Tündér arcú mesélő

Lőrincz György: Isten köve című novelláskötetéről

Lőrincz György úgy mesél, ahogy mindig is meséltek az igézett lelkű katonaviselt férfiak: nagy szívvel és lélekkel, az igaz történeteket varázslatosan újraélve, a valóságos eseményeket csöppet elmoccintva a mesék titokvilága felé. Hogy ne fájjon annyira. Mert az ő történeteiben a fájdalom igazán fájdalom, az öröm igazán öröm, és persze minden úgy történt, ahogyan ő elmeséli. Éppen csak kicsit moccint az egyszerű, mindennapi történeten, csak kicsit emeli meg, épp annyira, hogy észrevegyük a hétköznapokban is a létezés csodáját. Ez a kicsit elmoccintás talán az erdélyi próza szerzői jogvédett sajátossága. Tamási Áron, Nyírő József anekdotikusságával, Sütő András szépnyelvű pátoszával, Sántha Ferenc időtlenségbe hajló tragédiáival rokonvilágú leginkább Lőrincz György novellisztikája.

Meg Móricz Zsigmond szikár, könyörtelen realizmusával, s hogy ne legyen oly sötét a kép, említsük meg Karinthy Frigyes emberséggel fénylő humorát is. Balladák földjén születtek Lőrincz György elbeszélései, eltagadni sem lehetne, de miért is kellene?

Lőrincz György hatalmas szerelemmel szereti szülőföldjét, a Hargita vidékét, Erdélyt, a mait és a régit. Legszívesebben valahol a gyermekkor nyomorúságban is tündökletes pillanatainál időzik – amikor még titkokat birtokolt a székelyek szent hegye, a Hargita, lovasok és fogatok járták horgosait, ügyelve farkast, medvét, erdőkerülőt. Amikor az egyes ember sorsa léptékarányos volt a tájjal és a maga közösségével. Amikor az öregek erős ősi rend szerint tudták halálukat, haláluk óráját, percét. S aki abban a rendben tarisznyálódott, az még a mai, megbolydított világban is –, mint az Apám, aki ismerte a fákat idős férfi főhőse – utoljára a Hargitára szeretne pillantani.

Sok hangon megszólaló irodalmunkban kivételes hang a Lőrincz Györgyé. Elbeszéléseiből megismerhető a régió utóbbi hatvan-hetven esztendejének a krónikája. A régi székely falu töredezett, csonka öröksége, s különösen a mindenkori kisember sorssal való hadakozása. Ezen a világon is átzúg a világháború, az iparosítás, a diktatúra, a rendszerváltozás – valamennyi megkarcolja, megszaggatja, mindegyik megfosztja valamitől, de a mélyben megőrződik, tovább él valami állandó. S hogy mi ez a mindig változó körülmények közti állandó, erről mesél az író erős atmoszférájú történeteiben.
Elbeszéléseiben gyakran balladásan jár együtt lírai és tragédiás szépség. Az elhallgatott, személyes múlt szégyenletes, iszonytató titkokat takar, gyarlóságból, gyöngeségből vagy hirtelen indulatból elkövetett tettek következményei nyomasztják, gyötrik a hősöket, mint a Ballada, A titok, vagy a Borcsa Márton özvegysége című borzongatóan szép írásainak emlékezetes hőseit a régebbi időből. Bűnök nélkül büntetve is bűnhődnek a félmúlt ostoba és gonosz erőszakának kiszolgáltatottjai, a tragikus hálóban vergődő Bukás tanítója, s különösen a szívbemarkoló sorsú, fenségesen tiszta Kuron Anna.

Kisemberek az író hősei, de emlékezetes kisemberek, mert rendszerint erős természetűek, és a konokságukban kivételesek. A konokságuk a végzetük, és a konokságuk az erejük. Csókát hallgatag, elszánt konoksága emeli társai fölé, s utóbb virtusos konoksága okozza végzetét.  Az örök emberi – férfiúi – konok virtus sodorja tragédiába  A harmadik házig szekeresét a rettenetes hóviharban, de a konok virtus szolgál az emberi méltóság mértékéül is a székelykaput faragó mesterember dacosságában (A mesterember). S szintén a lélek tartásos konoksága segíti a Halálodra egyedül maradsz-ban a két elaggult édesanyát, hogy méltósággal viseljék fiaik Amerikába szakadását.

A végzetszerű balladisztikusság azonban, bár erős karakterjegye Lőrincz György írói világának, nem uralja el azt. A tragédiák, fojtott drámai feszültségek mellett meggyőzően mesél az élet élni akaró titkáról és erejéről is. Költői dialógus sóvárogja a szerelmet (Várakozás), álom és sejtelem, ihletett líraiság jelzi a megtalált harmóniát (Ébredés), a kisember vágyva vágyott kisemberi lázadását finom humorú iróniával (Egy nap), illetve groteszk derűvel leplezi le (A vélemény nélküli ember). Az öröm napjá-ban pedig valóban felszabadultan, diadalmasan, katartikus örömmel, az élet gazdagságára rácsodálkozva idézi föl gyermekkorának “legszentebb” ünnepét.

Lőrincz György tiszta szívű mesélő, gyermeki egyértelműséggel csodálkozik az élet sokféleségére, pazar gazdagságára. Írásait az életszeretet és a szülőföld – táji, emberi, nyelvi, nemzeti – örökségének hatalmas, igézett szeretete járja át. Nem csak látja, “hallja” is a régióban nagy terhekkel küszködő, de élni, túlélni akaró embert: erős érzelmi intonálású, kivételes atmoszférateremtő elbeszélései költészetközeli, míves, élő nyelven szólalnak meg, s érvényes, erőteljes folytatásai a valóságból építkező erdélyi prózairodalomnak.

De nemcsak nyelve, az író egész világlátása, világértelmezése is költészetközeli. Tündéri arcú mesélő – amikor őt olvassuk, úgy érezzük, tényleg Isten lábnyomában járunk, mert minden fájdalmat, borús tapasztalatot fölülír a végső rendezettség finom metafizikája.