Ferencz Imre: Válogatott versek c. kötetéről

A százkötetesre tervezett Székely könyvtár 69. köteteként jelent meg Ferencz Imre Válogatott versek című kötete 2018-ban. A szerző pályáját meghatározza, hogy évekig újságíróként dolgozott, falujáró riporterként: ez verseinek világlátásában is visszaköszön, ugyanakkor, Ferencz Imre saját bevallása szerint ez visszafogta a lírai termést, ezért igazi kiteljesedésről, költői újjászületésről inkább csak élete delén túl, nyugdíjba vonulása után beszélhetünk (e könyv megjelenésének évében 70. életévét töltötte a szerző). E kötet anyagát mintegy húszévnyi verstermésből válogatta össze a szerkesztő, Fekete Vince: 1998-2017 közt született alkotások sorjáznak, időrendbe szedve.

Ferencz Imre versei gyakorta szociográfiák lírában: mintha azt valósítaná meg költészetben, mint Bözödi György prózában. Talán illik Ferencz Imrére a népi költő szintagma, de minden pejoratív felhang nélkül, olyan értelemben, hogy elsődleges ihletforrása a falusi élet, a vidéki táj és vidéki ember, mindezt azonban poétikailag magas színvonalon szublimálva, veretes, szikár, lényegre törő nyelvezeten emeli versbe.
A nyitóvers egy helyzetkép, egyszerre anekdotikus és fájdalmas, a falu és város kettőssége, az elengedés és örök kötődés ellentmondásosságának jelképes megfogalmazása: „Egyszer csak kiáltottak/a túlsó járdáról/falumbeliek lehettek/integettek/NEM ÉRTEK EGY ÁRVA SZÓT SEM/kiáltottam/ettől a zajtól/NEM HALLOK EGY VAK HANGOT SEM/kiáltottam/jó jó jó/kiáltották/átadjuk/megmondjuk”.
A szerző gyakorta múltját, gyermekkorát, régi emlékeit faggatja, ezért van az, hogy ha természetleírás jelenik meg, az nem az itt és most tablója, hanem egy szubjektív, belső kép: „valahol van egy táj/egy másik táj mögött/vagy egy másik táj alatt elsüllyedve”.
Legtöbb esetben konkrét vershelyzetről beszélhetünk, külső ihletforrásról, tárgyias jellegű költészetről, mely narratív technikákkal mutat be helyzeteket, eseményeket, ugyanakkor van elvonatkoztatás, vannak líraivá tevő gesztusok, máskor egyszerűségükben mély/sokatmondó, aforizmatikus kinyilatkozások.
Elég sok istenes verset találunk a kötetben, olykor megadót, elfogadót, imaszerűt, máskor perlekedőt: „kár volt a vizet borrá változtatnod Uram/innának testvéreim tiszta vizet tiszta forrásból/Keresztelő Szent János hideg zuhanya/frissítené fel/merítené alá valaki őket/jeges hegyi patakok gübbenőibe/hogy józanul kitartóan vigyék/a csúcs felé keresztjeiket/és szokjanak le a feltámadás/gyakori gyakorlásáról ámen”
A fenti részletből is látható, hogy Ferencz Imre nem megengedő nosztalgiával tekint szülőföldjére, véreire, hanem józan, szigorú, építő bírálattal. A szerző elsődlegesen egy közösség tagjaként határozza meg önmagát, így válik közösségi költészetté minden verse, akkor is, amikor magánéleti mozzanatokat villant fel. Szűkebb pátriája: a Kászonok, Kézdivásárhely, Csíkszereda jelenik meg e versekben; táj és ember szervesen összetartozik, pontosabban a hely teszi az embert, a lírai én életbe való beavatásának keretét is adja.
Amint jeleztem, az újságírómúlt a témaválasztásban, megközelítésben is tetten érhető: közéleti érdeklődés, tényrögzítés, riportos témák, részletező leírások köszönnek vissza.
Kedvenc versem az ars poetica-szerű Költők és évszakok, melyben Ferencz Imre némi (ön)iróniával fűszerezve jelöli ki helyét a költészetben, egyfajta pályaösszegzést nyújtva: „A mezei költő azt sem tudja, hogy merre nyílik a költő szakosztály ajtaja. Az erdei költő azt sem tudja, hogy van-e a költői szakosztály ajtaján kilincs.”
Ferencz Imre a saját útját járó költő, számára a falkatársakhoz való tartozásnál fontosabbak a gyökerei, az, hogy hitelesen írjon arról a világról, amit a legjobban ismer. A család, a kisközösség, a szűkebb pátria: ezek a pillérei ennek az egyszerűségében, darabosságában megkapó, székelyesen kimért, kimértségében szenvedélyes költészetnek, melyet az otthonosság megnyugtató érzésével lehet olvasni.


Ferencz Imre: Válogatott versek. Székely Könyvtár, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2018.