Ez a Sanyi, hát ez is mindenre emlékszik.
Nem pesti kerítés, kiáltja a fülembe. Hanem testi fenyítés! Mintha nem hallanék rendesen.
De aztán elmeséli, miért kaptunk ki. Mi igen, de ő azért valahogy mégsem. Nem ő, nem. Mert ő soha. Mindig valaki más. Pedig jól emlékszem, hogy egyszer őt is elkapta a gépszíj.
„Vagy sohse’ lesz egyéb hazám, mint az ég!”
(Arany)
Te vezettél ide, Uram, ez igaz.
S tényleg jó itt, meg minden.Vagy mégsem az ?
Mondom, jó és szép, de... tudta a fene,
hogy ilyen sok izgalom is jár vele.
No de mindegy.
S mert a műfaj kötelez:
áldd meg ezt a földet, amíg „haza” lesz;
S áldd meg ezt a földönfutó bolondot –
persze, hogyha egyáltalán meg tudod...
(Csíkszentdomokos, 2007-ben, Szt. László király napján)
Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.
– Ballay Zénó vagyok – mutatkozott be a publicista – a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket – tért egyenesen a tárgyra. – Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt...!
Az úgy kezdődött, hogy főállásban irodalomtanár vagyok. Kezdetnek elég rossz, ugye? Nos, nemrég megjelent a Huszonnégy c. új regényem, s egyik cikluskezdő (kilencedikes) diákom megkérdezte: a tanár úr akkor immár sztár? Mielőtt kinyöghettem volna, hogy kikérem magamnak, sztár a fene, a többiek már lehurrogták: ugyan, dehogy! És kifejtették, hogy a sztárság nem egy írónál kezdődik, akinek megjelenik 600 példányban a könyve, s azt sem olvassa senki, hanem sztár például az énekes (neveket soroltak, kapásból elfelejtettem őket), akinek százezren lájkolják az új klipjét, vagy sztár a színész, aki…, stb., stb. Én megköszöntem szépen a fogalommeghatározást (naplóba jelesek özöne került – nem, ez azért túl erős lenne), valamint azt is, hogy engem kegyesen felmentettek a sztárság alól, nem kell viselnem annak keresztjét.
Életkora előreheladtával egyre inkább szükségét érezte, hogy rendezze viszonyát Istennel, s talán az egyházzal is. De az utóbbiban nem volt egészen biztos. Vallásos embernek tartotta magát, hitt Istenben, a mindent eligazító egyetemes akaratban, de az intézményesült, többnyire közvetítői hálózatként működő egyházzal valahogy nem tudott azonosulni. A templomot meg, ha lehet, nem mint ördög a tömjénfüstöt, de kerülte. Ha netán magyarázkodásra szorult emiatt, azzal hárított, hogy úgy van a templommal, mint a koncertteremmel: szereti ugyan a zenét, de zavarja, ha érdektelen, unatkozó, helyükön fészkelődő emberek veszik körül, mert nem tudja zavartalanul átadni magát a műélvezetnek.
Amióta világ a világ, nagyon sokan firtatták: változik-e az erkölcs, és változva, fejlődik-e?
Voltak, akik úgy vélték, hogy erkölcsi dolgokban a századok nem hoztak semmi lényeges változást. A Tízparancsolat ezredévekkel előbb megfogalmazta a közösségi együttélés morális normáit, és ma sem tudunk hozzátenni semmi érdemlegeset.
Szülinapi találkozás Salman Rushdie-val
Szeretek a számok bűvöletében forgolódni, ahogy a nyelvében is, bármennyire is csodálkozna ezen drága matektanárnőm, Kati néni. Pedig akkoriban is élveztem, ha éreztem az összefüggéseket, a játékot, csodáltam Barbut, akinek összejött a nagy találkoz(tat)ás a matematika és irodalom között, majd Mérőt, elvégre ő is onnan indul ki, etimológiailag is, mér, mérleg – mint én – méreget, mérlegel, mér eget, földet – ha nagyon Czakó Gáborosra vesszük, úgy-e.
Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége... Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.