Fekete Vince Szélhárfa c. kötetéről

Fekete Vince legutóbbi verseskötete némiképp rendhagyó, mintha kitérő, megálló vagy épp az erőgyűjtés lenyomata lenne. A megállapítás nem kisebbíti a felismerést: a Szélhárfa. 99+1 haiku (Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2016) izgalmas, a korábbiakhoz joggal mérhető könyv. Fekete Vincénél korábban, ilyen mértékben, bejáratlan terep a haiku, és nem meglepő, ismerve gazdag eszköztárát, kreativitását és találékonyságát, hogy helyenként sajátos csapáson haladva foglalkozik a műfajjal.

Az eredeti, japán haiku egyik sajátossága, hogy nagy szimbolikus-metaforikus sűrítettségű lírai pillanatfelvétel, amely az értelmezés során kibontható, tágítható, formailag is meghatározott logikája mentén. Sokat hordoz a keleti világérzékelésből, szemléletmódból, az európai olvasó számára gyakran ugyanolyan mértékben érezhető, mint amennyire érthető. Az elmélyült szemlélődés verse, alkotói önpróba is, tömörségéhez képest sokkal többet közlő.
A Szélhárfa versei egyszerre épülnek be az eredeti és az idők során magyarrá vált haiku hagyományába, azzal helyenként párbeszédet folytatva, illetve gazdagítják azt – mondhatni – a székely mentalitás és kifejezésmód árnyalataival (a köznapi szófukar beszéd összhangban lehet a haiku fogalmazásmódjával), például az Érdem és a Magyar matek című versekben.
Erős ráadást jelentenek a verscímek, sornyi gondolattöbbletet adva hozzá a háromsorosokhoz. Láng Orsolya illusztrációi telitalálatok: a fekete-fehér, minimalista vonalrajzok nem magyarázzák a verseket, hanem hangulatukat, hatásukat felerősítik.