A függőleges utca lakói

Panelház, vagy ahogy mifelénk hívják, blokk, nemcsak az egykori szocialista országokban épült, hanem Nyugaton is, csak ott jóval kevesebb. Egyes foglalkozások esetében vagy bizonyos életkorban célszerűbb panelben lakni, mint kertes házban. Például egy nemzetközi légiforgalmi társaság pilótája, aki egyedül él és napokig van távol otthonától, vagy egy folyton konferenciákra utazó és időnként más városok főiskoláin vendégtanárként tanító egyetemi professzor nem tudná rendszeresen elvégezni a kertes ház körül folyton adódó munkákat. Vékony pénzű fiatal házasoknak is jól jön a panel, külön költözhetnek a szülőktől, míg telik kertes házra.

Még lehetne sorolni. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a fészekrakók álmaiban csúcsként megjelenő kertes családi ház előnyeit, sok esetben a panel megfelelőbb. Különösen, ha olyan minőségi panelházról van szó, amilyennel Svédországban találkoztam: csak két emelet magas, hogy ne vegye el a kilátást a többi panelház elől, mégis minden lépcsőházban lift van, az alagsorban kötelezően garázs, hogy a parkolás ne legyen probléma, az épületek közt meg akkora zöldövezet, hogy ott vadnyulak jönnek-mennek háborítatlanul pár lépésre az embertől (tényleg, láttam).
Kelet-Európában a lakosság igen nagy hányada lakik tömbházakban, korántsem olyanokban, mint a svédországiak. Pedig a kisebb városok lakótelepeinek tömbházaiban nem nyüzsögnek magányos pilóták és egyetemi profok. Gyermekes családok inkább, a gyerekeknek pedig kertes ház lenne az igazi. Amikor a hatvanas-hetvenes években tömegével kezdték felhúzni a blokkokat, akkor ez még luxusnak számított. Központi fűtés, víz bevezetve, később a gáz is, szennyvíz kivezetve. Akkor még nem sok kertes ház dicsekedhetett ezzel. Fogalom volt az ún. háromszoba összkomfort. Azóta sokat változott minden, a városi kertes házak is összkomfortosak lettek. Sok falusi ház is.
A romániai tömbháznegyedek hírét sem hallották a svédországi várostervezésnek. Mégis generációk nőnek fel ezekben a blokknegyedekben, az ő gyerekeik szintén. Életforma ez a javából. A szépirodalomban azonban alig van ennek nyoma, vagy csak érintőlegesen. Zsidó Ferenc könyve* ebből a szempontból hiánypótló. Könyvében – melynek alcíme: blokkregény ‒ ezen életforma csínját-bínját veszi górcső alá.
Helyénvaló az alcím, nem hagyományos regényről van szó, ebben az esetben ez nem is lehetséges. Egy blokk lépcsőházában a lakók nem egy nagy család tagjai, hanem elég elszigetelten léteznek. Szó szerint karnyújtásnyira élnek egymástól, többnyire mégis megközelíthetetlen távolságra. Mélyebb dolgokat ritkán tudnak egymás életéről, inkább csak felszínes ismeretekkel rendelkeznek, az is a pletyka torzító formájában jut el hozzuk. Persze, adódhatnak apróbb kalandok vagy kicsinyes konfliktusok az ott lakók között. Egy-két család közt létezhet meghittebb kapcsolat is egy lépcsőházban, létrejöhetnek barátságok egyes lakók között, de összességében az egész nem úgy működik, mint egy méhkaptár. Mindenki magának gyűjt, és ami az egyiknek méz, nem feltétlenül az a másiknak is. Az egyéni érdek és az egyéni ízlés, mint sok más területen, itt is felülírja a közösségi princípiumokat.
A rendhagyó regény főszereplője, Vajda Gergely újságíró fejébe veszi, hogy bátor felfedezőként saját lépcsőházukban tesz egy huszonnégy órás körutat. Bekopogtat minden lakrészbe, idegen utazóként elbeszélget az ott lakó bennszülöttekkel életükről, egymáshoz való viszonyukról. Kicsit szociológiai felmérés jellege is van a dolognak. A szerző azonban sikerrel kerüli el a szociológia elvonatkoztatásait, általánosításait, tapasztalt íróként összpontosít a konkrétumokra, egyedi esetekre. Valamiképpen minden család kialakította a maga világképét, értékrendjét, ezek néha köszönőviszonyban sincsenek egymással. Nem baj, nem állnak le elveket (ha vannak) megbeszélni egymással, így nem történhet meg, hogy kiderül: egyesek felfogásmódja sántít vagy annál is bénább. Marad a régi imperatívusz: ami egyeseknek jó, az másoknak ne fájjon! Sajnos fáj. Közös (lépcsőházi) térben élve, akarva-akaratlan sok kellemetlenséget tudnak szerezni egymásnak.
Húsz lakrésze van a lépcsőháznak, plusz a pince, a szárító, a lépcsőház és a padlás, így esik a nap minden órájára egy új felfedezésre váró helyszín. Amit a lakók mesélnek önmagukról, az többnyire nem egészen talál azzal, amit a szomszédok mesélnek róluk. A társadalom számos szegmense van képviselve, akad köztük idős és fiatal, gyermekes és gyermektelen, szegény és tehetős, munkanélküli és külföldi vendégmunkás, magyar és roma, stb. (Számos kritérium mentén lehet kétfelé osztani az emberiséget. Lénárd Sándor író például a következő elv mentén tette: van, akit az ébresztőóra kelt fel, és van, aki magától ébred.)
A regény témáját adó lépcsőház sok lakójának élete, problémája további novellák, regények tárgya lehetne. Megtörténhet, hogy a szerző egyszer majd el is indul valamelyik szálon. Ebben a könyvben viszont nem ez a cél. Egyfajta röntgenkép ez a blokkregény a mindenkori lépcsőházról, a függőleges utcáról, annak lakóiról. Itt-ott homályos, mint minden röntgenfotó, de a lényeg meglátására alkalmas. Hiszen sok család történetében akadnak homályos foltok, de itt nem azok megvilágítása a cél. A mellékvágányokra való kitérés csak elterelte volna a figyelmet az egészről. Az indítás és a befejezés szürreális elemeket is tartalmaz, de rendjén van ez is: a pince és a padlás mindig is misztikus hely volt és marad. A regény végén még található egy végső csavar, egy meglepetés, hadd ne fedjük fel, hagyjuk az Olvasóra.


*Zsidó Ferenc: Huszonnégy. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2017, 2018.