Dimény H. Árpád második kötetéről

Debütkötek megjelenése után el-elhangzik: az igazi törésteszt az, hogy lesz-e második, mennyi muníció marad hozzá, hogyan viszonyul az induláshoz a folytatás.
Dimény H. Árpád második kötetét olvasva nyugton állítható, hogy akadály nélkül, sikeresen vette a vélt vagy valós próbát. Szűk két év telt el első kötete, az Apatológia megjelenése óta, ennek viszonylagos, a „receptekhez” mért megkésettségét rövid idő alatt felülírta a kötet kedvező fogadtatása, és jelenleg egyszerre emlegetik a fiatal szerzők között, illetve tartják számon az érett (erdélyi) magyar lírikusi vonulat tagjaként.

Második kötete szépen rajzolja tovább a tervezett alkotói ívet. Vezérfonala és fő témaköre révén az Apatológiát gondolja tovább a Levelek..., annak bizonyos hívószavait, vezérmotívumait kulcshelyeken újra előhívja, még inkább kibontja (szülők, család, gyermekkor, annak tárgyi-lelki környezete, szerelem). Hangsúlyosan, átfogóan magánéleti költészetet hoz, kidomborítva a szerzőnek a költői levél iránti vonzódását.
„Ember nincsen, csak férfi és nő van”, írja egy helyen Karinthy Frigyes, s ez mintha a Dimény-könyv tematikai vezérfonalára is jellemző lenne, amelynek mentén a versek a férfi és nő közötti, ezerrétegű viszonyt-viszonyulást világítják át, apró részleteiben, mélyrehatóan. A párkapcsolat, házasság mélységei és magaslatai, rejtőző-kirobbanó benső mozzanatok, a hétköznapok felszíne és mögöttije, embert próbáló történések és utóéletük jó és kevésbé jó tengerhullámzása: minderről beszél ez a könyv, gyakran a kimondás peremvidékeit járva be, sok helyen élveboncoló szövegekben. (Elég ehhez a Ránk sötétedik, Tíz nap múlva, Pénelopé, Őszintétlenség, Szerelem, Titoktalanítás című verseket említenem.) Ebből adódik a kötet valódi tétje és sajátossága: annak a határvonalnak a megtalálása, amelynek mentén személyes és általános érvényű mondanivaló, saját élmény és fiktív, hozzáadott rész szervesen illeszkedve egészíti ki egymást. Érzékletes szövegtükör jön létre így, az első és utolsó versciklus ennek egyszerre kerete és „üvege”, hogy benne az olvasó szembesülhessen önmagával, saját hasonló élettörténéseivel, emberi dolgaival. Hiszen nem verses tudósításokat, pszichologizáló naplójegyzeteket találunk a kötetben, darabjai erős, különleges személyességű, érzékenységű, erotikájú, (ön)elemző alkotások. Amit szelíd kíméletlenségnek érzékelt alulírott az Apatológia olvastán a téma megközelítési-felfejtési módjaként, az a beszédmód elmélyül a Levelek…-ben, olyan, veretes költői szövegeket eredményező vívódásként, azt a gyötrelmet és gyötretést hordozóan, amely a katarzist, a megnyugvást, megtisztulást célozza.
„nem azért írok neked, mert egyébként / nem mondhatok el neked bármit, ez is / a játék része, neked címzem, hogy ne / vádolhassanak azzal, csak rólad írok” – olvasható a Földre dobott ruhák nyitányában, megerősítve a benyomást, hogy sokat változott a múzsa státusa a klasszikusoktól máig. A Levelek…-ben nemcsak az ihletet adó jelenlét a Nőé, hanem szinte interaktív szerepe van, több mint – az Apatológia egyik cikluscíme nyomán – részt vevő megfigyelő, kimondatlanul is alanya és tárgya ezeknek a verseknek, amelyek zöme nem is olvasható teljes értékűen ennek a szerepkörnek a figyelembevétele nélkül.
A Levelek… világában az élet nagyjából azonos a szerelemmel, az elmúlás árnya nemcsak az egyéni létet, hanem majdnem azonos mértékben az érzelmet is fenyegetheti. Küzdés, kapaszkodás, értelmezés, érvelés megy szembe mindezzel, intenzív, megrázó lírai sorokban is. Nem lehet egyszerű szerzői opció a folytatás meghatározása: mi következik ilyen sokrétű, nagyrészt önmaga mélységeire figyelő téma rezdüléseinek megörökítése után? E sorok írója ezt még kíváncsibban várja, mint a Levelek… megjelenését. És ezzel nincs egyedül. (Dimény H. Árpád: Levelek a szomszéd szobába. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2016.)


www.3szek.ro