Borcsa János

Borcsa János

Vissza az acéltollhoz!

Sokan vagyunk még, akik emlékezhetünk arra a, néha egyenesen gyötrelmet okozó munkára (!), ami tulajdonképpen a betűvetés elsajátítását jelentette az elsős kisdiákok számára. Lévén, hogy egykor még a puritán vonalú tollszárak és a karcsú, acélos tollhegyek voltak napi használatban, s nem a különben magyar találmányú golyóstoll. Latin betűs írásunk nem kíván különleges, már-már művészi képességeket tőlünk, mint a kínaiaktól vagy japánoktól a saját írásuk, de hogy gondosságot, igényességet igen, az vitathatatlan.

Odavágó

Ismerjük jól a verekedős székely legény esetét, aki a vicc szerint menteni akarván magát, a vallatáskor a hatóság előtt azt mondotta, hogy a „dolog” azzal kezdődött, hogy a koma, azaz a másik visszaütött. Világos hát, hogy az odaütéssel vagy odavágással kezdődik mindig is két fél között a „meccs”, s majd csak erre az akcióra következhet a visszaütés vagy visszavágás. Ha két személy között folyik a verekedés, mifelénk ez ugye többnyire bicskázás szokott lenni, az bizony teljességgel nélkülözi a sportszerűséget, s helyénvaló oda- és visszavágó felekről beszélni. Úgymond kulturált körülmények között persze odavághatunk szóval is a másiknak, sőt még tekintettel is.

A magyar költészet napjára

Végső soron a költészetnek, hogy kiteljesedjen a maga törvényei szerint, ki kell válnia az életből, hogy aztán adott helyzetben része lehessen életünknek, hogy egy legyen az élettel. Valahogy úgy, ahogy dalba kezd az ember, akár öröme, akár bánata van. Arany János ezt úgy mondotta, hogy: dalra olvadék...

Bodor Ádám rezignált üzenetei

Bizonyára nem túl gyakori pillanat, mikor egy írói, teremtett világ és a valóságos, a mindennapi úgy talál egymásra, hogy már-már azt érezni, a fikcióból fejlik ki és „lép elő” a valóságos. Mindenesetre egy ilyet mesél el Bodor Ádám, mikor is kitalált alakjai egyszer csak megjelentek testi valójukban, s az „érintettek” még a novellát megjelentető irodalmi lap szerkesztőségét is felkeresték, hogy – úgymond – egy-két „helyesbítést”, „kiigazítást” kérjenek a róluk szóló (!) írás szerzőjétől… Ebből az esetből vonta le a következtetést Bodor Ádám, mondván: „Úgy néz ki, ha valami jól ki van találva, az része a valóságnak is.”

Arany János 200

Végtelenül gazdag a magyar költészet. Talán éppen emiatt felemelő, de szinte kivitelezhetetlen feladat elkészíteni panteonját, a legkiválóbbaknak szentelt díszes csarnokát. S ugyancsak nagy felelősség és kihívás az arra érdemes kiválóságok nevesítése és portréik megalkotása…

Zsong még a régi magyar dal?

Két legenda is őrzi az 1083-ban László király kérésére szentté avatott Gellért vértanúpüspök emlékét. Egyik a 11–12. századból való, a másik a 14.-ből, és mindkettő megörökíti a velencei származású püspök életének egy epizódját, magában foglal egy olyan részt, amely egy különleges élményét adja elő, azt, amely a korabeli magyarok élő szóbeli költészetére vet fényt.

Kritikát portugálul?

A hétévszázados magyar lírát méltán emlegetik nagynak és jelentősnek. Nemkülönben a magyar műfordításirodalmat, éspedig annak tulajdoníthatóan, hogy a legjobb íróink szólaltatták meg magyarul a világirodalom nagyjait, mondjuk Shakespeare-től Tolsztojig.  Tulajdonképpen újraalkották műveiket, az eredetiekkel egyenértékűeket hozva létre.

Legyen kritika közöttünk!*

*Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Árkoson tartott írótáborában 2012. szeptember 1-én, a Miért nincs, ha van? Erdélyi irodalomkritika a rendszerváltás után című tanácskozáson.

A reformkorban, amely az irodalmi élet intézményi rendszerének kialakulását s ezzel együtt számos elvi kérdés tisztázását is elhozta, s amikor az irodalmi termelés mennyiségben látványosan gyarapodott, Bajza József mondotta ki, hogy kritika kell közöttünk. A rendszeres és tudományosan megalapozott elvszerű irodalomkritika igényét hirdette meg ezzel Bajza, sőt ennek jegyében munkálkodott maga is. „A kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istennének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk, sohasem volt oly hasznos, sőt oly szükséges, mint ma” – írta 1831-ben.1

Szentgyörgyi László kételyei

Általában önmagáról beszél a lírai költő – egyik klasszikusunk szavaival élve –, önmagát szeretné megmutatni, de mihelyt verse olvasóra talál, mégsem tekinthető magánügynek megszólalása. Lehet, hogy éppen azt érzi meg valaki más, hogy helyette is szólt a költő, mikor például hangot adott közérzetének, vagy az adott helyzetről fogalmazott meg fontos felismerést, olyat, ami őbenne is szunnyadt, de az is gyakorta megesik, hogy az olvasónak csak egyszerűen, érdek nélkül tetszik a költői megnyilatkozás...

Körülményeskedünk...

Egyre körülményeskedőbb újabban a beszélt nyelv. Milyen is lenne, ha a beszélő is sok esetben éppen a körülményeskedést választja? Nyilván, találkozni olyannal is, aki viselkedésében, cselekedeteiben eleve körülményes. S ha már ilyennek született, persze hogy gondolkodása határozza meg beszédét. Fejben dől el minden – ilyenféle formában szokás manapság, mintegy hatásosnak szánt módon véleményt, állásfoglalást mondani valakiről vagy valamely helyzetről. Következésképp fejben dől el, hogy miként szólalsz meg.

Subscribe to this RSS feed