Farkas Árpád válogatott verseiről

A vers varázslatos hatalma

Minden igazi költőben van valami a sámánokból. A tapasztalati világon való átlátás, az ősök megidézésének, a rejtett összefüggések megsejtésének titokzatos képessége. Valami, ami megborzongatja a verset hallgatót vagy olvasót. Farkas Árpád ilyen költő.
A művészet gyökerei a szakralitásba nyúlnak vissza. A szónak, a képnek, a táncnak, a zenének, a szobroknak valaha különleges fontosságot tulajdonítottak. Ezek a megismerés, a hit és a képzelet együttes megnyilvánulásának lehetőségét jelentették őseink számára. Az életbe maradás esélyét, a közösséget összetartó erőt, a természetfölötti világgal való kapcsolatot, a szépség utáni sóvárgást, az emberbe kódolt isteni képességnek, a kreativitásnak a kibontakozását.

A sámánok nélkülözhetetlen feladatai később szétváltak: a tudósok a megismerésre, a papok a túlvilággal való kapcsolattartásra, a művészek a szépség teremtésére szakosodtak. Farkas Árpád lírájában ez az ősi hagyomány, a líra szakrális jellege teljességében lelhető fel, a sokat, talán túlságosan is sokat megtapasztalt mai ember tragikumot és (ön)iróniát ötvöző perspektívájából. Költészetének visszatérő motívumai: a csont és a hús, a vér és a hó, a fű és a fa, a fény és a sötétség, a füst és a villám a legősibbek közül valók. Összetett, ambivalens, állandó feszültségben izzó költészet ez, mely nem hagyja az olvasót nyugton, továbbgondolásra, vitára készteti, aktuális helyzete meghatározására sarkallja a változó világban. Egyaránt fontos számára az egyén és a közösség sorsa válságokkal terhes, atomizálódó világunkban. Így a vers a lelkiismeret hajszálpontos mérőműszerereként is működik. Farkas Árpád nyugtalanul lüktető verssoraiban reális és szürreális, látvány és látomás ötvöződik szétválaszthatatlan egésszé. A sokak számára semmivé sikkadt múlt hátborzongató vízióban kel életre, figyelmeztetve őseink elmúlással dacoló jelenlétére, az emlékezés erkölcsi imperatívuszára. (Apáink arcán). Lírájában a tisztaság igénye létmeghatározó éthosszá válik. (Mikor az öregemberek mosakodnak). Ebben a költészetben mikro- és makrokozmosz egyetlen valóságot képez. Természetes környezetünkben minden magunkra figyelmeztet, lelki folyamataink pedig kivetülnek a tájra (Jegenyekör). Ez a költészet ugyanakkor az egymásra figyelés fontosságára figyelmeztet, az emberi kapcsolatok semmi mással föl nem cserélhető mivoltára, hiszen nélküle elsüllyedünk a magány és a közöny mindent beborító, apokaliptikus hóhullásában. (Alagutak a hóban).
Az Ab-Art kiadó gondozásában megjelent*, Cs. Nagy Ibolya által készített reprezentatív válogatásból e több évtizeden át ívelő költői pályára kapunk rálátást. Ki-ki megtalálhatja benne kedvenc Farkas Árpád-verseit. Verseket, melyek közben az idő patinája által klasszikussá fényesültek.


Farkas Árpád legszebb versei, 2017.