Publicisztika

Négy évig tartott a káprázat, akkor születtem én, negyvenben fogantam, negyvenegyben jöttem a világra, negyvennégyből őrzöm az első emlékképem, emberi eszmélkedésem kristálydarabját, bukolikus pásztorjátékát. A HATÁR leszelte kicsi falum, Székelyhidegkút határának néhány dűlőjét, az asszonyok átjártak sarjút gereblyézni Dél-Erdélybe, a férfiak lépést sem hőköltek sok évszázados foglalkozásuktól: őrizték a HATÁRT, csakhogy most már nem a keletit, hanem ezt a belsőt, a szike-vágta sebet, s közben szántottak, vetettek, boronáltak, volt két gazda, Kecskés Lőrinc és Gyerkó József, akik, ha beleakasztották Magyarországon az ekéjüket a földbe, megfordulni a keskeny parcella végén már csak Romániában tudtak.

Mi a tökömet bámulsz így? Nem éppen szabályosan landoltam, az igaz, inkább bukdácsoltam, mintsem repültem, de azért csak megérkeztem időben. Vagy valaki mást vártál helyettem, köcsög? Netán egy hermafrodita olümposzi szárnyast? Azt a nyálas, halandzsázó Hermészt, aki mindenféle sületlenséget sugdos az emberek fülébe? Vagy egy körbemetélt ótestamentumi arkangyalt, aki úgy hadonászik a lángpallosával, mint beszívott szamuráj egy harmadosztályú hollywoodi akciófilmben? Netán holmi turulmintás köntöst viselő, dögös hun tündérkéről fantáziálgattál, aki egyenesen a magyarok őshazájából, a Szíriuszról érkezik ide, a Kárpát-medence kellős közepére, hogy az Öregisten év végi, rovásírásos táviratát postázza neked, miközben a csillagporos puncijával hozzád dörgölőzik? Hát nem, te perverz pöcs, hát nem!!!

Ma is helyénvaló a régiek elveiből kiindulva elgondolkozni egy-egy kérdésen, abból például, hogy semmi emberit nem tartok magamtól idegennek, vagyis nihil humani a me alienum puto. Sőt még akkor is tarthatjuk magunkat ehhez, ha adott esetben előnytelen helyzetben, rossz színben tüntetjük fel ezáltal az embert, minthogy nemegyszer az ember által létrehozott „mű” vagy az embertől eredő valamely cselekvés nem a jó és igaz kategóriájába sorolható... Számot kell vetned, hogy mi jóra s mi rosszra képes az ember, ha önmagad s a világot akarod megismerni.

Beszéljünk a nőkről címmel nemrég vitaindító írást közölt Gergely Tamás az eirodalom.ro-n a női írókról, hiányukról. Most Varga Melinda reakcióját hozzuk:

Kolozsvári egyetemistaként, pályakezdő költőként folyamatosan találkoztam a női irodalom vitatémával, még az egyébként nyitott szellemiségű Bretter Körökön is állandóan meglovagolták ezt a mára már szerencsére lerágott csontnak számító témát, amint alkalom adódott rá és egy női szerző mutatkozott be, rögtön föltették neki a kérdést: milyen érzés nőként írni, és rendszerint kielemezték, hogy az illető versek vagy prózák a női irodalom kategóriájába tartoznak vagy sem.

Beszéljünk a nőkről címmel nemrég vitaindítű írást közölt Gergely Tamás az eirodalom.ro-n a női írókról, hiányukról. Most László Noémi, az Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének reakcióját közöljük: hogyan is látja ezt a kérdést egy költő(nő). Adorjáni Panna, Láng Orsolya, Jobb Boróka, Varga Melinda, Jancsó Noémi, Gergely Edit, Gergely Edó, Egyed Emese, Nagyálmos Ildikó, Papp Zakor Ilka, Máté Angi, Tompa Andrea, Selyem Zsuzsa, Szőcs Petra, Márton Evelin, Káli Király Kinga, Kali Kinga, Szalma Réka, Domokos Johanna, Farkas Wellmann Éva, Szilágyi Júlia – ez csak kapásból eszembe jutott, még csak ABC-sorrendbe sem szedett pár név: mindannyian nők, Erdélyben születtek, még ha nem is itt élnek épp mindannyian.

Egyszer egy sokat tapasztalt, idült pedagógus-szindrómában szenvedő tanár kollégám azt ajánlotta nekem, hogy ha jót akarok a munkahelyemen, keressem mindig a titkárnő kegyeit. Franciásan szólva: Cherchez la secrétaire! - Mert tudod - kacsintott rám sok tanügyi rémségtől bódultan bandzsító bal szemével -, az igazgatók jönnek-mennek, a titkárnők viszont maradnak, rendületlenül állva illetve ülve a sarat. Ha velük sikerül szót értened, a soros igazgató már csak lenge habcsók a tanügyi tortán. E bölcs tanács szerint igyekeztem érvényesülni régi iskolámban, s egy idő után úgy éreztem, sikerült elsajátítanom a titkárnő-szelídítés furmányos fortélyait.

Kedves Ferenc! Kettõnk között errõl eddig nem esett szó, most hadd mondjam el, hogyan is olvasom én az Eirodalmat. Reggel , amikor kinyitom a gépet, a Lenolaj és a Káfé után átszaladom az Eirodalmat, tallózom belõle, de elolvasni, hacsak nem valami világrengetõ dolog áll benne, késõbb szoktam, ebédkor, ebéd után vagy egy hétre rá… Legutóbb is végig kellett haladnom két tucat szerzõn, hogy eljussak ahhoz, akire emlékeztem, hogy el kell. S akkor, “zongorázás” közben láttam meg, hogy a legtöbb szerzõtök férfi. Nõi irodalmár alig akad, mondjuk a tucatból egy.

Egyáltalán nem szokatlan jelenség, hogy valamely író nevéhez – legyen annak akár gazdag életműve is – egyetlen könyvét kapcsolja a nagyközönség. Így van ez az idén elhunyt Fodor Sándorral is, a Csipike szerzőjével. Csipikében a gyermekolvasók kedvenc figuráját teremtette meg, magát a művet meg meseregényként a gyermekirodalomba soroljuk, habár már rögtön a könyv megjelenése után egyik kiváló kritikusunk és esztétánk határozottan leszögezte: ez a gyermekeknek írt mese felnőtteknek való olvasmány. Észre kellene vennünk tehát, hogy a morális kérdések iránt érzékeny Fodor Sándor tulajdonképpen tükröt tart ezáltal a könyve által a felnőtt olvasónak...