Publicisztika

(Transzilvállatok 24.0)

Huh!

Minden székely bestiák legfélelmetesebbike, magyarul: miacsemeristennyila.

A miacsemeristennyila szinte mindenhol jelen van, a közélettől a magánéletig, a hálószobától a munkahelyig, s a kocsmától az éléskamráig. Létezése úgy lengi körbe a székelyek életét, mint a Teremtés elején a vizeket az őslélek, vagy mint az ódon görögökét Zeusz haragja.

Fizikai leírása lehetetlen, ugyanis az alakváltók rendjébe tartozik, s néha a legváltozatosabb módon tűnik fel. Egyik leghitelesebb beszámoló Csíkszeredából származik, amikor is a sétálóutcában andalgó székely bácsi lábai között villámgyorsan átviharzott hátulról egy fekete pulikutya. Az öreg olyat ugrott vertikális irányban, mint Anna Csicserova a londoni olimpián, majd kucsmáját a földhöz vágva, kiszakadt belőle a megnevezés: miacsemeristennyila?!!

Vetkőzz* le, mondta a lány, itt ez a vállfa, minden cuccodat akaszd erre. Hozzáférhetek még a holmimhoz, ha szükségem van valamire? – kérdeztem vissza. Legjobb, ha mindent magadhoz veszel, amire szükséged van, mondta sejtelmesen.
A lánnyal már csak egyszer találkoztam, akkor, amikor kijelentkezőben voltam a W.-i katonai kórházból. Akkor már szótlanul, afféle bennfentesként nyújtottam a csomagtári jegyemet, fölösleges kérdések nélkül. Ő is szótlan volt, átérezte a helyzet súlyát. Úgy mondtunk búcsút egymásnak, hogy esetleg sohasem látjuk egymást viszont. La revedere, mondtam. Mint bágyadt visszhang felelte: la revedere.

Nemrég meghalt Erőss Zsolt hegymászó. Ez nagy baj. Elsősorban neki. Mert gondolom, nem ez volt a szándéka azon a nehezen kimondható nyolcezres csúcson. Aztán nagy baj a családjának, mert férj, apa nélkül maradt. Aztán nagy baj a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, akik rokon, barát, ismerős nélkül maradtak. Aztán nagy baj az Erőss Zsolt számára ismeretlen tisztelőknek, mert tiszteletük tárgya nélkül maradtak. De hát ezzel nincs mit tenni, a halál mindig ilyen bajokkal jár.

No nézz oda, már Mezey Kati is hetvenkedik – írhatnám egy kicsit székelyesen, talán még Mikes Kelemen bátyánk, székely szavaink főajtónállójának tarsolyából is elhulló szóval, hisz alig múlt el a János barátunktól ünnepre hangolt kedvünk, már itt is egy újabb, az ők egy tömbből faragott életükből. De ez, így is van rendjén. Mert egy tömbből faragott élet az övék, kettejüké, legalább is, ami Budapestről „idelátszik”, a Nap és a Nap árnyéka, ahol nem lehet tudni, mikor melyik is világít, visszaverődött fény-e amit látsz, mert Oláh János nélkül szinte nem lehet Mezey Katalinról írni és fordítva. Persze, messziről!

Sokan úgy vélik, az író akkor ragad billentyűzetet, amikor el akar mondani valamit magáról. Amikor bánata van, vagy hasonló nyalánkságok. Amikor meg akarja mutatni magát a külvilágnak. Amikor fel akarja böfögni mindazt a keserűséget, ami kátrányként rakódott szűzies lelkére, randán befeketítve azt. Tehát amikor az író azt írja egy írásában, kirúgott a főnököm, így, unzsenír, egyes szám első személyben, akkor a kedves olvasót sajnálat vagy káröröm kell eltöltse, mert lám, szegényre rájár a rúd. Amikor pedig a nemes cirkátor arról elmélkedik, príma minőségű dekadens hangulatban, hogy öngyilkossági kísérletet forgat a fejében, akkor az olvasók lelkes seregének már legalábbis a mentőosztagot illik szervezni. Mert mi lesz a nemzettel, ha a lámpás fők…?!

Valószínűleg megírtam annakidején, de már nem találom. Sokszor elmeséltem azóta, csiszolódott, általános emberi tartalommal telítődött, s nem is igazán a koldulásról szól. Bukarestben buszoztam, a Szabad Sajtó terére igyekeztem, valószínű Cseke Gáborhoz, hogy a Káfé (és a Magyar Szó) keretei között is megmaradjunk. Nem voltam időhöz kötve, s ezért a reggeli csúcs után, délelőtt vágtam neki a városon átívelő utazásnak. Nagyjából tele volt a városi busz, minden ülőhelyen ültünk, s vagy három megállón keresztül szórakoztatott bennünket egy koldusasszony.

Nem voltam időközelben, amikor betöltötte a nyolcvanötöt, most pótolom hát a mulasztásom. Mindenképpen fel kell köszöntenem, s nem pusztán azért, mert nagy költő. Holott tényleg nagy költő, aki olyan könnyedséggel beszéli azt a szürreális népköltészeti nyelvet, amelyet mindenki ismer, és éppen neki köszönhetően, hogy az egyszerűen meghökkentő és felkavaró.

Jó másfél évtizede a Látó egy börtönszámot készített, különös tekintettel a kommunista rezsimek, a Dej és a Ceauşescu nevével fémjelzett diktatúrák börtönviszonyaira. Sokáig készültem egy esszével, amelynek az lett volna a vezérgondolata, hogy a történelem egybehangzó tanúsága szerint az emberek nagyobb része mindig is kínozta, kényszervallatta, börtönbe zárta, halálra gyötörte, agyonverte a valami miatt hatalmára nézve veszélyesnek tartott gyanús másik felet.