Azt tartják, a mindenkori alkotó ember, a tudós vagy művész törekvését az egyetemesség igénye szabja meg általában, de hogy a mindennapok emberében is él ez az igény, nem tagadható: a boldogság és az igazság utáni vágyban vagy a hit iránti szükségletében legalábbis valami efféle munkál és nyilvánul meg. József Attila mintegy összefoglalóan a szellem és a szerelem kettősében látta „megfoghatónak” ezt az összetett kérdéskört.
Sehonnai János haladó alkoholista volt. Konok, elszánt munka eredményeképpen. Erre a maga módján büszke is volt, csakhogy nem akadt senki, akinek elmondhatta volna. Meglepetten kellett tapasztalnia ugyanis, hogy az embereket nemigen érdekli mások alkoholizmusa.
Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is. Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre.
A panellakás különleges. Egyedi. Egymásban vannak az emberek, olyannyira, hogy alig egy méter választ el a szomszéd ajtójától, de nem tudod, ki lakik mögötte. Egyszer találkoztam a szomszédasszonnyal, s azt kérdezte tőlem, hát nem az a kisgyerekes család lakik ott? Nem, mondom, már három éve mi béreljük a lakást. Szóval, éldegélünk egymás mellett. Csak a hangokról, szagokról ismerjük egymást. Hangok a felső szomszédtól, szagok az alsótól. A fenti férfi mindig más lányt visz magához, s intim együttléteit mindig halljuk. És a hangok alapján azt is tudjuk, épp ki van nála, mert van, aki csendes, van, aki végig visongja a gyönyört… Mi nem akarjuk hallani, de halljuk. Vékonyok a falak, sokszor nézek felfele, hogy nem szakad-e be a plafon.
− Pedig de jó lett volna a sok értelmetlen okoskodás, „hozzáértő” idétlenkedés helyett igazi prózát írni, bár egy vékonyka könyvre valót, ami után az ember lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatja: ez és ilyen vagyok, ennyit értettem meg az életből, minden leírt soromat vállalom − mondta a Kábelkocsma sarokasztalánál, hátát a kinti kánikulai meleg ellenére is kellemesen hűvös faburkolatnak vetve, tekintetével a semmibe révedve Várdi.
Erdélyi színházzal nem foglalkozik a f.szom se.
A kőszínház ha étel lenne, olyan lenne, ami először ízlik, de mivel mindig azt etetik veled, a végén már a szagát is utálod.
Nem akarom, hogy a te feminizmusod lenyomja az én szexizmusomat.
Akik X színháztól eljönnek, azok mind pszichológushoz járnak. Ez tuti.
Amúgy jó gyerekek ezek, csak ne akarnának színészek lenni.
Az eset a múlt század hatvanas éveiben történt, amikor a város boltjaiban még látni lehetett egy-egy, a letűnt korból – azaz az államosítás előtti időkből – ittmaradt, régi vágású kereskedőt. Közöttük olyanokat is, akik saját korábbi üzletükben dolgoztak, de most már nem tulajdonosi minőségben, hanem állami vagy szövetkezeti alkalmazottként. Nem lehetett könnyű nekik, de állták a sarat. Dicséretükre legyen mondva, nem adták fel: – Rendszerek jönnek, rendszerek mennek, az üzlet örök – jegyezte meg egyikük, amikor parttalan beszélgetéseik során a bolti problémákra terelődött a szó.
Mint minden gyermek, suttyókoromban én is éltem-haltam a cirkuszért. Hol az erőművészek bűvöltek el, hol a hipnotizőrök, addig-addig, amíg egy szép napon magam is gyakorolni kezdtem. Betanultam néhány számot, aztán rohantam kipróbálni.
– Nézz reám, és aludj!
– Így? – állt kötélnek egyik jó barátom, fél szemét behunyta, és ráütött a hasára.
– Hütyü!
– De hát én nézlek – mutatott a nyitott szemére –, a másikkal meg alszom – bökött a csukottra.