Az első kérdés mindenki számára, aki e a díjátadásra figyel, az lehetne: miért Papp Endre, a Hitel folyóirat főszerkesztője kapja alapítványunk idei Hídverő-díját? Erre a válaszom az: mert a Hitel is és Papp Endre is “azonos önmagával”. Többféleképpen is folytatni lehetne a gondolatot: viszont, számunkra, akik tudjuk, hogy az “Azonos önmagával” egy könyvcím, a szerzője pedig Papp Endre, az értelmezés rögtön bonyolultabbá válik.
Részlet. Könyvismertető helyett.
Azt hiszem, Márai magyarságát, hűségét a magyar nyelv és a magyarság iránt senki nem vonhatja kétségbe. Vallomásai sokak számára ismertek. Most egy újabbat szeretnék bemutatni, amely most látott napvilágot a Föld, Föld című kötetei folytatásaként, megjelent, „Hallgatni akartam” 1939-ben írt, eddig kiadatlan naplójából.
A kutyákról, a kutya–ember barátságról, a hűségről sok történetet hallhattunk, olvashattunk. Köztudott, a kutyák megérzik a gazdáik halálát és ezt ki is mutatják, ki is fejezik. Vonyítanak, szűkölnek, sírnak, de mindenképpen jelzik a környezetükkel, hogy valami történt. Valami kivételes.
Te vagy a legszebb…
– Ma arra ébredtem, meghaltam.
– Ezzel ne játssz. Álmodtál?
– Nem. Erre ébredtem.
– Tudod, mit beszélsz? Hisz Te is tudod, nem ébredhettél a halálodra. Ha felébredtél, hát ébren vagy. Érvelni próbált, de a felesége szavaitól megborzongott. Didergős, jeges félelem rebbent át a szívétől az agysejtjeiig. Majd marokra fogta a mellkasát.
– Okos vagy, mint mindig – suttogta alig hallhatóan a felesége.
– Így születtem – próbált kedélyeskedni ő is.
Mezey Katalin laudációja
Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, 2018. október 6-án, Székelyudvarhelyen. Mezey Katalin a határokon átívelő munkássága elismeréseképpen Hídverő-díjban részesült.
Akkor már napok óta csak Mezey Katira gondoltam. Mormoltam, mondogattam az Azonosítás című versének sorait: “Én vagyok Mezey Katalin, A fényképeim is engem mutatnak. Én tetőtől talpig én vagyok, Ameddig lenni hagynak…”, és átvillantak tudatomon azok a példaemberek, akikre ilyenkor gondolni szoktunk: Kós Károly, Benedek Elek, morzsolgattam a szavakat, mert meggyőződésem, hogy mindenkire van egy szó, egy kifejezés, amely csak rá jellemző. Amely egy ember jellemének, tevékenységének esszenciáját adja. Amely megkülönbözteti őt másoktól, senkivel össze nem téveszthetővé teszi, amely csak Ő.
2018 október 6-án tartotta Székelyudvarhelyen hagyományos díjátadó ünnepségét az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). Hídverő díjban részesült a határokon átívelő munkásságáért Mezey Katalin költő, író, szerkesztő az MMA irodalmi tagozatának elnöke. Laudációját Lőrincz György, az EMIA elnöke mondta. EMIA-díjat kaptak az idén 70. születésnapjukat ünneplők: Bogdán László (Fekete Vince laudálta), Kozma Mária (Zsidó Ferenc laudálta) és Varga Gábor (Gálfalvi György laudálta). Életmű-díjban részesült Gálfalvi Zsolt – pályáját Markó Béla méltatta.
A rendezvényről videofelvétel is készült, mely itt tekinthető meg.
Bár úgy tűnt, hogy Cristine Lagardenak, a Nemzetközi Valutaalap vezetőjének az öregekről tett kegyetlen kijelentése nem éri el a világ politikusainak az ingerküszöbét, itt, szép hazánkban egynek talán, mégis. Ugyanis Cristine Lagarde ez év februárjában nem többet és nem kevesebbet állított, mint: „valamit kell tenni az öregekkel, ugyanis túl sokáig élnek, és a nyugdíjak biztosítása katasztrofális kihívást jelent a világgazdaság számára”. Így!
Még most is előttem van, amikor fiatal házasként nem egyszer, főleg a hónap vége felé, a megvásárlandó könyv és az aznapi étel között kellett választani, és a hosszas töprengés után -, mert üzent az üzletes -, a könyv lett a nyerő. Igen. Először csak egy-két könyv díszlet a különböző polcoknak kinevezett szekrényhajlatokban, aztán egy szekrénynek a teteje telt meg az áhított, és a gazdája ízlését is jelző könyvekkel, majd egy kisebb polc jelent meg valamelyik szoba falán… A menő könyvek között is az első helyen a Kriterion Könyvkiadó Horizont sorozatában megjelent könyvek voltak. Hemingway, Faulkner, Dosztojevszkij, Mauriac…
Meg kell mondanom, talán a ránk zúduló hírözön hatására, vagy csak egyszerűen, mert menekülni akarok előle, naponta egyre többször és többször kapcsolom ki, esetleg be sem kapcsolom a tévékészüléket. Persze, ehhez tudni kell azt is, hogy évtizedeken át, de főleg addig, amíg meg nem jelentek az okos tévék, vagyis amióta rögzíteni lehet a ki és bekapcsolást, este az utolsó mozdulat a tévé kikapcsolása-, reggel meg az első, a tévé bekapcsolása volt. Rögtön, talán azt is mondhatnám, még ki sem nyíltak a szempillám, sőt, talán már félálomban nyúltam tapogatózva a kapcsoló után.
Bécs fölött a Hargitát…
– Apád hazavárt mindig – mondta az anyja, ahogy kiléptek a verandaajtón, s ketten maradtak.
Nem válaszolt rögtön. Úgy érezte, elárulná magát, de az apja emlékét is, ha most megszólalna. S mert nem válaszolt azonnal, az anyja folytatta:
– Nagy bánata voltál apádnak. Az bántotta mindig, hogy nem mondta el neked soha, hogy és miként jött haza Szevasztopolból… Ha elkeseredett, mindig ez jutott eszébe. El kellett volna mondjam – töprengett egyfolytában – akkor talán, nem ment volna el…
– El kellett volna mondjam, hogy éltettem a reményt öt éven át magamban. Hogy jöttem haza annyi év fogság után.