Publicisztika

Arc vagy álarc?

Boldog lehet, ki a természettel harmóniában tud élni! Aki képes kiismerni törvényeit s egyszersmind a Nagy Egészben önmagát. De ahol ember él, a társadalomban sem könnyű elérni ezt, nem is beszélve arról, hogy maga az emberi természet is nehezen kiismerhető. Bár az igény – majdhogynem amióta ember az ember – él, s a régi görögök megfogalmazásában mai napig emlegetjük: gnóthi szeauton, azaz ismerd meg tenmagadat.

Csicsóban zeng az ég

A katolikus anyaszentegyház gödöllői frakciójának autóbusza lomhán farolt be a csíkcsicsói parókia udvarára. Szakállas Ábel faluja ez. Pityu atya fáradatlan röpdöső karjai ölelték le őket az elcsatolt anyaföldre.
– Már sokat hallottam Pityu atyáról! – mondta köszönés után.
– Rosszat vagy jót? Rólam? Kitől? – kérdezte a csicsóiak „pap bácsija”.
– A fél város ismeri! – tódította. – Legutóbb Imre és Durkó Karcsi volt Pityu atyánál.
– Az…? Ki az?
– A Duna Televízió gyulai vándora. Akivel hajnalig pálinkázott.

A püspök úr esszét ír

Emlékszem, milyen döbbent meglepődéssel beszéltük meg a barátommal: te, ez a Makkai jó!!! Amiből nemcsak az világlik ki újfent, hogy milyen hülye is tud lenni az ember fiatalon, hanem az is, mennyire el tudják zárni a mellszobrok a látását. Makkai Sándor, a nagy transzszilván püspök – több se kellett, hogy ne érdekeljen. A szenvedőleges Erdélyből az elégből is inkább elegünk volt.

Az öregségről

Amióta az öregség kapujában állok, egyre többször és többször teszem fel a kérdést: valóban olyan szörnyűséges dolog az öregség? Vajon az elhasználódott, megfáradt test fogságba zárja a szellemet is? Az öregedés a szomorúság feneketlen kútja, nincs benne semmi öröm és szépség, csak a lelki- és fizikai fájdalom? Magány? Egyedüllét?

Mire való a vers?

Arról szeretnék ma beszélni, hogy a vers olyan, mint a gumicsizma. Nem akárhol és nem akármikor jó valamire. Aki azt akarja, hogy a vers jó legyen valamire, annak előbb esőt kell csinálnia. De lehet, hogy inkább úgy van ez, hogy nem kell akarni, hogy a vers jó legyen valamire. Az eső úgyis megtalál előbb-utóbb, és akkor kiderül, magától, hogy épp a versre van szükség, azt kellene felhúzni a lábunkra.

Hajnallik?

Nemzeti történelmünket, vagyis ama „történet lapjait”, mely a nemzetre nézve súlyos mulasztásokról, éppenséggel bűnökről tesz említést, s amelyről Petőfi beszélt egy 1845-ben írt hazafias versében (A magyar nemzet), a mai napig úgymond írják szorgos kezek, mind a nemzeten belül, mind külső erők, s ezeken a lapokon „századok bötűivel” bizony írva van ma is, hogy „e nemzet életet nem érdemel. ” Petőfi akkor még nem láthatta, hogy „hajnallik hazánk felett”, csak egy aggodalomra okot adó látleletet állíthatott ki közállapotokról, visszahúzó erőkről és ugyanilyen nemzeti jellemről, kimondta ugyanis, hogy „itten oltárt minden ember / ön bálványaért emel”, hogy „ősi kincsét a magyar nép / megveti és elveti”, vagyis hogy önző, hálátlan és elkorcsult az ilyen nemzet, s következésképp „életet nem érdemel”.

Különkettes

A flótás tudja télvíz idején, hogy bebugyolálva jobb járni az utcán, mint hajadonfőtt, kabát nélkül vagy éhomra. Vette hát a sapkáját, bojttal együtt felhúzta, egészen a lábafejéig, és arra rátett egy kis fodorhájas szalonnabőrkét, hogy még melegebbnek érezze a homlokát zseniálisan. Alá már nem is igényelt mást rétegesen, mint egy hervadozva száradt trikót, amelyet a mama kitett száradni még nyáron a hús- és ingszárító kötélre. Jobb nyáron megkomponálni a téli divatot, mint télen júniusi gázok után ácsingózni.

Hétköznapi tépelődés

Amikor 2002-ben Kertész Imrének ítélte oda az illetékes skandináv bizottság az irodalmi Nobel-díjat, a döntés vegyes érzelmeket és reakciókat váltott ki Magyarország határain belül és kívül. Leginkább két okból. Egyrészt mert az író, műfordító akkor már 73 éves volt, de korához képest nem eléggé ismert és olvasott, sőt addigi életműve sem volt olyan gazdag, mint számos magyarországi pályatársáé, akik közül tucatnyian számíthattak a világ legrangosabb irodalmi elismerésére.