Borcsa János

Borcsa János

Selejt és minőség

Forgalmasak voltak a csütörtöki napok a kisváros tőszomszédságában fekvő faluban. Lovas szekereken – télen szánon is –, kerékpáron, de gyalogosan is a városi heti vásárba tartottak a Szentföldnek nevezett kistérségből a falvak. Abban az időben, mintegy ötven-hatvan évvel ezelőtt már nem a város főterét foglalták el a vásárosok, hanem egy kissé távolabb eső, a Vasút utca eleji kis telken zsúfolódott a sokadalom. Minden elképzelhetőt kínáltak és vásároltak akkor is. Az egyik keskeny piaci asztal végéről például sohasem hiányzott egy világtalan idős férfi, aki emelt hangon, fáradhatatlanul kiáltotta, hogy: „Tetűpor, bolhapor, atompor kutyáknak, macskáknaaak!”

Kányádi fehér inge

Az anyanyelv és az egykor divatos mesterséges nyelvek viszonyát illetően szellemesen jegyezte meg egyszer Kosztolányi, hogy utóbbiakon „mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat.” (A lélek beszéde) Az anyanyelvnek „bűvös szellemi légköre” van – mondotta ugyanitt –, s ez a légkör „levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltet.”

Mi legyen, ki költő?

Ami alkotói pályája végén a lírikus Arany Jánosban puszta feltételezésként merült fel, az az első világháború nyomán új államhatárok közé került magyarság költői esetében súlyos dilemmákkal járó valósággá vált hirtelen: a hazához fűződő „ezer szál” vágatott el számukra ténylegesen, s ebből következően az irodalom művelői is feloldhatatlan kérdések elé kerültek, hogy tudniillik hazavesztés után vállalhatja-e még a dalt, kit a bölcső – az idős lírikust idézve – „magyarrá ringatott”?

Farkas Árpád írói üzenete

Ki eljuthatott egyszer is Velencébe, legyen az akár a szelíd dombok és erdők megéneklője, vagy olyan, aki a cserefát tartja leginkább a szívéhez közel állónak, nem tért vissza anélkül, hogy ama természet s ember alkotta csoda mélyen meg ne érintse...

Öböl

Ha nem is lesz mindenkiből Paulus, de bizonyára más emberként érkezik meg, ki egyszer elindult. Legalábbis ami jellemét vagy szellemi horizontját illeti. Ritka, kinek efféle „poggyásza” nem gyarapodik, ki mindössze azzal tér vissza az útról, mivel nekivágott egykor. Szerencsés eset aztán, mikor azt, ki útra kelt, indulásának helyszínén várják vissza, s maga az utas is szívesen tér ide vissza valamilyen küldetéssel vagy csak úgy...

Száj és szenny

Egy mai, a letűnt zsarnoki rendszerről szóló regényben szereplő kisdiákot idézek fel nemegyszer mostanában, aki undorral beszél osztálytársának arról a lelki megpróbáltatásáról, hogy neki az éppen soros, a vezérnek szentelt gigantikus ünnepségen a zsarnok szájának kell lennie. Tudott dolog, az ilyen alkalmakkor a szokásos élő megabanner úgy készült az akkori nacionál-kommunista propaganda előírásai szerint, hogy gyermekek, ifjak és felnőttek ezreit használták mint gyúrható, élettelen masszát, hogy tereken, stadionokban belőlük „rakják ki”, formálják meg például a zsarnok portréját, ondolált haját, szétálló füleit, szemét, száját s a többit.

Kedv, kegyelem

Hogy manapság van-e együttes érdek a magyarság körében, s hogy miben is állna ez, nemigen tudnánk egyértelmű s határozott választ adni e kérdésre. Holott éppen az együttes érdek alapján – állította Tamási – szervezi nemzetekké a népeket a közös szó. Így pedig nemcsak a nyelv, de akár egy-egy szavának „életrajza” is figyelmet érdemlő adalékokkal járulhat hozzá az illető nép történelmi tudatának alakításához.

Azok az istentagadó '50-es évek...

A Megváltó eljövetelére várva családunkban fontos szerepet játszottak gyermekkoromban az adventi hajnali szentmisék. Azokban az istentagadó 1950-es években is hajnali fél hatkor megszólalt a kézdiszentléleki harang, s hívó szavára a roráte kezdetére benépesült hetente három alkalommal a templom. 

Legyen kritika közöttünk!*

A reformkorban, amely az irodalmi élet intézményi rendszerének kialakulását s ezzel együtt számos elvi kérdés tisztázását is elhozta, s amikor az irodalmi termelés mennyiségben látványosan gyarapodott, Bajza József mondotta ki, hogy kritika kell közöttünk. A rendszeres és tudományosan megalapozott elvszerű irodalomkritika igényét hirdette meg ezzel Bajza, sőt ennek jegyében munkálkodott maga is.

Fábián Ernő Madách-monográfiájáról

„Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. Ők [más népek]  csak a jólét s jobblét közt küzdenek” – idézi Madách Imre egy feljegyzését Fábián Ernő a nagy klasszikusunkról írt monografikus tanulmányában*, s ezt a plasztikusan megfogalmazott gondolatot kommentálva megállapítja: „Az egzisztenciális veszélyben (...) az egyén kötelessége, hogy azokért tevékenykedjen, akiket az elpusztulás fenyeget. Harmadik lehetőség nincs. (...)

Subscribe to this RSS feed