Publicisztika

Laudáció Varga Gáborról

Elhangzott 2018. október 6-án, Székelyudvarhelyen, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségén, Varga Gábor EMIA-díjának átadásakor.

Nagyon kell igyekeznem, mondatnám fegyelmeznem magam, nehogy a tőlem megszokottnál is személyesebb legyek, hiszen tudom, a laudáció nem a laudátorról szól, de vannak helyzetek, amikor képtelenség a tárgyilagosság álcája mögé rejtőzni. Nem lehet távolságot tartani, amikor nincs távolság. Amikor nincs távolság a megszólaló és aközött, akiről vagy amiről beszél. Ha körülnézek ebben a teremben, négyen is vannak, akiket a közvetlenül utánam jövő korosztályból az irodalmi prérin való első hátrapillantásomtól kezdve nagyon közel éreztem magamhoz.

Kozma Mária EMIA-díjához

A laudáció elhangzott 2018. október 6-án, Székelyudvarhelyen, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségén

Kozma Mária azon kevés kortárs szerzők egyike, akit nagyon korán, tizenéves koromban, mindent faló olvasóként fedeztem fel magamnak. A történelmi témájú könyvek bolondja voltam, így akadt kezembe az Idővallató, valamint Az ember bolond természete. Igaz, édesanyám azt mondta, ezek tán még nem neked való könyvek, fiam, de én még azért is elolvastam őket. Kozma Máriáról akkor még nem tudtam semmit, vélhetően azt sem, hogy kortárs szerző, de e két könyv után megjegyeztem magamnak. És jól emlékszem, néhány évvel később, amikor keresztapám ballagásom alkalmával megkérdezte, milyen ajándékot vegyek néked, (s mivel éppen irodalomról csevegtünk, nyilvánvaló volt, hogy csakis könyv jöhet szóba), azt mondtam, hogy egy Kozma Mária-kötetet. Így lettem birtokosa 1995-ben a korábbi évben megjelent kétkötetes regényének, A jóság síró vágyának.

Egyszer minden a helyére kerül…

Mezey Katalin laudációja

Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, 2018. október 6-án, Székelyudvarhelyen. Mezey Katalin a határokon átívelő munkássága elismeréseképpen Hídverő-díjban részesült.

Akkor már napok óta csak Mezey Katira gondoltam. Mormoltam, mondogattam az Azonosítás című versének sorait: “Én vagyok Mezey Katalin, A fényképeim is engem mutatnak. Én tetőtől talpig én vagyok, Ameddig lenni hagynak…”, és átvillantak tudatomon azok a példaemberek, akikre ilyenkor gondolni szoktunk: Kós Károly, Benedek Elek, morzsolgattam a szavakat, mert meggyőződésem, hogy mindenkire van egy szó, egy kifejezés, amely csak rá jellemző. Amely egy ember jellemének, tevékenységének esszenciáját adja. Amely megkülönbözteti őt másoktól, senkivel össze nem téveszthetővé teszi, amely csak Ő.

A szellem eleganciája

Gálfalvi Zsolt laudációja

Gálfalvi Zsoltnak a Kriterion Könyvkiadónál 1988-ban megjelent, Prospero szigetén című könyve „színházi jegyzeteket” tartalmaz, ahogy a belső címoldalon, gondolom, maga a szerző megjelöli. Én ma ezeknek az írásoknak a nagyobb részét inkább esszének vagy tanulmánynak nevezném, de azt hiszem, a műfaji besorolás jól mutatja a számos fontos tisztséget tisztességgel betöltött Gálfalvi Zsolt mérsékletét. Ilyennek ismertem meg réges-régen, és így ismerem ma is: ritkán beszél magáról, és soha nem dicsekszik azzal, amit tett vagy írt élete folyamán. Érteni vélem ennek a lélektanát: inkább nevezzük jegyzetnek az esszét, inkább tekintsük kevesebbnek a többet, mint fordítva.

Felhám

Nem kell abszolút hallása legyen az embernek, hogy anyanyelve „zenéjét” idegen nyelvi környezetben is felismerje. Zenét mondok, vagyis nem egyes szavak és mondatok felismerésére gondolok, csak arra, amikor egy soknyelvű hangos társaságban érzékeljük például a magyarul beszélők „szólamát” is. Az otthon hangulatát kelti az emberben, no meg egyfajta védettséget érzünk. Élményt jelent egy ilyen hirtelen felhangzó „szólam”, még ha rövid időre, egy-két hétre hagytad is el az anyanyelvi környzetet, mondjuk egy utazás, egy nyaralás kedvéért.

Akikért a harang nem szól

Bár úgy tűnt, hogy Cristine Lagardenak, a Nemzetközi Valutaalap vezetőjének az öregekről tett kegyetlen kijelentése nem éri el a világ politikusainak az ingerküszöbét, itt, szép hazánkban egynek talán, mégis. Ugyanis Cristine Lagarde ez év februárjában nem többet és nem kevesebbet állított, mint: „valamit kell tenni az öregekkel, ugyanis túl sokáig élnek, és a nyugdíjak biztosítása katasztrofális kihívást jelent a világgazdaság számára”. Így!

Időnként úgy érzem...

- Lajos! - kiáltott fel a gazda. – Keresik.
- Kicsoda? – kérdezte odafentről a mester.
- Nem tudom.
- Mit akarnak?
- Nem mondták.
- Jöjjön csak le! Beszédünk van magával. – szólt fel az egyik férfi, hivatalos hangon.
A pallér lekászálódott a szarufák közül.
- Jó napot kívánok! – köszönt a két idegennek.
- Jó napot! – köszöntek vissza amazok. – Maga Szilágyi Lajos, H. község, Kossuth L. u., 761. szám alatti lakos?
- Igen, én vagyok. Mit óhajtanak?

Bozgor idők

Hol vagytok régi szép idők? Amikor még a bozgorozás is, mint a csillag ment az égen. Mert tudtuk, hogy másik felett is van egy vöröscsillagos hatalom, és ez ott és akkor, nekünk, akikbe belekötöttek, némi biztonságérzetet adott.
Férfias játékok voltak azok. Nem hatódtunk meg attól, ha valaki odaállt elénk az iskolaudvaron és teli szájjal fújta a bozgort. Hosszú volt az út hazáig, merthogy akkoriban még gyalog jártuk azt az alig tíz perces utat. Nem voltak autóval elénk érkező szülők, sem iskolabuszok. Az óvodába is gyalog mentünk és egyedül.