A Fácán az ember, semmi több Herta Müller negyedik, magyarul megjelent könyve. A rövidke elbeszélés roppant súlyos, letaglózó olvasmány. Szikár, tűpontos, néhány szavas mondatokból álló, sallangmentes („bodorádámos”) szöveg, mely egy-két oldalas, önállóan, szabadversként is működő fejezetekre oszlik, és ebből az erősen egymásba kapcsolódó és kapaszkodó szövetből áll össze a ’80-as évek bánsági sváb falujának keserű költeménye.
Ugyanúgy olvasunk-e húsz-harminc év múlva egy könyvet, egy életművet, a verseket, versesköteteket, mint ahogyan olvastuk valamikor, annak idején, mondjuk kamaszkorunkban? Ugyanaz a költő, ugyanaz az életmű áll-e szemben velünk most, mint akkor? Változtak-e vajon azok a versek? Vagy mi változtunk volna? Nyilván nem változtak, ugyanazok maradtak, csak mi lettünk mások, öregebbek, talán tapasztaltabbak, talán kifinomultabb lett az ízlésünk, talán sok-sok költőt, sok-sok költeményt olvastunk azóta, szélesebb lett a paletta, másképp látjuk, olvassuk ma, mint akkor, ki tudja?