Könyv a Nyugati Magyarságról

Negyedszázad szolgálatában. In memoriam Nyugati Magyarság&Miklóssi István, Pannon-Kultúra Kft Budapest, 2012, szerkesztette Domonkos László. Azt értsük meg végre, hogy a magyar március magyar voltával nekünk senkinek nem kell elszámolnunk, s ha ezt nem hagyjuk elhalványulni magunkban s egymásra lépő nemzedékeinkben, az csak a mi dolgunk. Ezért nem róhat meg bennünket az emberiség. Márciusunk világraszóló, egyszer volt tisztaságának megőrzésével, felmutatásával azonban az egész világnak tartozunk, akármilyen kicsinyek vagyunk is. Ez az és csakis ez, ami most ránk van bízva, magyarokra. Csak ez a tisztaság emelhet át bennünket a jövendő századokba. (1986 március – Csurka István)

1. Két azonos című lap. Nyugati Magyarság. 1.) Politikai és tudományos szemle, amely 1949-ben Franciaországban indult, majd Kanadában jelent meg. Baráth Tibor alapította, szerkesztette és adta ki 1949 novemberétől Lille-ben, 1953-tól Montrealban. Utolsó száma 1955 februárjában látott napvilágot. Kezdetben havonta, később kéthavonta, végül hosszabb kihagyásokkal jelent meg. Közölte a többi között Csávossy Leó, Czermann Antal, Heckenast Dezső, Homonnay Elemér, Marschalkó Lajos, Padányi Viktor írásait. 2.) (Hungarians of the West, Hongrois d' Occident). Mint „a demokratikus és nemzeti szellemű nyugati magyarság lapja” 1982-től jelent meg folyóiratként Calgaryban. 1986-tól Montreal a megjelenési helye. Szerkesztője (majd főszerkesztője) és felelős kiadója Miklóssi István. Induláskor Miska János volt a társszerkesztő. A szerkesztőbizottság összetétele az évek során többször változott. Tagja volt kezdetben Előd László, Györgyey Klára, Komjáthy Aladár, Szentpétery Miklós is. Jelenlegi összetétele: Bárány János, Éltető Lajos, Hámos László, Megyeri György, Nagy Károly, Németh Magda, Novak Gábor, Püski Sándor, Roy Mária, Sass Márton, Tamási Miklós, Túri Gábor. 1990 őszétől budapesti irodája is működik, vezetője Túri Gábor. (Nyugati Magyar Irodalmi Lexikon és Bibliográfia – MEK) * Utóbbiról álljon itt egy másik, rövidebb meghatározás is:  Nyugati Magyarság – A demokratikus és nemzeti szellemű nyugati magyarság lapja. Megjelent: Calgary, Alberta, Kanada. Kiadó: Corvin Publishing Ltd. Felelős kiadó és főszerkesztő: Miklóssi István. Társzerkesztő: Miska János. Helyettes főszerkesztő: Nagy Károly. A szerkesztőbizottság tagjai voltak: Bárány János, Éltető J. Lajos, Györgyey Klára, Hámos László, Megyeri György, Miklóssi István, Nagy Károly, Németh Magda, Püski Sándor, Roy Mária, Sass Márton, Tamási Miklós, Turi Gábor. Megjelent havonta, 8–12 oldalon. (Szöllősi Antal: Magyar emigráns újságok. Nyugaton magyarok által kiadott folyóiratok, újságok az Északi Magyar Archívumban.)

*

Nemrég egy texasi lövészklubban azt mondta nekem a lőmester: „Maga el is találja, amit megcéloz. Maga talán a politikában is beválik.”
„Ugyan, ugyan”, válaszoltam szabadkozva, „a politika azért mégse vadnyugati pisztolypárbaj egy huszadik századi demokráciában.”
„Tudja az ördög”, csóválta a fejét a nyurga szőke texasi. „Az azért nem árt, ha az ember pontosan célba talál, úgy alkalomadtán.” (Csengey Dénes –
199O szeptember)

2. A Corvinus library – Magyar Történelmi Könyvtár értékelése: A kanadai Calgaryban 1982-ben alapított Nyugati Magyarság magát „a demokratikus és nemzeti szellemű nyugati magyarság lapjá”-nak nevezte. Havonta látott napvilágot és mint felelős szerkesztő-kiadó Miklóssi István jegyezte. A kanadai magyar irodalmi közéletben jelentős szerepet játszó Miska János társszerkesztőként működött. Az elnevezésben szereplő "demokratikus" jelzővel a lap el akarta különíteni magát azoktól az orgánumoktól, amelyeknél a „nemzeti” nagyrészt múltba tekintést, a két világháború közötti korszakban divatos felfogásokat és maradi nézeteket takart.

A Nyugati Magyarság abban is különbözni kívánt a magát nemzetinek nevező emigráns tábortól és sajtótól, hogy komolynak és biztatónak tekintette a hazai fejlődést, rokonszenvével tüntetve ki azokat a személyeket és intézményeket, akik és amelyek – bár legálisan működve, vagy akár a hatalom sáncain belül is – a demokratikus átalakulás támogatóinak, előmozdítóinak, sürgetőinek látszottak. Ezért sokszor került viták középpontjába. Szembesült azzal a „nemzeti” oldalról jövő váddal, hogy együttműködik a budapesti rendszer képviselőivel vagy szervezeteivel, elősegíti azok külföldi szándékai megvalósulását. Ez a „cinkosság” a kritikusok szerint főleg abban nyilvánult meg, hogy a lap ismertette a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia több kezdeményezését és találkozóját, ezzel támogatta és népszerűsítette tevékenységét. Elmarasztalták azért is, hogy az MVSZ-hez és az AK-hoz közelálló nyugati szervezeteket (MBK, Bessenyei György Kör, AMSZ) pártfogolta, azok vezető személyiségeinek fórumot adott. Abban kétségtelenül hibát követett el, hogy gyakran nem vont világos választó vonulat a szóban forgó hazai intézményekben nemes és hazafias célokért dolgozó személyek és a kommunista hatalomnak ezen intézmények révén elérni kívánt céljai között. A nyugati magyarság javát szolgáló kezdeményezések méltánylása azt a látszatot kelthette, hogy a lap a budapesti kormányzati taktikát is hajlandó támogatni. Elismerendő viszont, hogy a lap olyan Kárpát-medencei szellemi embereket népszerűsített, mint Csoóri Sándor, Sütő András, Csurka István, Lőrincze Lajos, Czine Mihály, Fekete Gyula, Varga Domokos, akik erre mindenképpen méltóak voltak és akiknek sem nemzeti, sem ellenzéki beállítottságában nem lehetett kételkedni. Jó szolgálatot tett a magyar kisebbségi panaszok napirenden tartásával és ezzel kapcsolatos felvilágosító munkával. A Magyar Emberi Jogi Alapítvány tájékoztatói és hírei szinte egyetlen számból sem hiányoztak. Ugyanígy kezelte a kolozsvári Erdélyi Magyar Hírügynökség közleményeit is. A nyolcvanas évek második felében fontos és rendszeres témává lett a hazai ellenzéki mozgalom, főleg annak nemzeti és népi ihletésű szárnya. Az olvasók bő tájékoztatást kaptak az írószövetségen belüli harcokról, az ötvenhatos forradalom rehabilitálásáról, Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás szerepéről, a lakiteleki kezdeményezésről. Mint hírlap a Nyugati Magyarság hírekben, beszámolókban, tudósításokban kielégítő módon adott tájékoztatást a nyugati – főleg amerikai – magyar kolóniák eseményeiről, a „szigetmagyarság” működéséről.

A lap 1986 szeptemberében Montrealba költözött. Egy idő után Miska János visszavonult társszerkesztői tisztétől, Miklóssi főszerkesztő lett, majd Nagy Károly vállalt kiemelt szerepet mint helyettes főszerkesztő. Működött egy szerkesztőbizottság is. Összetétele többször változott, de rövidebb-hosszabb ideig tagja volt Bárány János, Előd László, Éltető J. Lajos, Faust Ilona, Györgyey Klára, Hámos László, Komjáthy Aladár, Megyeri György, Németh Magda, Nóvák Gábor, Püski Sándor, Roy Mária, Sass Márton, Szentpétery Miklós, Tamási Miklós, Túri Gábor. Az említettek közül néhányan csak az 1990-es magyarországi fordulat után kapcsolódtak be a bizottság munkájába, pótlandó a kiváltakat. Egyik-másik személyi változást szerkesztéspolitikai nézeteltérések okozták. 1990-től kezdődően kifogások érték némely szerző polemikus hangját, az olykor alaptalan vádaskodásokat. Belső nézeteltérések miatt mondott le helyettes főszerkesztői tisztéről 1992-ben Nagy Károly. Ő a személyeskedések elterjedését és szélsőséges nézetek eltűrését kárhoztatta, sürgetve, hogy a lap – mint indulásakor volt – legyen ismét mérsékelt hangú és a középen elhelyezkedő orgánum.. A lapot 1990 szeptemberétől Magyarországon is árusították, Túri Gábor személyében működött egy budapesti szerkesztője; 1991 novemberétől a Magyarországon terjesztett példányokat már Budapesten nyomtatták és Montreal-Budapest kettős megjelenési helye lett. 1993-tól már nincs szerkesztőbizottsága, a lapot egyedül Miklóssi István jegyzi.

Szerzői közé tartozott és tartozik, a már említett szerkesztőkön és szerkesztőbizottsági tagokon kívül: Bisztray György, Borszéky (Nagy) György, Cseh Tibor, Csicsery-Rónay István, Czigány Lóránt, Ferdinandy György, Gömöri György, Horváth Elemér, Kabdebó Tamás, Kaslik Péter, Király Béla, Ludvig Nándor, Némethy László, Sisa István, Száz Zoltán, Szőcs Géza, Tar Károly, Toldi Miklós, Végh Imre, Vitéz György. Újabban ritkulnak a nyugati szerzők és szaporodnak a magyarországiak, köztük ismert írók és újságírók, mint Beke György, Czegő Zoltán, ifj. Fekete Gyula, Harsányi László, Kelemen Sándor, Sebestyén Béla, Szíj Rezső, Török Bálint, Tüskés Tibor, Vödrös Attila. Jelentős nyeresége a lapnak, hogy szerzői közé sorolhatja Sütő Andrást, Tőkés Lászlót, Dobos Lászlót, Duray Miklóst.

A Kárpát-medencei munkatársak túlsúlya feltehetően a főszerkesztő részleges budapesti áttelepedésének tulajdonítható. Felveti azonban a kérdést, hogy ha ez a folyamat tovább tart, mennyiben nevezheti magát a lap „nyugati”-nak, hacsak nem abban az értelemben, hogy főleg nyugati olvasóknak készül. A Nyugati Magyarságnak bizonyára nem lesz könnyű egyensúlyt tartania a nyugatiság kétségtelenül megmaradt igénye és annak a ténynek kényszerítő hatása között, hogy Budapesten szerkesztik és munkatársainak túlnyomó többsége Magyarországon él. (www.corvinuslibrary.com/kulfold/3b.doc)

*

Véleményem szerint eljött, sőt, lassan talán el is múlik az ideje annak, hogy a Nyugatra üldözött és menekült, az ottani nyelvek egyikét-másikát jól ismerő, igaz magyarok végre ismertessék meg ezeket a nyugati népeket a mindmáig eltagadott és lehazudott magyar valósággal és igazsággal, Trianon bűneitől kezdve a kommunisták összes gazemberségén át 1956 taglójáig, 1988–1989 álnok átalakulásáig, 1994–1996 hazaárulásáig. Testvéreink, ott Nyugaton, ne engedjétek már tovább, hogy ezt a múlhatatlanul megoldandó feladatot a Gereben-félék a maguk módján hajtsák végre! (1997 január–február * Makkay János)

2. Domonkos László: A reménység illata – 1994-et írtunk, alig néhány hónappal voltunk túl egy letaglózó májuson. Nemcsak visszajöttek, de magabiztos pökhendiséggel azonnal a nyakunkra is telepedtek a volt kommunisták, „szocdemekké” vedlett néhai pártcsinovnyikok, pufajkások, KISZ-führerek és hasonlók. Chrudinákékat pillanatok alatt kirúgták, az akkor még vezérhajónak számító Duna tévé lét és nemlét határán egyensúlyozott, az írott nemzeti sajtó gyér maradéka tovább ritkult, megalázva és megszomorítva a túlélésért küzdött.
Azután volt kolléganőm egyszer elvitt egy budai lakásba. Ott éreztem meg – majdnem másfél évtizedre – a reménység illatát. A friss nyomdafestéknek semmihez sem hasonlítható, édes illata volt. Egy keszeg, langaléta, nagyon kedves ember fogadott, rájöttem, már találkoztunk, jó másfél évvel korábban, a nevezetes ’93-as évfordulós Szárszó-találkozón, ő is jó ismerősként üdvözölt. Lapja, az 1992-ben, tízéves kinti sikerek után gazdájával együtt Kanadából végleg hazatelepült Nyugati Magyarság pedig sokunk második otthona – a kilencvenes évek második felében és még a következő öt-hat esztendőben pedig a nemzeti szellemű magyar újságírás egyik legrangosabb bázisa lett. Olyan szerzőkkel, mint Csoóri Sándor, Duray Miklós, Tőkés László, idősebb és ifjabb Fekete Gyula, Beke György, Zétényi Zsolt, Hornyik Miklós, Raffay Ernő vagy éppen e lap munkatársai közül Tamáska Péter, Apáti Miklós vagy e sorok írója. Az alig esztendeje megszűnt Világszövetség szerzői közül szinte mindenki a lap köré tömörült – nemcsak igazi, mind nevesebb műhellyé, de hosszú évekre egyfajta irodalmi-közéleti szalonná is vált a szerkesztőségként is szolgáló Bimbó úti lakás, ahol rendszeresen összegyűltünk, és mi másról, mint a reménységről beszélgettünk órák hosszat, a friss lapszámokat forgatva, abban az édes illatban. Nekünk az a budai hajlék testesítette meg a reménység szigetét. Mindazt, amit e két szó a legmélyebb magyar értelemben jelenteni képes. Amire olyan szükségünk volt, mint a friss levegőre. És a mi szigetünket az a hórihorgas, mindenki által tisztelt és nagyon kedvelt szerkesztő-laptulajdonos, a nagylelkű és aranyszívű Miklóssi István vezette, akinél Isten kevés szeretetreméltóbb, becsületesebb és segítőkészebb teremtményt küldött ebbe az árnyékvilágba az utolsó egynéhány évtized során. Eltökélt, mélyen átélt magyarságtudata és olykor briliáns politikai éleslátása volt, a lapban pedig nemcsak maximális teret engedett és teljes önállóságot, függetlenséget, de azokban a zord időkben egyúttal komoly menedéket, fórumot és anyagi segítséget is biztosított a nemzeti oldal jó néhány számkivetettjének.
És most, bár szomorú ősz van, Áprily Lajos nagy verse jut eszembe, a Tavasz a Házsongárdi temetőben, annak is a befejező sora: „nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem” , és Aletta van der Maet nevét persze Miklóssi Pistára változtatom, aki néhány napja már a reménység földöntúli nyomdafesték-illatában lapozgatja „az újságot”, a nevével mindörökre összeforrt Nyugati Magyarságot – és akinek sokadmagammal annyi, de annyi mindent kell most megköszönnöm. (Magyar Hírlap, 2011. november 19.)

*

Kétségtelen, hogy az EU-hoz való csatlakozásunk hasznunkra lehet, de csak abban az esetben, ha azt a magyar nemzeti érdek megfontolt elemzése és tárgyalási feltételekként való előterjesztése érleli meg.  Godoljunk itt az elő nem készített alapszerződések aláírására –, ezek a kisebbségi elnyomásban élő magyar milliók politikai körülményeinek teljes elhanyagolásán, bűnös nemtörődömségén alapultak. (1998 január–február * Czegő Zoltán)

3. Ismét megszűnt egy lap (Búcsúzik a Nyugati Magyarság) – Itt, Erdélyben 2008 januárjában a szokásos mozdulattal vettem a kezembe a Nyugati Magyarság 2007. november-decemberi összevont számát, amikor meghökkenve észrevettem a dolgozatjavító tanárok félelmetes fegyverét, a lapcím zöld mezejét végigszántó piros betűs megjegyzést: Búcsúszám.

Alig hiszek a szememnek, a szalagcímet gyászjelentőszerűen áthúzó piros szavas közlés cáfolatát keresem, s azt sem értem, ha már halálhírrel van dolgom, miért vérpiros ennek a színe, s hirtelen belekapaszkodom abba a szalagcímes közlésbe, hogy a XXIV. évfolyam 11–12. lapszámát hozta el hozzám a postás, nem létezik, hogy egy ilyen, alcímében a maga szerepét ,,A demokratikus és nemzeti szellemű nyugati magyarság havilapja" küldetéssel aposztrofáló újság csak úgy megszűnjön.

Főszerkesztőjét, a langaléta alkatú Miklóssi Istvánt néhai közös barátunk, Czine Mihály jóvoltából 1990 óta ismerem. Ha jól tudom, abban az évben telepedett haza Észak-Amerikából – Kanadából, de az egész kontinens magyarjait és a magyarsággal szimpatizáló nyugatiakat összeölelő küldetéstudattal – Budapestre, hogy itt, a szülőföld rögére visszatelepedve visszaoltsa a kiveszőfélben lévő nemzeti szellemet a honi értelmiségbe.
A 90-es évek egész hosszán át valahányszor Budapesten jártam, többnyire akarva és nem akaratlanul, mindig belebotlottunk egymásba, s kitűnő fehér borokat kortyolgatva osztottuk-szoroztuk a magyarság sorsát. Hittel és optimizmussal, hogy múltbéli sorsunk adott, históriailag is determinált, jön valahonnan, de kalauzol is valahová bennünket, oda, ahol a Kárpát-medencei magyarság és a mellé kuporodó, a belé kapaszkodó nyugati szórványmagyarok, egykori disszidensek a demokrácia és a nemzeti szellemiség felé emelik ezt a jobb sorsra érdemes, történelmi és politikai kataklizmák sújtotta népet.

Írást is kért mindég a mi küzdelmes erdélyi sorsunkról, az volt az érzésem, hogy el is túlozta az erdélyi tollforgatók honi sorsformáló szerepét, de jólesett, ha az amerikai emigráns érzékenységével közeledett a mi megoldatlan ügyeinkhez.
Szóval, ennek is befellegzett.

De ne beszéljek úgy róla, mintha búcsúzni készülnénk.

A Nyugati Magyarságot raszteres alapozású vezércikkben Domonkos László számomra tetszetősen, a lapcím piros betűs áthúzását mintegy semlegesítve nem elparentálja, hanem a továbbélés és a továbbjutás reményével megspékelve a kiadvány eddigi szájtartásához híven írja: ,,Egy lap, egy szívünknek oly kedves, éveken át többünk legfontosabb, legrendszeresebb fórumának megszűnése: csatavesztés ugyan – mégis, Adyt követve, üdvözlet a győzőnek jár. És ez az üdvözlet nem keserű, nem halk és könnyes és könyörgő és megalázott, mint a nagy költőnké volt, nem, hála a magyarok igenis létező Istenének, hangos, vidám és magunkban bízó ez az üdvözlet. Ne feledjétek el a Nyugati Magyarságot, ne feledjétek el, hogy ehhez a magyar világhoz tartoztok, miként hűséggel e lap is mindhalálig, ne feledjétek, hogy mivel tartoztok múltunknak, a hagyományainknak, dicsőséges elődeinknek, irtózatos-nagyszerű históriánknak, krisztusi módra szenvedett népünknek, a hazának, amelyet igenis édesnek kell mondani, hogy szívébe fogadjon, és hűséges fiai lehessünk."

Semmiféle búcsú nincs – összegzi búcsúzás helyett mondandóját Domonkos László –, a biztatás és üdvözlet után egyetlen szó marad: indulás.
Sylvester Lajos (1934–2012), Háromszék, 2008. január 12., szombat

*

A magyar külpolitika legnagyobb tévedése az, hogy a Vajdaság autonómiájának visszaállítását szorgalmazza. A Vajdaság: szerb államföldrajzi fogalom, a magyar Délvidéken élt szerbek múltszázadi rövid életű rezervációs területe, a mai Vajdaság többségében szerbek és montenegróiak uralta terület, melynek – Tito idejében – már volt teljes körű auatonómiája, de ehhez az autonómiához nem fűződött semmilyen magyar érdek. Szerb államocska volt a jugoszláv államszövetség keretében, ahol a vajdasági szerb vezetők sorra-rendre zárták be a maradék magyar iskolákat, művelődési intézményeket és ahol súlyos börtönbüntetés járt Kölcsey Hymnusának elénekléséért. Ez a Szerbián belüli szerb autonómia arra alkalmas volt ugyan, hogy a Vajdaságban megtermelt javakat Belgrád ne sajátítsa ki egészen, de tökéletesen alkalmatlan volt a magyar értékek és érdekek védelmére. (1999 június – Hornyik Miklós)

4. Az újság maga volt édesapám, és édesapám maga volt az újság – Ennek a könyvnek az ötlete már azelőtt megszületett, mielőtt még édesapám, Miklóssi István eltávozott volna közülünk. Barátai és családja éveken át próbálták meggyőzni, hogy írja meg a Nyugati Magyarság történetét, az újságét, amely az elmúlt negyedszázad egyik igen karakteres magyar lapja, a magyar politika- és kultúrtörténet különleges krónikája és egyben édesapám életműve volt. A könyv megjelentetése akkor vált igazán sürgőssé, amikor 2007 decemberében a lap utolsó példányával elbúcsúzott hűséges olvasóitól és támogatóitól.

Miután az újság 25 évig szolgálta a magyar közösséget határon innen és túl, végre elérkezett az idő, hogy megjelenjen egy könyv, amivel az emléke előtt tiszteleghetünk.

Sajnos, 2011 novembere óta már az alapító sincs közöttünk. Az újság emlékét csak az archívumokban és a számtalan egykori olvasó otthonában megmaradt példányok őrzik az egész világon. Újraindítani a lapot lehetetlen vállalkozás lenne, mert Miklóssi István maga volt az újság – az ő szenvedélye, elkötelezettsége és elszántsága nélkül a lap már nem lenne ugyanaz. A Nyugati Magyarság emléke azonban nem mehet feledésbe az alapító halála után, ezért lett e könyv megjelentetése elkerülhetetlen és halaszthatatlan. Egy ember élete és kiadványának története elválaszthatatlanul összenő: az újság maga volt édesapám, és édesapám maga volt az újság.

Ezzel a könyvvel nem az életét szeretnénk elmesélni, hanem sokkal inkább életművének emléket állítani. (Miklóssi Annamária: Előszó)

*

Sokszor halljuk, az ország morális válságban van. Ez nem igaz. Morális válságban a politika van. Az a politika, amelyik 2004-ben 23 millió román munkavállalóval riogatta Kádár népét, az a politika, amelyik Lenin elvtárs emlúin nevelkedett, amelyik nem mer és nem akar nemzetben gondolkozni, az a politika, amelyik a kommunizmus után kapitalizmust épít – saját magának. (2007  június – Debreceni Mihály)

5. Ötven szerző ötven írása – Ötven szerző ötven írásának válogatásakor két, egymást mintegy keresztező szempont vezérelt: egyfelől a Nyugati Magyarság két – “kinti” és itthoni – alapvető korszakának bemutatásakor az elmúlt negyedszázad keresztmetszetét felmutatni, históriai – világpolitikai-világtörténelmi és a magyar nemzet történetét érintő – vonatkozásokban. Másfelől: reprezentatív, jellemző és színvonalas együttesét átnyújtani huszonöt év szerzőgárdájának, így próbálván koncentráltan illusztrálni a lap szellemiségét, az eszmei irányultság főbb vonalait, a tematikát és a közelítésmódokat. Reményeink szerint ez a félszáz írás gazdag sokszínűségben, elvi-eszmei tekintetben mégis egységesen mutatja be Miklóssi István lapját, amely huszonöt esztendőn keresztül, 2007 decemberéig lehetett szolgálatban: a magyarság ügyének, annak az eszménynek a szolgálatában, hogy – miként a legelső számban meghatároztatott – a haza alapvető sérelmeit és problémáit tárják a világ elé, és nem adnak helyet semmiféle, magyar érdeket sértő közleménynek (...) Ez a kötet ennek jegyében egyszerre szeretne adózni és tisztelegni egy nagyszerű ember és életműve – Miklóssi István és a Nyugati Magyarság – hűsége, eszmei tartása, elvi szilárdsága előtt.  (Domonkos László: A tündér, a lap és a történelem – a szerkesztő kötetzáró esszéje)