Király Zoltán „Férfifiók” című kötetéről

A dobbantó deszka majd minden kezdőnél az abszurd(oid), de az csak Páskándinak sikerült korábban, kellett az avantgárd-kétszersült – itt keressük/keresik Király Zoltán helyét, terét, mezejét –, végül legtöbbjük nem tudott meglenni a mindenható posztmodern nélkül. Nincs semmi baj vele. Csupáncsak áporodottan, kifáradtan, únsággal érkezett meg Kelet-Európába. Király Zoltán első, gyűjteményes, új versekkel is bővített kötete, a Férfifiók ennek az irodalmi “kevercsnek” a végeredménye. (Ne legyen sértő a szó, a tizenöt éves Madách Imre egyik öccsével Litteraturai  Kevercs címmel szerkesztett családi lapot!) Az úgy van, hogy aki hegyet akar rakni, annak földre van szüksége. Ha földet váj az ember, gödör keletkezik. A gödörből hordjuk a földet a hegyre.

A kolozsvári Helikon irodalmi lap 1993. november 12-én indított mellékletet süvölvény poétáknak Serény Múmia címmel: szerkesztő Fekete Vince. A fióklapot, amiből aztán A nagy Kilometrik lett, Karácsonyi Zsolt vette át Fekete Vincétől 2004-ben. Ez volt, és ez ma is – Forrás helyett – a gödör. A Helikon bölcs és nagylelkű szerkesztői színteret biztosítottak a gumiabroncsok nélkül száguldozó versenyautók, autózók részére.
Vagy inkább rigolírozásra szánt parcellát mértek ki nekik?

A nyugtalanság népe nem ismeri az egyhangúságot, az egysíkúságot. A kilencvenes és az ezredfordulós évek fiataljainak  java kinőtt ebből a gödörből. Megunták a vidámparki ütköztető autók monoton zümmögését, és önálló vállalkozásuk az Előretolt Helyőrség lett. Ez a lap és könyvsorozat ma már irodalomtörténeti fogalom.

Ilyen körülményes és nehéz megközelíteni egy – mindenképp vitatható, de meg nem kerülhető – kötetet, a Férfifiókot.

És még hátra van Rejtő Jenő. A guru. Hogy mitől és miért lett P. Howard az erdélyi fiatalok guruja (mondjuk szebben, prófétája): nehéz lenne megmondani. Az biztos, hogy a bizarr humorú cinikus, a nagy fanyalgó pontosan azt az életérzést írta meg minden könyvében, amit naponta megélnek azok az erdélyi magyar fiatalok, akik a Balkán egyik legsötétebb zugává züllesztett térségben élni kényszerülnek. Az emberi ostobaság, a butaság és a gonoszság végtelen – szűrhető le Rejtő minden munkájából –, egyidős az emberrel, tenni ellene csak az ókori jelszóval lehet: Ha nincs fegyvered, vedd el az ellenségedtől, s ha ez nem sikerül, mutass szamárfület a fátumnak.

A kötet, a Férfifiók, akár Párizsban is készülhetett volna. Előkelő külcsín, esztétikum, puritán egyszerűségbe futtatott képzőművészet: Szentes Zágon a borító tervezője. Fülszöveg nincs, hátlapon fénykép, idézet, születési év, hely.

E két utóbbi adat sokatmondó, beszédes. Király Zoltán 1977. május 3-án született, Kolozsvárott él, tagja egy költői-családi triumvirátusnak (Király László, apa, Király Farkas, báty), és ebben a szélárnyékban-szélverésben feszül szembe a sorssal: a magánéleti és az erdélyi kisebbségi sorssal egyaránt.

Milyen kilátóra gondolhatott a szerkesztő, Gáll Attila, amikor a következő három sort a hátlapra kiemelte?

„bármilyen nővel találkozz,
ha Buddha reggel semmit sem szól:
állj odébb.”

Az egész kötet eszenciája lecsapolható, ha idézzük az egész verset. Címe: „A nőkről, a buddhizmusról, Rinpocséről és tanításairól”.

„fiam,
ha találkozol egy nővel,
mélyen egymásba néztek,
és reggel Buddha azt mondja:
Ember, ezt neked szántam. Vedd el.

ha találkozol egy másik nővel,
erkölcsöt feszíttek,
és Buddha reggel azt mondja:
Ember, ezt is neked szántam. Vedd el.

bármilyen nővel találkozz,
ha Buddha reggel semmit sem szól:
állj odébb.”

Semmi baj a szándékos érthetetlenkedéssel! Semmi baj a művi, a mondvacsinált bakafántoskodással! Rég ismeri mindezt már az irodalom, különösen az avantgárd.

A baj az, hogy más,  hasonló témájú verseiben is elejti azt a távlatot, amit más költők, mint például jeles kortársunk, Tornai József vagy a nagy eszménykép, Faludy György nem átallottak kihasználni. Ők tanultak a finom keleti formakultúrából, és begyűjtötték a kínai, az indiai költészet, a filozófia Európában hasznosítható eszméit. A tanítást. A bölcsességet. Rin-po-che végül is buddhista egyházi tisztségviselő Tibetben.

De Király Zoltán vélhetőleg nem kíván poeta doctus lenni. Ő kegyetlen józansággal éli hétköznapjait, ünnepet, emelkedett hangulatot nem ismer, a keleti filozófiák eszmerendszere hidegen hagyja, csak ad hoc kap bele itt-ott. A “Kurikulum vité, levél haza, vagy amit akartok” versében olvashatjuk: “Most hazug verset írok. / Elsőként azt hazudom: jól érzem magam bőrömben.”

Bizony, még ez a betyárkodás is fölmelegített gulyásleves, hisz egy átlagműveltséggel rendelkező gimnazista is citálja könnyedén Arany Jánost: “Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak.” Arany tudta, mit beszél, évezredek távolából rémlik fel halandónak és halhatatlannak egyaránt a görög színpad két figurája: a malac sikoltását utánzó színész, és a disznaját köpenye alatt ríkató paraszt.

Nos, ha ezzel az egyetemes igénnyel közeledünk Király Zoltánhoz, akkor csak szemelgetni tudunk. Előre-hátra lapozva a kötetben ritkán bukkanunk eredeti lírai helyekre, vershelyzetekre, amelyekben megvalósul a teremtő erő.

Olyan férfi(as)költészet a gyűjtemény, amelyben jobbára a másik nemmel, vagyis a nővel foglalkozik a szerző. Így van ez Homérosz óta. Csakhogy a fene nagy  egyenlősdiségben, különösen a rosszul értelmezett feminizmus fűnyíró gépe nyomán, elmosódottakká váltak a határvonalak, s Király Zoltán verseiben (Sajnos, ezt a csapdát nem tudta elkerülni!) a nők csak “a teremtő játék kreatúrái” (Borsodi L. László, Székelyföld, 2010/12), az pedig költőnek, olvasónak, irodalomnak egyaránt árt, ha a nő (férfi) nem partner, hanem kreatúra.

Nem feltétlenül irodalmi szempont a gender, akár hátat is fordíthat az olvasó a másik nemet, ez esetben a nőt csúnyán pocskondiázó, a blaszfémiához hasonló, vulgáris sárdobálásnak (Ebben rekordot megdönt Király!), de az esztéta nyugtalan fénynyalábja keres, kutat, s rátalál azokra a szövegrészekre, amelyek, ha jelen esetben nem is a szépnem, de a szép irányába mutatnak:

„Lassan ideje. Szalmahaját
kicserélem fűzfaágra.
Füleit megteszi két keserűgomba.
Szemüregét megtömöm kikericcsel.
Nyak marad.
Vállnak mi sem jobb,
vállfa.
Karja legyen
nyárfa.
Melleit újratömöm
ólomból.”

(Natasából szép leányt csinálok)

Több úgynevezett Natasa-verse van, nagyon személyesek és személyeskedők, sokkal inkább Költőnk magánügyei zajlanak azokban, mint a költészet áramlása, de a fenti idézett szép. Nem azért szép, mert Giuseppe Arcimboldo, II. Rudolf császárt mintázva, hasonló növény- illetve gyümölcskompozícióval támasztotta fel Vertumnust, a római, de etruszk eredetű vegetációs istenséget, hanem azért, mert – és ezt még egy utó-avantgárd költőről is el lehet mondani – eredeti. Aligha képzelt valaha költő két, Erdélyben közkedvelt, keserűgombát egy lány fülei helyett.

Más Natasa-versei (Natasával már nem hálunk együtt, Első éjjel Natasával, Natasával a bárban) vagy a Penelopé, Lady Macbeth allúziói e színvonal alatt mozognak, Halmai Tamás szerint ezek “a vulgáris szóhasználat poétikai zsákutcának bizonyuló esetei”. (Kortárs, 2010/3)

Minden fiatal nemzedék más-más eszközökkel vívta és vívja meg harcát. Ez közhely, de igaz. Az Előretolt Helyőrség költői, prózamesterei a szabadság határainak a végtelen irányába mutató kitágítását tűzték ki célul, ami természetesen soha el nem érhető. Már csak azért sem, mert a kezdeti fickándozás után – emberi dolog – jön a lehiggadás, az érett termés fölötti öröm élménye: Lövétei Lázár László, Orbán János Dénes, László Noémi, Sántha Attila, Fekete Vince, Farkas Wellmann Endre, Karácsonyi Zsolt már-már kortárs-klasszikusnak számít, tekintélyes szerkesztők is akadnak már köztük, akik a most feltüremlő fiatalokkal szemben támasztanak igényt. Ők is Baudelaire-kedtek, ők is a Serény Múmia, A nagy Kilometrik felelős/felelőtlen kísérletezői voltak, de nekik sikerült kitörni abból a térből, amit az űrkutatók gravitációs gödörnek neveznek.

S ha van fenntartásunk, ha van olyan kritikai észrevételünk Király Zoltán költészetéről, amely előre mutató, éppen itt keresendő. Ő még ebben a gyűjteményes, eddigi köteteinek (Szombat, szobámban képzelődöm, Avantgárd keserves, Lejárhatás) verseit is tartalmazó verseskönyvében sem tudott teljesen megszabadulni attól a csak bontó, és nem építkező költői attitűdtől és gyakorlattól, amely nemzedékére induláskor jellemző volt. És hogy a hasonlatnál maradjunk: nem tudott még teljesen kiszakadni abból a gravitációs gödörből, amelyben ujjbegygyakorlatai, hetvenkedő kihívásai zajlottak, ahol a kamasz könnyelműségével mondta ki: “attól tartok: / lefosok egy gondolatot” (Kolozsvár főterén)

És micsoda ellentmondás önmagával, ha egy másik szöveghelyet idézünk: “ha primitív akarok lenni: / nem káromkodom / nem köpködök / nem ugatok, / gondolkodom.” (Harmadik beszélgetés magammal)

Itt nem fosik Költőnk a gondolatra? A sajátjára?

Különösen az önmagát definiáló versek suták, bántóak. Nyelvi kifordítottságuk miatt – ne terjesszük a rossz példát! – csak néhány sor:

„elegem van Magamból.
holnaptól nem adok enni Nekem.
nem kö(l)töm fel Magam.
nem fizetek több sört Magamnak,
egyszerűen betiltom Magam.”

(Kivonulás életemből)

Nyelvileg (nyelvtanilag) rosszabb ez, mint a korábbi idézet obszcén vulgaritása; a “nekem” személyragos határozószó és a “magam” visszaható névmás ilyenszerű csereberéje középiskolás diák évharmadi dolgozatában is pirossal aláhúzandó stílushiba.

Végül egy “alkotása”, amely még csak nem is anti-vers, semmilyen szövegképződménybe, műfajba sem sorolható be: “Keleti bölcsek, vagy Tu-Fu reggel a Naphoz” Ez a cím. Utána egy szó: “tölthetek?”

Se kritikai, se értékelő, se méltató kommentár nem fűzhető hozzá.

***

Túl az avantgárdon

Van viszont egy szomorú mező, egy fekete sáv, amelyben Király Zoltánra figyelni kell, figyelni muszáj, ahol költői szava nem “negédes … poéta-lárma”. (Dsida Jenő) Ez a jelenlegi román (balkáni) közéletbe fagyasztott (fullasztott?) magyar sors.

Az Előretolt Helyőrség költői irtóznak a szótól, ők nem vállalják a Reményik-féle “Ahogy lehet” krisztuskodást, ők – joggal! – üvöltenek és köpködnek.

A borzalmas diktatúra megszűnése óta más, vészesebb pestisjárvány pusztít a Kárpát-medence keleti karéjában, amely elől százezer számra menekülnek a románok is. A szabadság rossz értelmezése, a társadalmi struktúrák összeomlása, távlattalanság, a jövő kiszámíthatatlansága, Európa rossz kísértetének, a balkánizmusnak az újraéledése stb., stb. beláthatatlan következményekkel járnak. A történelem, a szociológia, nemzetiségtudomány szakterülete ez, itt csak érinteni lehet a témát, de Király Zoltán nem hallgat róla, száz év elteltével az ő verseiből fogják diagnosztizálni e miazmás, immun gyenge kor betegségtüneteit:

”édes balkán
magot köpködök
édes balkán
gyatar sört hörpölök
édes balkán
magunkon röhögök.”

(Negyedik beszélgetés magammal)

Ez bizony nem az egzisztencialisták jajveszékelése, nem a nagy pesszimisták borongása: nyers valóság, a brutális determináltság versbeszéde. Őt is megkísérti első jeles nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd, a pusztulás vulkánhamuja tör fel belőle:

„kortársaim: Látjátok, feleim, szemetekkel,
mik vagyunk?
isa bizony por és hamu vagyunk!
---
lassan elég razboieniből
ott ül Dsida, a tatárok,
törökök, labancok és oláhok
---
te tirgu-muresi
én cluj-napocai

leveleket nézegetek:
frankfurt, linz, new york
budapest és kézdivásárhely

(Avantgárd keserves)

S ha a Helikon A nagy Kilometrik mellékletében is búvárkodik a kíváncsiskodó,  már ott rábukkan az egyenes beszédre: “meggebedni kéne / a kolozsvári ködben, / hol mindenki partizán (Nagyon kéne) (2008. április 25.) Jajkiáltás is ebben a Helikon-számban olvasható, elrejtve szóbizarrságok rengetegében. Egyetlen sora a képversnek, amely után felkiáltó jelet tett: “ne hagyjátok a hont!” (Kárpát-medencei üzenet)

Mindkét vers a kötetben is megtalálható.

Szomorú sikoltás ez. A makulátlan, hófehér tisztaságúnak hitt szabadság 1989 karácsonyán (Tizenkét éves volt akkor Király Zoltán!) csalfa, vak reménynek bizonyult.

Ez a globális csalódás tette kegyetlenül, könyörtelenül őszinte költővé. Maszk, sisakrostély, páncélzat nélkül áll a páston.

S miután bejárta a szétrúgott költészet roncstelepét (“és akkor meggyilkoltuk az utolsó szonettet / a rondókat kiheréltük mind. Neoszonett), megközelítette a vallomások karizmatikus helyét, a világnak azt a zugát-sarkát, ahol a költő nem kertel.

„vagyok: hun, örmény, székely.
vagyok: határon túli jó barát.
vagyok: más országban élő magyar.
vagyok: román adófizető, betyár.
vagyok rózsasándor és corvin köz
vagyok: mohács és vajdahunyad.
vagyok: hargita és korondi cserép.
vagyok: csángómagyar, az most divatos.
vagyok: beutazó, vendégmunkás,
beszélni kicsi magyar nyelv.”

(Alázatosan jelentem L. Simon Lászlónak)

Mintha csak egy másik költő írta volna ezt, nem a jegyzett elején emlegetett zabolátlan, nagyotmondásaival csak meghökkentésekre törekvő Király Zoltán.

És akad jó vers is. Szép versbeszéd. Alkatának leginkább megfelelő prózavers. Címe: “Vallomás a városról”

Magyar anyanyelvű, magyar identitású egyén számára Kolozsvár több, mint település. Kolozsvár: történelem, Kolozsvár: a szellem, a magyar kultúra keleti fővárosa. Király Zoltán számára Siratófal:

„ez nekem a szülőváros.
honnan kezdjem.
valószínűleg életem legtöbb nappalát
(ha éjszakáit nem is) benne töltöttem.
egy kicsit az enyém is tehát.
személyi igazolványom szerint
neve: Cluj-Napoca.
---
itt egyetemre is jártam, ahol
rövidesen megtudtam, hogyan lesz
a kutyából szalonna,
meg bármi másból egyetemi tanár.
---
itt egy kicsit enyém a
Sétatér meg a Fellegvár.
itt néha mintha
otthon lennék.
---
itt egy kicsit enyém
a Főtér.
---
itt egy kicsit enyém a levegő
meg Szamos.”

Ez a férfias, letisztult, egyenes beszédű Király Zoltán szerethető. Aki adni is tud az olvasónak, nemcsak elvenni tőle a végső illúziókat. Mert: “Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret.” / (J. A.)

Már-már régi, de közismert ez a szabály.

Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Páholy – Ráció Kiadó, 2009