Publicisztika

Diogenész lámpája kerestetik

Ma is helyénvaló a régiek elveiből kiindulva elgondolkozni egy-egy kérdésen, abból például, hogy semmi emberit nem tartok magamtól idegennek, vagyis nihil humani a me alienum puto. Sőt még akkor is tarthatjuk magunkat ehhez, ha adott esetben előnytelen helyzetben, rossz színben tüntetjük fel ezáltal az embert, minthogy nemegyszer az ember által létrehozott „mű” vagy az embertől eredő valamely cselekvés nem a jó és igaz kategóriájába sorolható... Számot kell vetned, hogy mi jóra s mi rosszra képes az ember, ha önmagad s a világot akarod megismerni.

Nemesített literatúra – avagy írnak-e a nők?

Beszéljünk a nőkről címmel nemrég vitaindító írást közölt Gergely Tamás az eirodalom.ro-n a női írókról, hiányukról. Most Varga Melinda reakcióját hozzuk:

Kolozsvári egyetemistaként, pályakezdő költőként folyamatosan találkoztam a női irodalom vitatémával, még az egyébként nyitott szellemiségű Bretter Körökön is állandóan meglovagolták ezt a mára már szerencsére lerágott csontnak számító témát, amint alkalom adódott rá és egy női szerző mutatkozott be, rögtön föltették neki a kérdést: milyen érzés nőként írni, és rendszerint kielemezték, hogy az illető versek vagy prózák a női irodalom kategóriájába tartoznak vagy sem.

A nő válaszol

Beszéljünk a nőkről címmel nemrég vitaindítű írást közölt Gergely Tamás az eirodalom.ro-n a női írókról, hiányukról. Most László Noémi, az Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének reakcióját közöljük: hogyan is látja ezt a kérdést egy költő(nő). Adorjáni Panna, Láng Orsolya, Jobb Boróka, Varga Melinda, Jancsó Noémi, Gergely Edit, Gergely Edó, Egyed Emese, Nagyálmos Ildikó, Papp Zakor Ilka, Máté Angi, Tompa Andrea, Selyem Zsuzsa, Szőcs Petra, Márton Evelin, Káli Király Kinga, Kali Kinga, Szalma Réka, Domokos Johanna, Farkas Wellmann Éva, Szilágyi Júlia – ez csak kapásból eszembe jutott, még csak ABC-sorrendbe sem szedett pár név: mindannyian nők, Erdélyben születtek, még ha nem is itt élnek épp mindannyian.

Álmaim titkárnője

Egyszer egy sokat tapasztalt, idült pedagógus-szindrómában szenvedő tanár kollégám azt ajánlotta nekem, hogy ha jót akarok a munkahelyemen, keressem mindig a titkárnő kegyeit. Franciásan szólva: Cherchez la secrétaire! - Mert tudod - kacsintott rám sok tanügyi rémségtől bódultan bandzsító bal szemével -, az igazgatók jönnek-mennek, a titkárnők viszont maradnak, rendületlenül állva illetve ülve a sarat. Ha velük sikerül szót értened, a soros igazgató már csak lenge habcsók a tanügyi tortán. E bölcs tanács szerint igyekeztem érvényesülni régi iskolámban, s egy idő után úgy éreztem, sikerült elsajátítanom a titkárnő-szelídítés furmányos fortélyait.

Beszéljünk a nőkről!

Kedves Ferenc! Kettõnk között errõl eddig nem esett szó, most hadd mondjam el, hogyan is olvasom én az Eirodalmat. Reggel , amikor kinyitom a gépet, a Lenolaj és a Káfé után átszaladom az Eirodalmat, tallózom belõle, de elolvasni, hacsak nem valami világrengetõ dolog áll benne, késõbb szoktam, ebédkor, ebéd után vagy egy hétre rá… Legutóbb is végig kellett haladnom két tucat szerzõn, hogy eljussak ahhoz, akire emlékeztem, hogy el kell. S akkor, “zongorázás” közben láttam meg, hogy a legtöbb szerzõtök férfi. Nõi irodalmár alig akad, mondjuk a tucatból egy.

Csipikék

Egyáltalán nem szokatlan jelenség, hogy valamely író nevéhez – legyen annak akár gazdag életműve is – egyetlen könyvét kapcsolja a nagyközönség. Így van ez az idén elhunyt Fodor Sándorral is, a Csipike szerzőjével. Csipikében a gyermekolvasók kedvenc figuráját teremtette meg, magát a művet meg meseregényként a gyermekirodalomba soroljuk, habár már rögtön a könyv megjelenése után egyik kiváló kritikusunk és esztétánk határozottan leszögezte: ez a gyermekeknek írt mese felnőtteknek való olvasmány. Észre kellene vennünk tehát, hogy a morális kérdések iránt érzékeny Fodor Sándor tulajdonképpen tükröt tart ezáltal a könyve által a felnőtt olvasónak...

Itthon vagyok

Nabokov Végzetes végjáték című regényének főszereplője, Luzsin úgy emlékszik vissza szülővárosára, Pétervárra, mint ahol minden zöld volt, olyan zöld, mint a sétatéri fák a tó körül. Ha kicsit játékból, de azért valódi melankóliával megpróbálnám egyetlen mondatban jellemezni gyermekkorom Kolozsvárját, én is mondhatnám nagyvonalúan, mint Nabokov hőse: minden zöld volt, olyan zöld, mint a sétatéri fák a tó körül. Hiszen Kolozsváron is volt Sétatér, és tó, meg fák. A kísérlet persze több szempontból is problematikus. Egyrészt azért, mert mi az, hogy „gyermekkorom”? Luzsin a visszaemlékezés pillanatában már Berlinben él, nem Péterváron. Én viszont sehol máshol (nem, nem másutt, hadd eresszem most el magam), mondom, sehol máshol nem éltem, mint éppen itt.

Fogas kérdés

Várjunk még azzal az injekcióval egy pillanatot. Persze, hogy tudom, hogy nem fog fájni a zsibbasztó spray után. Hát hogyne tudnám, elvégre én is fogorvos vagyok. S akkor miért húzom az időt? Én, kérem tisztelettel, nem húzom az időt, csak azt mondom, hogy adjuk meg a módját. Egy injekciót nem lehet csak úgy ukmukfukk beadni. Még hogy félnék egy szimpla tűszúrástól?! Hogy mondhat ilyet, kedves kolléga?! Így sértegetni egy szakmabelit?! Persze, magának könnyű, nem maga ül ebben a kurva székben! Higgye el, egészen másként látná a problémát, ha én állnék a fejénél azzal a fecskendővel. Különben is biztos, hogy steril az a tű? Már miért kekeckednék?!