Publicisztika

Mindenhonnan érkeznek az agyunkat terhelő információk, s mindenhonnan azzal a céllal, hogy azokat jól a fejünkbe véssék. Elindulok otthonról, óriásplakátokon reklámok, s gondolom milyen éleseszűnek, leleményesnek kell lennie a szövegírónak, hogy megfogja az embereket. Ennek is megvan a maga mestere, fűzöm tovább a gondolatsort. Jó reklámmal el lehet adni mindent. Nem kérünk belőlük, de akkor is kapjuk. Úton- útfélen, bármerre nézek: kirakatokban, utca szélén, oszlopokon, buszmegállókban, aluljárókban, és minden tömegközlekedési eszközön. Jó, biztosan hagytam ki a felsorolásból más helyeket is. Nem is ez a lényeg igazán.

Fontos, hogy az embernek legyenek megjegyezhető mondatai. Nem mindenkinek vannak, de Láng Gusztáv olyan szerző, aki kristálytiszta, frappáns, emlékezetes dolgokat tud mondani. És ezt nem csupán az Erdélyi Magyar Kritikusok Ligája szintjén mondom, hanem az Erdélyi Magyar Írók Ligája szintjén. Hamarosan visszatérek rá, hogy Láng Gusztáv szerint a kritikus hogyan és mennyiben író.
Három, számomra emlékezetes Láng Gusztáv-mondaton vagy rövid bekezdésen keresztül szeretném megmutatni azt, ahogyan ez a gondolkodásmód állandó, gyakorlati inspirációt jelenthet.

Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben fiai, menyei, egyszóval az egész család.
Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.

Amerika, London, Párizs

Eltűntek az osztálytársaim. Az iskolatársaim. A tanáraim. A srácok a szomszédból. Hol vagy régi padtársam, kedves druszám a negyedik B-ből? Csehországból küldi a lájkolnivalót.
Az osztály eminens tanulói közül az egyik Magyarországról, a másik Hollandiából integet. A rossz tanulók is elmentek. Amerika, London, Párizs... Néha hazajönnek és beülnek a kocsmába, mint régen. Élőben közvetítik. Nézzük, lájkoljuk, koccintunk, kész is a rögtönzött osztálytalálkozó. Lélekben én is ott vagyok velük. Ahogy tizenöt-húsz éve, majd minden este. Szólt a zene, ittuk a sört, viccelődtünk, nem siettünk sehová, kivártuk a zárórát.

Fischer Ferenc valójában nem is vízügyi felügyelő volt, hanem csak amolyan laboránsféle. Meghatározott helyekről naponta begyűjtötte a vízmintákat, majd megállapította azok szennyezettségi fokát. A többi már másra tartozott, ezzel ő befejezte. Másnap kezdte elölről. Feladatának elvégzése nem kötötte le teljesen, bőven maradt ideje folyóparti csatangolásra, csendes szemlélődésre. Gondolatai ilyenkor szabadon, béklyók nélkül száguldoztak. A horgászokat, mint általában az embereket, ha tehette, gondosan kerülte: megbízhatatlan szószátyároknak tartotta.

Azt tartják, a mindenkori alkotó ember, a tudós vagy művész törekvését az egyetemesség igénye szabja meg általában, de hogy a mindennapok emberében is él ez az igény, nem tagadható: a boldogság és az igazság utáni vágyban vagy a hit iránti szükségletében legalábbis valami efféle munkál és nyilvánul meg. József Attila mintegy összefoglalóan a szellem és a szerelem kettősében látta „megfoghatónak” ezt az összetett kérdéskört.

Sehonnai János haladó alkoholista volt. Konok, elszánt munka eredményeképpen. Erre a maga módján büszke is volt, csakhogy nem akadt senki, akinek elmondhatta volna. Meglepetten kellett tapasztalnia ugyanis, hogy az embereket nemigen érdekli mások alkoholizmusa.

Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is. Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre.