermekkor, belső tájak, történelem, ármány és jóság, rombolások, alkotások kápráztató varázsszőnyegéhez, melynek elég fölidézni parázsló színeit, s amellyel még elutazni sem kell, hiszen pusztán azzal, hogy létezik, nem más, mint maga az idő, „az idő pedig nemcsak hosszúsággal, hanem szélességgel is bír, valamint magassággal és mélységbeli kiterjedéssel is.” Ez a megidézés nem holmi Kolozsvár-nézés, nem is a genius loci, nem is valamilyen szentimentál-kulturális időutazás, hanem sokféle tudás, érzékelés, látomás és borzongató sejtés. Szőcs meséiben nem is csak az álom és a kedély, a találékony rejtelmesség nyűgöz le, vagy a titokzatos, csak a beavatottak szűk körében ismert, féltve őrzött, most azonban, legalábbis részben, bizalmasan és kivételesen mégis felfedett spirituális összefüggések. Fantasztikus példázataiban talán az a legfantasztikusabb, hogy otthonos, álomittas, szürreális képzettársításaiban, mindig drámai, olykor lezáratlan történeteiben a gyakran tényszerűen pontos valóságelemek „hozzáadásával” éppen a Tündérkert, pincék, padlások, könyvtárak, emlékezetek rejteke válik valóságosan megfoghatóvá.
     A második, a függelék-kötet – borítóján a régészek által állítólag a Vaskapu barlangjában föllelt, lobogó hajú furcsa szfinx fejével – a személyes (életrajzi, irodalomtörténeti) dokumentumok és a mesék motívumainak, utalásainak enciklopédiája, Szőcs ön-antológiája, amely három fejezetet foglal magában. Az első, szomorú leltár Az istennyila és a hattyú című, 1990 januárjában megkezdett, 2012 tavaszán befejezett, valamint a Gyónás a cethalban című, Sziverire emlékező verssel (1989) kezdődik. A dokumentumok sorát Szőcs rövid emlékező írásai követik Sziveri 8 kéziratával (köztük a Szőcsnek ajánlott A színtér és a sintér c. vers hasonmásával), töredékek és levelek kópiáival, kimerevített régi filmkockákkal, Lábass Endre Sziveriről készült remek szellemfotóival. 
     A második tezaurusz a Kolozsvár-intarzia folytatódása, ezt a fejezetet Szőcs Világító ösvény című adat-gazdag művelődéstörténeti vázlata (2006) nyitja meg. A bensőséges város-jellemrajz nem csupán az ősi Zeugma ma is meglévő kelet-nyugati „fényes tengelyének” vonalát, azaz Kolozsvár „spirituális gerincét” rögzíti, hanem fényt derít arra is, hogy az ősi templomok, elsőként a Szentpéteri templom szakrális előzményeitől az Óváry család 1944-es Szent Bertalan-éjszakájáig mi minden, és főként miért foglalkoztatja a költőt. Az ugyancsak Kolozsvárról szóló, Sziverinek ajánlott Öt töredék Memphiszből „ablakversét” (1992) Szőcs Kitömött utcák, hegedűk című regényének (1988) 13 „vonatos”, hely- és irodalomtörténeti, olykor kalandfilmbe illő mesebeli fejezete követi, telve az első könyv szövegeire való utalásokkal. Ezt a hálót szövi tovább újabb 13 szöveg, azok a Limpopo című fiktív naplóból (2007) ideiktatott rövid fejezetek, amelyeknek már a címét látva (például A szénégetők, A szamosvíz. A gardony, Az erdélyi fejedelmek, A kétszívűek, A lángban álló lovas szobor) rögtön fölrémlik, hogy célszerű őket mindjárt a mesék után olvasni. Csakúgy, mint a dokumentumkötet harmadik részét, amely a Sziveri-mesék közül A Hintz házhoz, a Bakauciszhoz, a Mérleghez, az Istenszékéhez, a Kolozsvári időhöz, a Darkó Pistához, a Székely kislányokhoz, a Virág János házához, a Gyerekkorhoz és a Földalatti fejedelmekhez mintegy folytatásszerűen kapcsol filozofikus-anekdotikus, vagy éppen ködös-sejtelmes végjegyzeteket (esetleg újabb mesékkel). 
     Amiként az első kötet, ez a második sem csupán szöveg-, hanem gazdag (fekete-fehér és színes) képeskönyv. A dokumentumok fotói után, a Világító ösvény fejezeténél lép elő a nálunk még mindig jószerével ismeretlen festő, Lustig Valentin, mégpedig Mária Terézia ünnepélyes fogadtatása Kolozsvár kikötőjében című megdöbbentő táblaképével. A Szent Mihály templom magasában trónoló császárnő gigantikus karszékének négy pálcikalába apró csónakokban végződik, ezeket fehér delfinek vontatják a kikötő felé a várost övező tengeren, ott, ahol a Szamos ömlik beléje. Jobbról a Fellegvár orma az ejtőernyősök ugrótornyával, a várhegy lábánál csónakos menekülőkkel, háttérben az óceán a belebukó nappal. Lustig további kimagasló tárgybéli munkái (Bözödújfalu, Megbüntetett hal, Belvedere, Két félhold Kolozsvár felett) éppoly jól illenek Szőcs erdélyi tündérmeséinek látomásos fantasztikumához, mint másféle szemléletmódjukkal, stílusukkal és technikájukkal Jánosi Andrea játékos, remek illusztrációi. A szerző nem mulasztotta el albumába fölvenni sem Josef Hofreitnek a kolozsvári főteret a még torony nélküli templommal és a Bánffy-palotával ábrázoló festményét, sem a Sárdi István Kolozsvár égése 1876. április 22-én című képéről készült fametszetet, Darkó László városképét és Tasnádi József, Egyed Tibor kolozsvári tárgyú, vagy korábbi műveihez készült grafikai munkáit. A kétkötetes bibliofil emlékkönyv az író Szőcs Géza tiszteletadása a lassan negyedszázada elment Sziveri Jánosnak.


     (Méry Ratio, 2013)