Ambrus Lajos Sírtánc c. kötetéről

Újabb kispróza-kötettel jelentkezett a Sóvidék korondi alkotója, Ambrus Lajos (Sírtánc. Páll Lajos rajzaival. Kiadja a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016.) Az alkotó érdeklődési körét és elbeszélői tematikáját mintegy dióhéjban bemutató, huszonkét írást tartalmazó válogatás a szerző és az irodalmárokat, képzőművészeket tömörítő székesfehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott napvilágot.

Az előszót jegyző Bobory Zoltán, a Társaság elnöke szerint „Az egyes írások nagyon szigorú, szikár keretek között, de tömörségükben, jellegzetes szerkezeti megoldások bravúrjaitól szinte varázslatosan mesélnek – hát persze, hogy Korondról – a korondi emberekről, a Sóvidék misztériumairól – és bár nyilván nem írói szándék – Ambrus Lajos belső világáról. Amit a gyökerek nedve, az ősök konok ereje és élni akarása, a kitartással megszerzett tudás és az a szeretet teremtett meg, amivel ő elhalmozza, boldogítja, neveli, élteti szűkebb és tágabb értelemben vett közösségének tagjait. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő életet. Nemcsak emlékeztető, megtartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy szavakat – népe jövőjéért cselekvő, szolgáló életet.”

Ambrus Lajos korábbi, Ősz és hatalom című, harmincöt kisprózát tartalmazó 2013-as könyvéről szóló kisesszéjében az író „műszerkezeteinek titkát” fejtegető Burján-Gál Emil szerint Ambrus „az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk, a detektívtörténetek vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget.” Tömör filmszerűség jellemzi, mellőzi az üresjáratokat, az olvasó teljes figyelmét követeli, „kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés. Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika, – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel.”

„Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig-emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonágaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek. Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetből” – zárja eszmefuttatását Burján-Gál Emil. (Ambrus Lajos nyitányai, Gyergyószentmiklós, 2014.)

Beszédes nevű írások (A föld szerelme, A pala-bocsok, A székely szombatosok átka, A megszépült Nyírő Réka, Revolver és Biblia, A mecénás szobra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) váltakoznak „hétköznapi” címűekkel (A lóden, A vodkásüveg, A kapitány lova, A malac, A muskátli, A toronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánlatos semmiféle érdeklődési vagy értékrendet állítani, bár a „haza-csalogatókra” (mint A sóvidéki harangszó) hamarabb csap le a szem. Az emberi helytállás szép példái, a jogtalanságban is egyenes gerinccel élő székelyek esetei, mesés és/vagy keservesen fájó történések mutatják az írói mező tágasságát.

Ennek a prózának, csakúgy, mint az Ambrus Lajos verseinek is, különös hangulata, íze-zamata van; az olvasó hozzáállása akként alakulhat, hogy számára mennyire ismerős, otthonos, mennyire sajátos vagy éppen egzotikus a szövegekben megjelenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környezetben, akinek nem idegen a tájnyelv, a balladásnak ható szűkszavúság, a narráció szaggatottsága, az már eligazodhat, szinte bennfentesnek érezheti magát. A „bennszülött” sóvidéki olvasónak aztán ennél valamivel többről is regél a helyszín, a mese, többet mondanak a nevek, a leírás, a karakterek. A helytörténeti és történelmi tudás vélt vagy valós birtokában akár kulcsszövegként is felfoghatja az olvasottakat; megtörtéhet, hogy egyik-másik novella kapcsán ide-oda csapong a fantáziája, esetleg vitába is száll a mesélővel („nemúgyvolt-szindróma”). Aki viszont merő „irodalomként” olvassa Ambrus szövegeit, annak bizony szüksége lesz helyismereti-történeti, nyelvi fogódzókra. Bizonyára nem kevesen veszik a fáradságot beásni magukat ebbe a sokarcú világba, amelyben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anyanyelvünk hajnalozó formájában, amely azokon a tájakon ma is élő-eleven, egyébként pedig igen közeli rokonságot mutat a Tamási Áronéval például.