Print this page

Eszmék, rendszerek, smekkerek

Futamok Petrozsényi Nagy Pál darabjáról (Smekkerek)

Az emberélet útjának felét már rég elhagytam, s gyakorta kapom magam azon a klasszikus érzésen: itt már voltam. Talán álmomban, talán előző életemben, de talán csak egy hasonló kép felvillanása nyomán élem át szinte ugyanazt. Mint egy jelentős pályát befutó karakterszí-nész, akiben az utolsó „függöny” után végigfut az eljátszott szerepek sokasága, s rádöbben: bizony hogy összerakható megannyi megtanult jelenetből, monológból az egyedi, ami csak annyira különbözik a sok-sok drámaíró által megformált, színre álmodott sok-sok valódi avagy fiktív színpadi szituációtól, hogy egyedi módon próbálja ábrázolni s megjeleníteni a minden katarzist összekapcsoló hasonlóságot.

Mert minden történet mélyén ugyanaz húzódik meg: a remény egy jobb korban, s addig is valahogy élni, túlélni a kortalan korokat. Mert minden olyan kor, mely nem egy mindenki számára élhető, méltányos társadalom felépítésén fáradozik, kortalanul hull a történelem süllyesztőjébe: a múltjától maga fordult el, a jövő már tőle teszi ugyanezt – marad kortalan, hisz az idő bölcsességét nem gyarapította tovább.
Legutóbb Petrozsényi Nagy Pál egyfelvonásosát (Smekkerek) olvasván tűnődtem el ezen. A darab maga – ha már gyarapodás – tovább gazdagította a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút folyóirat remek hagyományát, hisz annak rendes éves pályázatán legutóbb nívó-díjjal jutalmazták, s azóta meg is jelent a folyóirat elektronikus felületén. A szerző testközelből is-meri a darabban felvonultatott karaktereit, ugyanakkor nem szeretném életrajzi ihletésű mun-kának nevezni azt. Mondjuk inkább szerencsének, hogy átélhette azt a kort (igen, szerencse, hiszen tehetsége által az utókorra örökítette annak „milyenségét”); más kérdés, hogy a min-denkori utókor semmiből sem tanulva szinte „szakmányban” termeli újra s újra az élhetetlen korokat és azokat, akik – szentekként és álszentekként, tisztákként és tisztátalanokként, s leg-inkább bizony smekkerekként csupán a példázatok s példabeszédek halmazát növelik, avagy az afféle frivol verbális legyintések érvényét, mint eme bizonyos: hogy egymillió légy nem tévedhet…
Már Palivecz kocsmáros utalt erre; de elég volt egy frivol válasza arra a kérdésre, hogy ho-vá tűnt a falról a császár őfelségének arcképe. „Ott lógott, és leszarták a legyek, hát felraktam a padlásra”, felelte a titkosrendőr ártatlannak látszó kérdésére – és a háború végéig börtönben ült. Hiszen a merénylet napján nyilvános helyen kijelentette, hogy Ferenc Jóskát leszarták a legyek.
A Smekkerek-ben is felvillan a jelenet abszurdja, a főszereplőt a Securitate tisztje húzza csőbe, a román diktátor arcképére rajzoltat vele egy Hitler-bajuszt, majd ezzel zsarolja meg, együttműködésre bírva. Előtte, persze, főbenjáróbb bűnökkel vádolja, tulajdonképpen nem is alaptalanul; a főhős a Ceaușescu-éra évtizedeinek túlélésre berendezkedett szélhámosa, aki nem is igazán nevezhető annak – csupán élni próbál néhány nem egészen törvényes vagy ép-pen erkölcsös lehetőséggel; s tegyünk különbséget, hiszen azért annak jelzése is felvillan: ma-ga a morális válságát érzékelni sem akaró társadalom sem veti ki magából, de sokkal inkább kitermeli a hozzá hasonló félig tisztességes, félig nem olyan umbuldákat és azok smekkereit. Petrozsényi főhőse is Hašek tollára illő figura, bár legfeljebb ha nyomokban emlékeztet ben-nünket Švejk-re; élethelyzetei sokkal inkább kiszolgáltatottak, esélyeit a túlélésre növelheti ugyan, de minden egyes szituációban bármikor elbukhat.
Mégis innen kell indulnunk – adódik ugyanis a kérdés, hogy a darab alcíme – történelmi já-ték – megfelel-e a valóságnak? A felelet Hašek esetében sem egyértelmű, történelmi szemlélet és szemlélet között meglehetősen erős különbségek húzódnak, nyilvánvalóan nehéz ugyanis kacagtató szatírát olvasni sorsukról az első „professzionális” világháború maradandó sérültje-inek.
S ha megtanulunk nevetni a történelmen, embertársaink kiszolgáltatottságán, ez a nevetés va-jon nem távolít-e el a tragédiák helyes és pontos értelmezésétől? Aki a nevetés felől érkezik az első világháborút megelőző évek, évtizedek történéseinek értelmezéséig, az vajon valóban érti-e, mennyi jóvátehetetlen történt akkor az emberiséggel; s mennyire kiszolgáltatottá váltak a kisemberek, így Švejk is, koruknak, korának?
Lényeges szempont ez, talán, Petrozsényi darabját olvasván, hiszen félő, hogy a hozzánk sokkal közelebb lévő kor megannyi tapasztalata, történése még korántsem állt össze mindenki előtt történelemmé, s így találkozván azzal először egy fiatalabb olvasó, esetleg néző, fel sem fogja a látszólag könnyed s frivol események láncolatából összefűződő láncot, béklyót, a pil-lanatok vasra vertségét. Pedig ez az egyetlen felvonásnyi – ne adj isten, másfél órás filmszatí-ra, Menzel vagy Bacsó (utóbbinál a Banánhéjkeringőre, vagy a Titánia, Titániára gondolok) modorában megkomponálva – történet a legfeszesebb dráma kiindulópontjait is megvillantja. Hiszen a középpontban álló s látszólag az ügyeskedéseket kiötlő s végrehajtó főhős partnerei nem kevésbé kiszolgáltatottak önmaguk kiutat kereső létvergődéseinek; talán részben, talán teljes egészében átlátnak a kissé átlátszó helyzeteken – de belelépnek a csapdába, hogy végül ők ejtsék csapdába a cselvetőt. A maga szintjén és pozíciójában mindenki smekker, erre utaló erőteljes szerzői jelzés a cím többes száma – s ha mindenki, akkor (természetesen) a darab nem emelhető el az ábrázolt kor tragikomédiájától.
E ponton a recenzensnek konkrét epizódokkal kellene kirukkolnia, de hát ez illetlenség len-ne a leendő nézővel, olvasóval szemben. Annyit persze nevesítsünk: a már említett utolsó év-tized felhalmozódott stratégiáit vonultatja fel a történet, szerepel benne a névházasság útján külföldre jutás illúziója, vesztegetés, kisipari feketézés, tömbházon belüli román-magyar „rossz-szomszédság”, s hogy a falaknak is, de a radiátoroknak mindenképp fülük van. A hát-tértörténet pedig pontosan kirajzolódik a dialógusokban; szó esik a magyarországi politikai változásokról, alakulgatnak már az alternatív szervezetek, pártok, készülődik a történelem, megismerjük szinte a teljes erdélyi magyar irodalom akkori jeleseit, név szerint is, összerak-ható tehát a hol, a mikor s a miért. Ahogyan a zárójelenet végül elmeséli azt is, hogy – mi.
Mi történt akkor s ott, s hogy végül is az már vagy az még történelem volt-e? A diktátorok arcképe ugyan összegyűrhető – de a lenyomatok kreatúrái, az emberi lelkek-lenyomatok ho-gyan élnek majd a szabadság lehetőségével? Nem tudjuk. Ahogyan azt sem, s ez legyen Pet-rozsényi darabjának itt és most záróakkordja: fölfogjuk-e teljes komolyságában annak jelentő-ségét, hogy mindaz, amit felvonásvégnek gondolunk, valójában egyetlen szereplőnek sem kí-nál újrakezdési lehetőséget. De hát soha nincs ez másképp – a történelem, ha nüansznyi kü-lönbségekkel is, mindig csak ismétli önmagát. Katarzisok jönnek s mennek, időnk olykor emberkedik, ám leginkább – smekkerkedik.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány