Print this page

Szikra János új kötetéről

Szikra János harminchat év (1976-2011) terméséből válogatta ezt a kötetet, korábbi verseskönyvei és újabb költeményei alapján. A költő ragaszkodása a személyességhez és igénye az eredetiségre olyan energiamezőket aknáz ki, amilyeneket kortársai közül csak kevesen. Verseinek nyelvét a fenséges és a köznapi metaforák egyensúlya teszi képzeletgazdaggá, s egyúttal megőrzi a magasztosan keresetlen tónust. Szikra János elemi erővel szólal meg, akár az ószövetségi próféták. A verseiben is inas, szikár alkatú költő éppúgy bővíti a szellemi valóságot, mintha sárból tapasztana otthont, e világból valót, szűkebb és tágabb családjának. Küzdelme nem belső vívódás, finom helyezkedések mozdulatsora, hanem élethalálharc, s nem is a jól végzett munka nyugalmáért, holmi szakmai megállapodottságért, hanem a lélek tisztulásáért folyik.

„Észleléseim gondolatokká való csiszolása közben kopottabb lett a kedvem, gyűröttebb az arcom, de tiszta lélekkel nézek a jövendő elé, s öregedőben is hajlíthatatlan hittel állok a számomra kijelölt helyen. Pályám elején még csak sejtettem, amit ma már tudok: kötelességem szolgálni - mindent a magyar nemzetnek köszönhetek. 1954-ben születtem egy elátkozott faluban, az áldott Bácsalmáson. Lakhelyem a Fejér megyei Pátka." (a Szerző)

A Szikra-vers formailag változatos, mindegy, hogy Utassy József modern dalainak madárcsontozatát ölti fel, avagy Kassák Lajos, netán Allen Ginsberg elefántcsordája után vonul, mágikus ütemeket variál. Szikra afféle garabonciás lírikus – s mint ilyen a maiak közül Tornai Józseffel tart leginkább rokonságot –, aki a nyers betűk anyagában is csak az illékony hangok miatt hisz. Nem vágánsköltő, de kérlelhetetlenül szókimondó, a körülírások rizsporos parókáját újra és újra porba rántja.

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány