Borcsa János

Borcsa János

Király László 70 éves

Király László költészetének egyik alaptörekvését egy kritikámban nemrég az egyszerűség kihívásában próbáltam meghatározni. Köztudott, az egyszerűség mint stiláris sajátosság nyomon követhető 19. századi irodalmunkban, de a 20. századi újító mozgalmak s a modernség egy-egy nagy alakja is pályája valamely szakaszában hitet tett mellette, s esküdött eme stiláris jegyre. Egykor, pályája elején Kassák Lajost idézte ilyen értelemben Király:

Így írtok – én!

Aki csak az átlagot üti magyar irodalomismeretből, az is tudja, Karinthy mekkora szolgálatot tett irodalmunknak az Így írtok ti című munkájával. Műve több mint stílusparódia – zseniális alkotás, a maga nemében egyenrangú a tárgyául választott művekkel és alkotóikkal. Élvezettel olvashatni, s ezenközben a hivatkozott mű és alkotójának szellemi jelenlétét is az olvasó elé varázsolja a szerző. Paradoxon talán, de azt mondhatni, hogy a zseni alázatával találkozhat, ki az Így írtok ti paródiáit olvassa...

Fű vagy fa?

Az eltűnt jószágot kereső kisfiúval – akiről Kányádi írt torokszorítóan emlékezetes verset – félelem és rettenet mondatja ki, hogy ilyen esetben minek is lenne jó lenni. Mintegy, az átváltozás kényszerére hallgatva mondja eme kisfiú, hogy például bokornak, ágnak, avarnak. Mert amíg keresed az erdő sűrűjében az elveszett jószágot, állandó veszélynek vagy kitéve, de emellett azért is aggódsz, hogy megtalálod-e, amit keresel.
Egy költő által teremtett világra utaltam ezúttal, de a mindennapi életben, a való világban is fel-felmerül az emberben a kérdés: adott történelmi vagy akár a privát szférát illető rendkívüli helyzetben, amikor ezer veszély fenyeget, s legfőbb értékeidet is veszni látod, fűnek, avagy fának volna-e jó lenni? Mivé változva, illetve miként tudnál egy ilyen helyzetben helytállni? Embere válogatja, mondhatnók. A lélekjelenlét s a felhalmozott tapasztalat nagy súllyal eshet a latba.

Kozma Katinka 19. századi naplója

Nemcsak a korabeli elbeszélő irodalom, de akár egy fennmaradt napló is tanúskodhat egy kis erdélyi falu udvarházában zajló életről, hogy mennyien fordultak meg például egy ilyen Isten háta mögötti helyen a 19. század második harmadában, a kiegyezést közvetlenül megelőző, de még „börtönszagú” években. Alig másfél év alatt (1863–1865) Kiskendre, ebbe a Székelyföld és Szászföld határán fekvő Kis-Küküllő menti faluba, a Kozma-udvarházba látogat sok híres erdélyi nemesi család tagja. A szomszédos Kelementelkén él ebben az időben a báró Henter- és a Simén család, Fehéregyházán gróf Haller Ferenc családja, Sárdon a Puteani bárók és az Elekesek, Ebesfalván a Földváryak, Keresden a Bethlenek, akik alkalmanként a Kozma-udvarházban vendégeskednek, amint időnként a vendéglátók is kocsiba, szánba vagy lóra ülnek, hogy viszonozzák a látogatást.

Arc vagy álarc?

Boldog lehet, ki a természettel harmóniában tud élni! Aki képes kiismerni törvényeit s egyszersmind a Nagy Egészben önmagát. De ahol ember él, a társadalomban sem könnyű elérni ezt, nem is beszélve arról, hogy maga az emberi természet is nehezen kiismerhető. Bár az igény – majdhogynem amióta ember az ember – él, s a régi görögök megfogalmazásában mai napig emlegetjük: gnóthi szeauton, azaz ismerd meg tenmagadat.

Hajnallik?

Nemzeti történelmünket, vagyis ama „történet lapjait”, mely a nemzetre nézve súlyos mulasztásokról, éppenséggel bűnökről tesz említést, s amelyről Petőfi beszélt egy 1845-ben írt hazafias versében (A magyar nemzet), a mai napig úgymond írják szorgos kezek, mind a nemzeten belül, mind külső erők, s ezeken a lapokon „századok bötűivel” bizony írva van ma is, hogy „e nemzet életet nem érdemel. ” Petőfi akkor még nem láthatta, hogy „hajnallik hazánk felett”, csak egy aggodalomra okot adó látleletet állíthatott ki közállapotokról, visszahúzó erőkről és ugyanilyen nemzeti jellemről, kimondta ugyanis, hogy „itten oltárt minden ember / ön bálványaért emel”, hogy „ősi kincsét a magyar nép / megveti és elveti”, vagyis hogy önző, hálátlan és elkorcsult az ilyen nemzet, s következésképp „életet nem érdemel”.

Az irodalomtörténet – írás reformja felé

Vitaindító – elhangzott  2001. május 10-én, Hargitafürdőn

A tanácskozás választott címe  –  Irodalom az utódállamokban –  tulajdonképpen a megfogalmazás egyszerűsége dacára komoly kihívás elé állítja a hozzászólót: az irodalom elméleti kérdéseire való válaszadásra vagy legalábbis az irodalom létére reflektáló eszmefuttatásra késztet. Választ kellene adni ugyanis egyrészt a legfőbb kérdésre, az irodalom mibenlétére, s másrészt arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia romjain létrejött utódállamok keretei között – Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában, Ukrajnában –   minő magyar irodalmi produkció jött és jön létre immár jó nyolc évtizede. Mindez azonban jóval meghaladja egy tanácskozás lehetőségeit, itt csak egy-egy kérdést vethet fel a hozzászóló, illetve egy, az irodalomtörténet-írás reformját érintő elvárásnak adhat hangot.

Veress Zoltán: 1936. II. 25. – 2013. II. 4.

Első nagy olvasmányélményem, hogy úgy mondjam,  olvasás előtti időmből származik. A népi humornak az életben való jelenlétét, illetve a tréfás dalokban és rigmusokban formát nyert természetét kisgyermekkorban tapasztalhattam meg édesapámtól, és ugyancsak neki köszönhetően találkoztam az irodalomban testet öltött humorral is. Ma sem felejthetem, hogy milyen elemi erővel hatott rám a Tóbiás és Kelemen, amint a Napsugár hónapról hónapra megjelenő számaiból felolvasta óvodás korú kisfiának.

Lőrincz György tükröt tart


Mondhatni bármely elbeszélő alaptörekvése mögött ott kell lennie annak a hitnek és motívumnak, amelyet nagy német kortársunk, Siegfried Lenz egy vele készült interjúban úgy fogalmazott meg, hogy történetek elbeszélése útján megérthető a világ. Ez a gondolat vezethette Lőrincz Györgyöt is új regényének* megírásakor, minthogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar világunkat, legalábbis annak egy szeletét kívánja megérteni egy mindennapi történet elbeszélésével. Az író által elbeszélt történet a mai – az egyik szereplőt idézve – „zavart kor”-ról (200.) s az önmagát kereső emberről szól, a főhős szerint ugyanis azzal a kérdéssel telik az élet, hogy „kik is vagyunk valójában.” (162.)

Bálint Tamás kötetéről

Visszaút a fekete folyón - második verseskötete* tanúsága szerint a fiatal Bálint Tamás a dolgok és világunk hiteles és higgadt megfigyelője, ugyanakkor a pontos önismeretet is úgymond gyakorolja költőként. Egyik verse alapján (A sziklaszirten) például azt mondhatjuk, hogy az éppen adott helyzet visszatarthatja az embert attól, hogy a végtelen lehetőségek bűvöletében éljen, vagy hogy a korlátlan szabadságnak adja át magát. A sziklaszirt motívummal jeleníti meg a költő azt a gondolatot, hogy az ember vágyai elérésével szabadságát valósíthatja meg, sőt néha érzi az egyén, hogy utána nyúlnának a benne talán még meg sem fogalmazódott vágyak, mégis lemond  azokról, mivel az adott helyzetben a félelem és a megszokás erősebb benne, mint az Ikaroszok bátorsága, amely áthidalni segíthet akár szédítő távolságokat is.

Subscribe to this RSS feed