Nem fog rajta az idő. Szíjas tagjai nyolcvanhat éve viszik, szüntelenül. Ha nem tudna menni, már rég eltemették volna. Egyedül intézi a házi teendőket, saját kezüleg teremti elő a mindennapit. Fogai évek óta a csiporban hevernek, a kredenc tetején. Már vizet se tölt rájuk, minek. Jobban csúszik az étel fog nélkül. Kicsit meglobbantja, s nem kell akkor rágni a húst sem, zöldséget sem. Korát meghazudtoló frissességgel bírja a terheket, cipeli a keresztjét, akár a rőzsét, s csak úgy penderíti le a válláról. Ha kell még a szomszédnak is, aki nyaralójában hétvégenként azon találja magát, hogy megint friss tüzelő van a kapu előtt. Pedig még tavaly házszenteléskor is azt válaszolta a papnak: – Én jól vagyok, plébános úr, csak a lábaim ne lennének!

Kezdetnek néhány fantáziadús tanács unaloműzéshez a világhálóról:
• Ha megkérdezik a játszótéren, melyik a te gyermeked, válaszold azt, hogy még nem választottam...
• Menj be egy ruhabolt öltözőjébe. Néhány perc múlva kiabáld, hogy elfogyott a vécépapír...

A Némaság c., az egyik jövő évi Oscar-esélyes film komoly törésvonalak mentén vezeti a nézőt. Most derült ki, Scorsese miért dolgozott huszonnyolc évig rajta. Ritka érzés, hogy a mozit templomnak érezzük, de aki ebbe a három órás kalandba bemerészkedik, az nem tudja kivonni magát a film hatása alól.

Volt egy „szögletes” tanárunk, aki reggel nyolckor is hűségesen megtartotta az állampolgári nevelés nevű tantárgy óráját, és nem tűrte a hiányzást. Álmosak voltunk talán, vagy egyszerűen utáltuk azt a maszlagot, nem nagyon volt kedvünk hozzá s nem figyeltünk. Elhatároztuk, hogy egyszer sztrájkolni fogunk ellene... Az első padsorokban ülők fokhagymát rágtak s nagy, mély be- és kilégzéssel ráfújták a cseppet sem kellemes illóanyagot. Vette is a lapot, mert egy idő után ránkförmedt: „Ne szuszogjatok!!!...”

Pezsgő-nyüzsgő város Köln. A reptéren 1994-től emléktábla hirdeti: illesse tisztelet a nagy elődöket. Konrad Adenauernek sokat köszönhetnek a németek, mert a jeles államférfinak mélyen vallásos, katolikusként megélt hitéből táplálkozott hazája iránti elkötelezettsége. Jó lenne, ha ezt a kancellárasszony sem feledné. A német metropolisban mikulás-motorososk százai vonulnak fel, keltenek adventi karnevál-hangulatot. A karácsonyi vásár javában zajlik, a dóm tér előtt, s benn is hömpölyög a tömeg. Sokféle ember megfér itt, és mindenki otthonra talál benne.

Zs. Emerenciának nem ez volt az első szívgörcse. Korábban már ötször újraélesztették az orvosok. De nem tudott nyugodni. Sokat vállalt, a gyermekeiért élt-halt, mit sem törődve szíve állapotával. Most sem akart meghalni, csak elfogta egy fojtó rosszullét. Mintha présbe szorították volna mellkasát. Aztán elájult. A kórházban órákon át küzdöttek az életéért.

Zsákolni kellett. Szerre mindegyiket hátra venni, s felhordani a teherautóra. Előtte  meg a pincéből szekérre pakolni. Két-három székely társult, kocsit fogadtak, s valamelyik regáti város piacáig utaztatták a csíki valutát. A moldvai testvérek örültek, mert házhoz jött az élelem. Csupán kimentek a piacra, sorban álltak érte egy kicsiddég, s megvolt a flekken mellé való. Híre is volt a csíki pityókának. A székelyek is megtanultak néhány szót, esetleg a katonaságból is emlékeztek annyira, hogy, csak úgy,  őket  sem lehetett már eladni. A pityókát inkább.

Kampányszagot fogtam. Látva, ahogy őrült hajrával cserélik a kanálisfedőket, kövezik a járdát ezerrel, dörgölőznek az egyházakhoz különféle ünnepségeken, egyret több szobor- tájház, és ravatalozó avatásnál, pántlika elvágásnál csattogtatják ollóikat, sürögnek-forognak a látványos akciók megszervezése körül, ígérnek és hadoválnak, osztják az észt és nyilatkoznak.

Lépést kell tartani a korral. Nem szabad begyepesedett, középkori, ódivatú szemüvegen keresztül szemlélni a világot. Erre valók a kütyük, az újfajta kapcsolattartás. Légy napirenden a legújabb trendekkel, rendelkezz naprakész információkkal a világról, a körülötted zajló eseményekről. Anyád-apád felfogása már idejétmúlt, elavult. Adj túl rajtuk. Ahhoz, hogy versenyben maradhass, tovább kell lépned. Ha folyton a múltba révedsz, és egy helyben rostokolsz, a fejlődés kerékkötéje leszel.

Momo és az időrablók

Tavaly már a tizedik kiadását is megérte nálunk a német író 1973-ban született meseregénye. Kalász Márton ragyogó fordításában (Michael Ende, Momo, Móra kiadó 2015.) az olvasó annyira belefeledkezve olvassa, mintha magyarul írták volna. Mintha személyesen  a saját életével szembesülne. Irodalmi szakértők nevezték már sokmindennek, próbálták beskatulyázni, beazonosítani holmi meseregényként, mágikus realizmussal átszőtt romantikus gyerekmesének, az álom és a valóság határán lebegő fantatiszkus falanszter, a mindennapok és a költői képzelet különös egyvelegének állítva be.