Máthé Kriszta kötetéről
Lehetne szuperlatívuszokban beszélni erről a könyvről, hogy mennyire hiánypótló, igazmondó, lelki és megbékélést nyújtó, aprócska történetek egész tárháza; mennyire áldozatos, önzetlen, kitartó – és így tovább… De nem tudom ezt megtenni. Gondolom, a szerzőnek sem az volt a szándéka, hogy ponyvapszichológiai iskolát nyisson, megteszik azt helyette mások, legalább annyira tömve a saját zsebüket, mint hülyeséggel az arra hajlandók fejét (és mekkora piac ez). Amiről írni tudok, az a valóság, semmi egyéb.
Misu (majdnem) olyan gyerek, mint az összes többi a világon, csak éppen saját háborúja van. Furcsa dolog ez, mert Misu nem is igen érti, vagy ha igen, akkor sem érdekli, mi folyik körülötte, és semmiféle különbséget nem tesz muzulmán és keresztény játszótársak között. Bántani sem akar senkit, mégis saját háborúja van: örökölte. Vagy inkább: elég óvatlan volt hátborzongató körülmények között megfoganni, megszületni és elindulni az életbe. Jugoszláviában, a délszláv háború idején, a Drina völgyében valahol...