Azt tartják, a mindenkori alkotó ember, a tudós vagy művész törekvését az egyetemesség igénye szabja meg általában, de hogy a mindennapok emberében is él ez az igény, nem tagadható: a boldogság és az igazság utáni vágyban vagy a hit iránti szükségletében legalábbis valami efféle munkál és nyilvánul meg. József Attila mintegy összefoglalóan a szellem és a szerelem kettősében látta „megfoghatónak” ezt az összetett kérdéskört.

Karácsonyi dalok töltik be ilyen tájt kis- és nagyvárosok tereit, a templomokat s bizonyára a magánlakásokat is. Igaz, mostanában a nagyvárosi eleven forgatagot s az ember önfeledt szemlélődését bármely pillanatban hangoskodó betolakodók s rejtélyes indíttatású ámokfutók zavarhatják meg. Faluhelyekről viszont olyan híradásokat kapunk, amelyek vallásos népszokások, a szálláskeresés, a betlehemezés újbóli kezdeményezéséről és továbbéléséről szólnak vidékünkön is. A betlehemezést bemutatva jegyezte meg egykor a vallásos néprajz egyik nagy tudósa, Bálint Sándor, hogy „a pásztorok szerepében és kellékeiben ősi pogány képzetek is meglapultak.

Mondhatni nem telik el nap, hogy ne értesülnénk természeti katasztrófáról, földindulásról, falvakat, városokat elsöprő sárlavináról, lávakitörésről, szökőárról, kellemes hangzású női nevekre hallgató (!?), pusztító erejű szelekről, elképesztő viharokról, az időjárás szélsőséges megnyilvánulásairól északon és délen, keleten és nyugaton, s tapasztaljuk, mindezekkel szemben tehetetlen az ember, sőt az egész civilizáció rendre csődöt mond.

Nem kell abszolút hallása legyen az embernek, hogy anyanyelve „zenéjét” idegen nyelvi környezetben is felismerje. Zenét mondok, vagyis nem egyes szavak és mondatok felismerésére gondolok, csak arra, amikor egy soknyelvű hangos társaságban érzékeljük például a magyarul beszélők „szólamát” is. Az otthon hangulatát kelti az emberben, no meg egyfajta védettséget érzünk. Élményt jelent egy ilyen hirtelen felhangzó „szólam”, még ha rövid időre, egy-két hétre hagytad is el az anyanyelvi környzetet, mondjuk egy utazás, egy nyaralás kedvéért.

Hogy sok volt-e vagy kevés faluhelyen egykor a mesterember, nem tudnám megmondani, de úgy vélem, gyermekkorom székely falujára visszaemlékezve, hogy volt éppen elegendő kovács és kerekes, ács és kőfaragó, gépész és asztalos, timár és szűcs, szabó és cipész... Ki-ki szavahihetőségének és munkája minőségének függvényében tölthette be helyét a faluközösségben, általában – ahogy szokták mondani a fúró-faragó székely emberről – mindenhez es értettek, de az olyan is könnyen kivágta magát a jogosan elégedetlenkedő ügyfél előtt, a mesterség becsületét védendő, aki nem mindig tartotta be ígéretét, netán gyatra munkát végzett.

Nap mint nap kisebb-nagyobb döntések elé kerül az ember, válaszolnia kell hát a kihívásokra. Ebből kifolyólag mondják válaszoló lénynek, olyannak, aki válaszai megfogalmazásában, döntései meghozatalában gyakran fordul múltbeli tapasztalataihoz, illetve a múltról felgyűlt és rendszerezett ismeretek tárházához, a történelemhez. S teszi ezt abból a felismerésből kifolyólag, miszerint a történelem az élet tanítómestere, a régiek szavával szólva: historia est magistra vitae. (Titus Livius)

Hogyne vetődne fel éppen manapság, egy sok szempontból meglódult világban a kérdés, hogy van-e mit tanulnunk a természettől? A saját gyökereik által helyhez kötött fáktól például. Igaz, nemcsak helyhez köti őket a gyökér, enélkül egyáltalán létfeltételeik szűnnének meg. A gyümölcsre való várakozást, mondhatni a jövőt illetően pedig azt is tudni véli a népi bölcsesség, hogy nem esik messze az alma a fájától, de hogy bizakodásra ad-e ez okot, nehéz lenne egyértelmű választ adni erre a kérdésre, minthogy az is agyonvitatott kérdés, hogy jó-é a vén fa árnyékában pihenni, vagy nem? Legalábbis a nemzedékek közötti megértésre és együttműködésre vonatkozóan...

Megjelenése, 1959 óta szerintem nem született jelentősebb magyar regény, mint az Iskola a határon. Ebben az esetben a címbeli határ szó szerint is értendő, lévén hogy arról a katonai alreáliskoláról kapunk képet, amelyben maga a regény írója, Ottlik Géza (1912–1990) is diákoskodott az 1920-as években, akkor a Hunyadi János nevét viselte az intézmény, és a magyar–osztrák határhoz közeli Kőszeg városában működött.

Sokan vagyunk még, akik emlékezhetünk arra a, néha egyenesen gyötrelmet okozó munkára (!), ami tulajdonképpen a betűvetés elsajátítását jelentette az elsős kisdiákok számára. Lévén, hogy egykor még a puritán vonalú tollszárak és a karcsú, acélos tollhegyek voltak napi használatban, s nem a különben magyar találmányú golyóstoll. Latin betűs írásunk nem kíván különleges, már-már művészi képességeket tőlünk, mint a kínaiaktól vagy japánoktól a saját írásuk, de hogy gondosságot, igényességet igen, az vitathatatlan.

Ismerjük jól a verekedős székely legény esetét, aki a vicc szerint menteni akarván magát, a vallatáskor a hatóság előtt azt mondotta, hogy a „dolog” azzal kezdődött, hogy a koma, azaz a másik visszaütött. Világos hát, hogy az odaütéssel vagy odavágással kezdődik mindig is két fél között a „meccs”, s majd csak erre az akcióra következhet a visszaütés vagy visszavágás. Ha két személy között folyik a verekedés, mifelénk ez ugye többnyire bicskázás szokott lenni, az bizony teljességgel nélkülözi a sportszerűséget, s helyénvaló oda- és visszavágó felekről beszélni. Úgymond kulturált körülmények között persze odavághatunk szóval is a másiknak, sőt még tekintettel is.