Publicisztika

Hogy sok volt-e vagy kevés faluhelyen egykor a mesterember, nem tudnám megmondani, de úgy vélem, gyermekkorom székely falujára visszaemlékezve, hogy volt éppen elegendő kovács és kerekes, ács és kőfaragó, gépész és asztalos, timár és szűcs, szabó és cipész... Ki-ki szavahihetőségének és munkája minőségének függvényében tölthette be helyét a faluközösségben, általában – ahogy szokták mondani a fúró-faragó székely emberről – mindenhez es értettek, de az olyan is könnyen kivágta magát a jogosan elégedetlenkedő ügyfél előtt, a mesterség becsületét védendő, aki nem mindig tartotta be ígéretét, netán gyatra munkát végzett.

Legutóbb a 2018-as Korunk-lapszámtémák kapcsán váltottunk néhány üzenetet, bő hetekkel ezelőtt. Andrei Pleşuról, illetve 1968-ról kértem tőle írásokat, úgy sejtettem, ezek a témák most is, továbbra is foglalkoztatják. „Nem feledem a felkérést, de még nem áll össze” – írta, aztán már csak a csend, és a hír, hogy ezek az írások már nem fognak elkészülni. De az még idetartozik talán, hogy amikor ugyanezekben az üzenetekben arról kérdeztem, mi érdekli az itthoni frissebb kiadványok közül, Kányádi András könyvét, Az intertextualitás ösvényein-t kérte.

Nem kell megvárni a küldetést ahhoz, hogy megismerd a körülötted pislákoló, téged is övező világot. Igazi legendákban sok okos dolgot végeztek a remeték is. A romániai magyar író nem vállalhatja a bezárkózottságot. Ami a mi életünkben is történik a szemünk előtt és velünk, ritkán engedi csitulgatni a lelket meg a költészetet, irodalmat. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) küldetésében kerültünk Tamás Kincsővel Fogarasra.

Nyelvtan naci, ez it nem a hejesirsi versen – oktatott ki egy kedves eladó, a fentiekkel is nyomatékosítva: nem a magam fajta nyelvtannácinak való az adok-veszek csoport, ahol sült bolond, aki szervkereskedésre gondol, ha „kihuzatos baba agyat” vesztegetnek allkúdhato aron.
A rejtélyes, rejtvényes feladványok Bábele az online hirdetések naponta újabbnál újabb gyöngyszemekkel bővülő tárháza. Az ékezeteken és az anyanyelv elemi szabályainak ismeretén kívül kapható itt minden. Vadiujj, kihasználhatatlanság miatt eladó ruha, ami nyúllik – azt csak remélni lehet, hogy eme extravagáns darab, ami a tapsifüles hátsójára illő, nem bogyózik, nem bűzlik.

Nap mint nap kisebb-nagyobb döntések elé kerül az ember, válaszolnia kell hát a kihívásokra. Ebből kifolyólag mondják válaszoló lénynek, olyannak, aki válaszai megfogalmazásában, döntései meghozatalában gyakran fordul múltbeli tapasztalataihoz, illetve a múltról felgyűlt és rendszerezett ismeretek tárházához, a történelemhez. S teszi ezt abból a felismerésből kifolyólag, miszerint a történelem az élet tanítómestere, a régiek szavával szólva: historia est magistra vitae. (Titus Livius)

Ez a Sanyi, hát ez is mindenre emlékszik.
Nem pesti kerítés, kiáltja a fülembe. Hanem testi fenyítés! Mintha nem hallanék rendesen.
De aztán elmeséli, miért kaptunk ki. Mi igen, de ő azért valahogy mégsem. Nem ő, nem. Mert ő soha. Mindig valaki más. Pedig jól emlékszem, hogy egyszer őt is elkapta a gépszíj.

„Vagy sohse’ lesz egyéb hazám, mint az ég!”
(Arany)

Te vezettél ide, Uram, ez igaz.
S tényleg jó itt, meg minden.Vagy mégsem az ?
Mondom, jó és szép, de... tudta a fene,
hogy ilyen sok izgalom is jár vele.

No de mindegy.
S mert a műfaj kötelez:
áldd meg ezt a földet, amíg „haza” lesz;
S áldd meg ezt a földönfutó bolondot –
persze, hogyha egyáltalán meg tudod...

(Csíkszentdomokos, 2007-ben, Szt. László király napján)

Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.
– Ballay Zénó vagyok – mutatkozott be a publicista – a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket – tért egyenesen a tárgyra. – Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt...!