A legfelső stáció

A hagyományos Molnár Vilmos-i erényeket megtartva, ugyanakkor új hanggal és újszerű témákkal lepi meg az olvasót a csíkszeredai szerző új novelláskönyve.*
Molnár Vilmos írásaira jellemző a meghökkentés, a rendhagyó elbeszélői/szereplői nézőpontok választása: célja ezzel az olvasó meglepése, gondolkodási sémáiból való kizökkentése, hogy más megvilágításból vizsgáljunk meg emberi magatartásokat, jelenségeket: önmagunkat.

Teszi a szerző mindezt úgy, hogy közben lenyűgöz nyelvi leleményeivel, játékos humorával, lendületes meseszövésével. Szó sincs arról, hogy csupa vidám, anekdotikus történet sorjázna e könyv lapjain: Molnár Vilmos tud játékosan írni a legkomolyabb dolgokról is. Például Istenről. Ez a kötet legnagyobb újdonsága: játékosan, de mélyen és nem bagatellizálón, szentségtörőn ír az Istenkeresésről, a hitről. A Csicsó után az Isten című novella tanúsága szerint „Az Úristen Csicsó után Szőcs Géza, erdélyi származású, jelenleg Magyarországon élő költő képében szokott megjelenni a vonaton”, de aztán – mivel az Úr kiismerhetetlen –, természetesen akadnak színeváltozásai. A Mese Isten nevéről-ben egy illető kitalálja Isten egy titkos (?) magyar nevét: Kerekes Béla, házmester. A címadó novella pedig a székely asszonyok baráténál is mélyebb, konokabb hitéről szól.
A kötet írásait négy ciklusba sorolja a szerző: az első főként a (mi?) csoda tematikáját járja körül, a második továbbírt történeteket tartalmaz (Gárdonyi Géza Garabonciását, Bodor Ádám A vonat, illetve az Állomás, éjszaka című novelláit gondolja tovább, az eredetiekhez kellékeiben és modorban is ragaszkodva, mégis jellegzetesen Molnár Vilmos-os manírban. A harmadik ciklus címe: „Rendhagyó mesék felnőtteknek”, az utolsóé pedig: „Minimál mesék”. A jól eltalált címek pontosan jelzik, miről van szó: a szerző kicsit újra feltalálja a mesét, vagy legalábbis védjegyévé váló, jellegzetesen fordulatos-faracsos-játékos stílusában alkot a hagyományos mese struktúráját részben követő, mesei motívumokból (is) építkező szövegeket. Üdéket, olykor szórakoztatókat, máskor meghökkentőket/megdöbbentőket.
Az utolsó ciklus nyitó darabja például így hangzik (Mese K. Józsi boldogságáról): „Volt egyszer egy K. Józsi nevű egyén. K. Józsi már huzamosabb ideje boldog volt. Nem sokat tett ezért, többnyire nem is kell, nem ettől függ. Egyszerűen úgy alakulnak a dolgok, hogy a boldogság jön és elidőzik. Vagy megy, és egy darabig távol marad. Mikor épp időzik, akkor sem egyszerű a dolog. A boldogság nem statikus valami, folyamatként működik. A folyamatok nem egyenletesek, hanem hullámzanak. (…) Úgy is mondhatni: több szintje, több emelete létezik a boldogságnak. K. Józsi a boldogságának egy alacsonyabb emeletén felakasztotta magát.”
Tömör, balladisztikus, ugyanakkor furfangosan „megtekert”.
A kisepikai műfajok nagymestere Molnár Vilmos: jó érzékkel elegyít fennköltet alantassal, drámait hétköznapival, humorral oltva a feszültséget. Elegánsan működteti az intertextuális utalásrendszert, a párbeszédet más (idodalmi) művekkel, egyszerre mély és könnyed, megnevettetve siratja el mindannyiunk nyomorúságát. E műfajban és stílusban egyértelműen eljutott a legfelső stációig.

*Molnár Vilmos: A legfelső stáció. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2017.