Borcsa János

Borcsa János

Szilágyi Domokos-évfordulóra

Vád és vigasz

Egy évvel halála előtt írta József Attila a Kész a leltár-t, saját életével való számvető költeményét. Kitűnik ebből, hogy költőnk esetében a „leltárkészítés” nem járt együtt elégtétellel – ha a „születtem, elvegyültem és kiváltam” tömör összegezést nem tekintjük annak –, de a bizakodás halvány jele azért csak felsejlik a befejezésből: „Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, / de ágyban végzem, néha ezt remélem.” Amit viszont a vers zárása foglal magában, éspedig a saját halálával való szembenézés, az annyira komolyan veendő, hogy azt csakis a legegyértelműbben jelenthette ki: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Sok van a rovásunkon

Sohasem kényeztette el a székelyt az élet. Komoly próbatételek elé állította már kisgyermekkorától kezdve. Gyakorta kín volt számára a munka. Amint erre a szó egyik jelentése is figyelmeztet. Szinte észrevétlenül, de valóságosan belenőtt a családi munkamegosztásba, illetve a társadalom „öntőformáiba” a szülők és nagyszülők mellett a gyermek.

Egykori magyar utazó az Újvilágban

Igen kiélezett közéleti-politikai viták és küzdelmek zajlottak a magyar reformkor idején. A legnagyobb visszhangot kiváltó munkák két reformarisztokrata, a Széchenyi és a Wesselényi nevéhez fűződnek. A Hitel (1830), a Világ (1831), a Stádium (1833), illetve a Balítéletekről (1833) mellett viszont az erdővidéki kisnemesi családban született Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában (1834, 1835) című könyvét mint a korszak nagy könyvsikerét, a polgárosodás valóságos kézikönyvét, az új eszmékkel ismerkedő értelmiség bibliáját tartja számon az irodalomtörténet. 

Csoóri Sándor öröksége

Ha a minap elhunyt Kossuth- és Herder-díjas Csoóri Sándor költészetét, esszéit, filmjeit nem is ismer(het)i minden magyar, szelleme bizonyára minden magyar lakásában jelen van immár több mint két évtizede, lévén hogy kezdeményezője volt a nemzet televíziójának, a Duna Televíziónak. Ennek létrehozásával tulajdonképpen – saját szavait idézve – „a szétszakadt magyar szigetek összecsatolását” lehetett végrehajtani. Csoóri Sándor hagyatéka ma még felmérhetetlen. Ezúttal az írói életmű egy-két vonását emelném ki.

Az aratnivaló sok...

Nyár derekán, szemlélve a háromszéki mezők színes szőttesét, ki ne gondolna az aratásra! Arra a műveletre, amelyet régen igen nehéznek és felelősségteljesnek tartottak, mi több, ma is annak tartanak. Hajdan is roppant fárasztó volt, amikor még kézi szerszámokkal, s nem ritkán párban végezték. Rendszerint a férfi kaszás haladt elöl – kemény, derékpróbáló munka várt rá a rekkenőségben! –, a nő pedig utána, sarlóval a kezében szedte a markot, de gyakran a kisiskoláskorú gyermek is besegített, éspedig ő vetette a kötelet a kévekötéshez.

Magyarnak alkalmas volt

Tudom, nem szükséges hangsúlyozni, különösen a székelység körében, hogy a hitvány szót mindenekelőtt erkölcsi vonatkozású jelentésben használjuk a közbeszédben, a jellemtelen emberre értjük, habár a köz- és irodalmi nyelvben – az értelmező szótár szerint – ez a jelentés csupán a harmadik helyre kerül. Tamási Áron szállóigévé vált kijelentésében – miért is lehetne ez másként a székelység köréből indult író esetében? – ugyancsak jellemtelen, mindenre kapható személyre célzott, mikor leírta: „aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.”

Szövegektől körülményekig

Nemrég egy irodalmi találkozó adott alkalmat, hogy elmondjam, az irodalmi műveltséget szolgáló s a hiteles és értékes műveket mindig szövetségesének tekintő ember is eljuthat odáig, amikor már nemcsak az irodalmi szövegeket, hanem mindenekelőtt az azokkal összefüggésben lévő körülményeket figyeli és értelmezi. S annál inkább megteheti ezt, minthogy már a kezdetekkor, több mint három évtizeddel ezelőtt is azt gondolta, hogy szövegek értelmezésén keresztül tulajdonképpen élet-problémákat vethet fel, mivel helyénvalónak tartotta azt a meglátást, miszerint a kritikus írásaiban a forma a valóság, és rajta keresztül kérdezi ő végső kérdéseit az élettől.

Regény a szabadság hiányáról

Az irodalomtörténet a legjelentősebb holokauszt-regények között tartja számon – joggal! – a Sorstalanságot. Tárgya, illetve forrásvidéke tekintetében valóban egy adott történelmi korszakhoz és helyzethez kapcsolható, de véleményem szerint nemcsak a lágerlétről szól, hanem általában az emberi lét és az egzisztencia kérdését veti fel, s kapunk is erről íróilag igen eredeti, az epika „nyelvén” készült értelmezést. A nemrég, március 31-én budapesti otthonában, életének nyolcvanhetedik évében elhunyt Kertész Imre Nobel-díjas regényét olvasva ugyanis bárki ráismerhet a maga kiszolgáltatottságára és szenvedésére, akármely emberrel vagy néppel történt vagy történjék is meg.

Április üzen

Ha még találni világnyira tágult nagyfalunkban tiszta termőföldet s ugyanilyen levegőt, reneszánsz kori költőnkkel lehetne mondani ma is, hogy a „mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.” Igaz, az sem állítható teljes bizonyossággal, hogy a tiszta, érintetlen természet jelentene mindennél kedvesebb, azaz mindenek fölött álló értéket a mai világban.

Megszólalás és elhallgatás

Első éves egyetemi hallgatóként 1973-ban jelen voltam azon a kolozsvári szabadegyetemi előadáson, amelyen a jeles költő és nagy tekintélyű irodalmi szerkesztő, Székely János tartott előadást a költészet haláláról. Élő szóban előadott esszéjét a következő szavakkal fejezte be: „Ars poeticám a hallgatás. Versem – hallgassák meg, kérem –, versem: a csend.” A hallottak mondhatni váratlanul érték, valósággal megdöbbentették a nagyszámú közönséget, majd élénk vita következett, emlékezetem szerint elsőként Bajor Andor kért szót... 

Subscribe to this RSS feed