Balázs Tibor Megérkezés Aquincumba c. könyvéről

Balázs Tibor „ tiltott határátlépésre” invitáló, Megérkezés Aquincumba  című, a szerző megfogalmazásában majdani versdrámájához készülő preludiumában személyes identitásképzeteit vezeti vissza az emberiség történelemformáló eseményein keresztül, olyan módon, hogy makro-és mikroszintetn tárja fel a szubjektum reflexióit az emberi létezés folyamatában. A kis kötethez, melyben az „ősvízből lett Róma” falaitól indulunk világutazásra,szándékosan a kereszténység előtti időkbe menekülve, a prológustól a poéta epilógusáig összesen tizennyolc fejezetben, a szerző, stílusosan római számokkal jelöli lapjait, záróakkordként pedig szavak, kifejezések magyarázatát csatolja, haladóknak megjegyzéssel.

 E szép lírai teljesítményt felmutató alkotás hűen tükrözi Balázs Tibor „poeta doctus’-i  habitusát. A szerző témamegjelölése és témafeldolgozása sajátos „balázstibori hermeneutika”, rajta áll, miként rakja össze a „ széteső világot ”, szavaiban a rabszolgától, a patríciuson, a gésán, az enciklopedistán és az egzisztencialistán keresztül ő szólal meg, az ő szavába „süllyed atlantisz és trianon”, és ebben a kaotikusnak látszó rendszerben ott hagyja mindenütt a nyomát, ott hagy jeleket, melyekben saját szubjektumát értelmezi. Balázs Tibor tehát belépve a kulturális emlékezet archívumába, feltárja a történeti tényektől emlékezetessé vált múlt szegmentumait, mindenütt ott hagyja saját nyomait, magára vállalva a nyomkereső viszontagságos feladatát, de kutató munkája során egyidejűleg maga is újabb és újabb nyomokat hagy az utána jövőnek, vagyis az olvasónak.
A cím az ókori Rómába visz bennünket, valójában az Aquincumba érkezés a végcél megjelölése, az a hely, ahol az ember minden gátlását levetve szabadnak érzi magát, mert sikerül a rákényszerített sztereotípiáktól, a rosszul értelmezett homo moralis szereptől megszabadulnia. A szerző cím és témaválasztása egyrészről kötődhet ahhoz, hogy Budapest területének írásos történelme a római helyőrséggel kezdődött,  Aquincum katonai település volt a mai Óbuda területén, másrészről, vonzó lehet számára a római életmód szabadossága, a kényszerűen magára vállal erkölcsi normák lazításának lehetősége, vágyódás azon érzékei jelenetek részesévé lenni, melyeket a római kori feljegyzésekből ismerünk. Utazása során végig éli a kultúraváltozások identitásainak fény és árnyoldalait, s eldönti, hogy ennek a hatalmas örökségnek milyen szegmentjei játszanak szerepet saját identitása alakításában. Menetközben, a szöveg-hálóban, a szövegek egymásra vetülésével képet kapunk a kulturális emlékezetben megőrzött események hálójában fogva tartott szubjektum személyes történetéről, olyan módon, hogy a szerző folyamatosan határátlépést tesz korok eszmék, ideák, filozófiák dekonstruktív módszerrel történő értelmezésével , a kronológiára épített szigorú történetiség elemeinek egymásra építése helyett a „ szétszóródás „ módszerét alkalmazva.
És ebben az időutazásban a „ heroizmus megelőlegzett társasutazás a halálba”. A Genezisek-ben  a „ háborúk istene gyermek legyen, s fegyvertelen” vallja a költő, az Exiliumi mezők messzeségei is más időszámítást követelnek, csak Heidegger, Catullus és Pannonius  tekintete pihen meg időtlenül. Minden más egyidős mindennel és mindenkivel…….Az istenek is a száműzött hajnalok kerevetein ébredeznek.” A nagy leltárban a Forum Romanum éppúgy megfér  Hyde Park-kal, mint a Hősök Tere az Agorával.
Balázs Tibor szándékosan bontja meg a hagyományosan bevált kronológiát, csak azért, hogy beszédmódjával szándékosan kiemelje a dolgok összevisszaságából rendszert építő nyelviséget, melyen keresztül értelmezi a világot, s egyidejűleg értelmezési lehetőségeket biztosít az olvasó számára, hogy a szerzői és olvasói horizont összeolvadása megtörténhessen. 
A kollektív és személyes identitás összeolvadása a posztmodern jelenkor hermeneutikai, dekonstrukciós, posztstrukturalista, feminista és kultúraelméleti tendenciái szükségeltetnek ahhoz, hogy felállíthassuk az olvasati stratégiát. A személyes lét nagyon heterogén, az értelmezés során bekövetkezik a self megosztása, mely a történetiségen keresztül vezet el az önismeretig.
Majd ott áll a költő a légiós menetben, mely köztudomásúan a legmagasabb katonai egység volt a rómaiaknál, a „ halált porciózó ”, vég felé tartó történelemben, ahol saját életeseményeit retraumatizálja misztikus, római környezetben, s merészen megrajzolja az archetípusok által megnyitott utat, amelyen menekülni kényszerül a maga számkivetítettségében, ahol meg kell találnia önmagát tér és idő diszkontinuitásában. A költő egyértelműen ott hagyja nyomait saját, személyes tragédiáját megjelenítő epizódjaiban, cím szerint az Aki háromszor légiós, az Ependymoma-légió, az Ágacska fejezeteiben. A kultúrtörténeten való végigvonulás a szubjektum személyes tragédiájával nehezített, retraumatizáló folyamat
Úgy érzi magát az olvasó, mint akit a világtörténelem hatalmas olvasztótégelyébe löktek , s ott kapaszkodik e hatalmas kohóban a szerzővel együtt egy „kiszuperált lócán ”, s szeretne többet megtudni önmagáról , szeretné alávetni magát a pszichoanalízis módszerének a freudi díványon, szeretne tudatalattija álomképeivel bátrabban azonosulni, mert „ barbár az álom, fenevad, / elvisz, el, messze elragad, / ki Thomas Mannba száll, megtudja : /mélységes mély a múltnak kútja,/ és boldog az, aki elmerül:/ A holvoltakba szenderül ,/ arra kanyarg ma álomútja.”
A kurzív szerkesztési eljárással beillesztett vendégszövegek / Descartes, Heidegger, Juhász Gyula, Fukuyama, Shakespeare, Lévinas, József Attila, Szőcs Géza,hogy csak néhányat említsünk, szándékos ’szóródással ’ kerülnek a sorok közé, beleágyazódnak a „ világképek végtelenjébe ”, s megállíthatatlanul áramlanak, hogy feltárják a közösségi és individuális állapot rétegeit.
A világ keletkezésének, az emberek egymás közötti relációinak filozófiai  megközelítéseiben – Platontól Heideggerig – világosan megtapasztalhatjuk, hogy a filozófia valójában nem az idők során összegyűjtött tudományos ismereteket bővíti tovább, hanem éppenséggel, ezek birtokában, folyamatos újraértelmezésre törekszik. Ilyen módon, a befogadó és a szöveg-alkotó között – elegendő a Karthágó-szuvenír sorait olvasnunk - , kialakul egy dialógus, melynek dinamikája a párbeszéd  tartalmi-kreatív vonatkozásait hangsúlyozza szerző és olvasó között. És ebben az időutazásban  „ mindhiába kiáltják ki az Életet a város falain.”,/ véres ütközetek, kínzások, Nándorfehérvár,a fekete Dél,hogy csak néhányat említsünk. Az említett események inventáriuma kapcsán Balázs Tibor olvasatában a posztmodern ember visszakívánkozik az „ ókorban vesztegelő hexameterek költői rendjébe”, mert „ nem állhatsz/ egyszál magányodban/ a történelem senkiföldjén / mikor ott milliók, milliárdok/ tülekednek, hogy posztmodern korokból visszalopódzzanak…..”
Irányzatok, ideák, elméletek sokféleségét tárja elénk Balázs Tibor kaleidoszkópszerűen. E sajátos kollektív és egyidejűleg mélységesen szubjektív irodalmi reprezentáció igazolja Bókay Antalnak azt az állítását, mely szerint „ a posztmodern  immanencia az embernek arra a képességére utal, hogy szimbólumaiban megteremtse önmagát, hogy létre hozza azokat a szimbólumokat, melyek vágyait, élményeit artikulálni tudják, mert az alkotó rendelkezik azzal a szubjektív hatalommal, hogy megváltoztassa a dolgok rendjét, új értelmet, új arcokat, új jeleneteket teremtsen meg.”  Ez a teremtési folyamat azonban nem zárul le, minden csak temporális, nem megérteni akarjuk a világot, hanem élvezni, a tudás birtokában az ember már nem annak hasznosságát nézi, hanem azt, hogy vágyait miként tudja kielégíteni, az önélvezetnek milyen formáiban tud kiteljesedni.
Aquincum keret az elindulástól a visszatérésig. Jóllehet, a szabad erkölcsű római életmód dicsérete szűrődik ki a keresztény hagyományokat önként és mégis kényszeresen hordó poéta attitűdjéből, valójában ez a vágyódás a gátlásaitól megszabadulni vágyó költő hangja. „ És boldog az, aki lehet barbár / a görög istenekhez nem jár / csöppnyi létért úgy kuncsorogni, mint transzcendens státusért egy sutba dobott engelsi holmi / és barbár lehet, aki boldog /….és alpesi tavakban úszkál mezítlenül, és oly szabad/ mint aquincumi virradat”
Az erotikus élmények merész és szokatlan szóhasználttal történő megfogalmazása A rabszolgalány a patríciushoz,Petronius szavai Poppeához, Poppea szavai Petroniushoz fejezeteiben olvasható.
Nagyon szemléletes, nagyon erős képekkel átszőtt tiszta lírai vágyódás hangján szól a költő, azonban a vulgáris, nyers , nagyon direkt szóhasználat ellenére a test nem elsősorban a biológiai reprodukció eszközként jelenik meg, hanem azokat  a fantáziaproduktumokat  villantja fel, melyek meghatározzák az emberi kapcsolatteremtés módozatait, melyek szerepet játszanak a szubjektum formálásában. „ Tested  álmodja vissza, mind / ha némafilm-tekercseken/ szaladsz anyaszült meztelen / ha titkos könyvek lapjai bujaságodra nyílnak ki /  leheversz / máglyák ölén,/ hogy bűnhődtess: felettes én”
A költői fantáziálás rögzített produktumait kell analizálnunk ahhoz, hogy a költészet pszichoanalitikus értelmezése megtörténhessen. Balázs Tibor minden fantáziálásában is ott van a vágy, amely nem válhat valóra, mert a szocializálódás során, az elfojtási képességgel rendelkező szubjektum számára társadalmi konvenciók kijelölték a helyes utat. 
„ A szabad ideatikus térben egymásra találó, személyre és közösségre egyaránt vonatkozó képzeteim feltételeznek engem…”- írja a költő .Valóban,  a Megérkezés Aquincumba az  emberiség története során a szubjektumot és a közösségi lelkületet ért traumákat dolgozza fel, miközben a re-és detraumatizáló folyamatokban az említett világesemények és az emberi magatartást meghatározó eszmék és ideák a közösségi és egyéni tapasztalatok irodalmi reprezentációjaként jelennek meg.
Balázs Tibor sokoldalú irodalmi munkásságát irodalomtudományból szerzett PhD fokozata, műfordítások, gyermekversek,aforizmák, kiadóvezetői tevékenység fémjelzi. Az Ábel tornya- székely zarándokversek, a költő 1974 és 1989 között írt alkotásait tartalmazza. A kötetben 1989. az utolsó datált időpont, amit közel húsz éves hallgatás követett. Az elmúlt években ismét jelentkezett versekkel, melyek rendszeresen megjelennek igényes lapokban és antológiákban . A Megérkezés Aquincumba sokszínű, változatos formavilágában is abszolút homogén, egy költői világképről és sajátos attitűdről vallomásosan megszólaló totalitás teszi egyedülállóvá. A szerzőt átlagon felüli intellektualitása, formaérzéke, ösztönös belső muzikalitása, sajátos képzettársításai a kortárs líra kimagasló, mértékadó alakjává emelik.