Részlet. Könyvismertető helyett.
Azt hiszem, Márai magyarságát, hűségét a magyar nyelv és a magyarság iránt senki nem vonhatja kétségbe. Vallomásai sokak számára ismertek. Most egy újabbat szeretnék bemutatni, amely most látott napvilágot a Föld, Föld című kötetei folytatásaként, megjelent, „Hallgatni akartam” 1939-ben írt, eddig kiadatlan naplójából.
A kutyákról, a kutya–ember barátságról, a hűségről sok történetet hallhattunk, olvashattunk. Köztudott, a kutyák megérzik a gazdáik halálát és ezt ki is mutatják, ki is fejezik. Vonyítanak, szűkölnek, sírnak, de mindenképpen jelzik a környezetükkel, hogy valami történt. Valami kivételes.
Már másodjára hagyom el a szemüvegemet az utóbbi pár évben. Valami sántít a fenti mondatban, személyes mátrixomban nem is értelmezhető. A szemüvegemet elhagyni egyszerűen bűvészmutatvány lenne, miután kizárólag éjjelre, alváshoz veszem le.
Kezdetben teremté Isten az eget és földet. Ipolyi úr számára meg egy „jó” szomszédot. Ott illatozott a konyhája kb. egy méterre a szerencsétlen könyvelő remegő orra előtt. Télen még hagyján, de nyáron, amikor valamennyi ajtó, ablak tárva-nyitva állt, Ipolyi úr minden reggel kávéillatra ébredt. Kár, hogy magas vérnyomása volt, ennélfogva sohasem ihatott kávét.
I.
Várok. Bóbitám kéménynyi sötétje az arcomba lóg. (Függöny a fal előtt, finomra csiszolt citromszelet, merevséggé bolydult indulat.) Lábujjhegyen nyújtogatom magam, átnézek az előttem tornyosuló, sürgős, vagy legalábbis halaszthatatlan tennivalókon, és inkább csak létezem. Azt mondják, ez így, önmagában gyatra cél. Hadd mondják.
Sem motorzúgás, sem más természetű zaj nem hallszik ide: a hullámok ritmikus csobbanása osztja egyforma egységekre a végtelen nyugalmat. Tőlem jobbra a Meszes hegység húzódik, napnyugat irányában, balra, az Érchegység vonulata. Erre már dombok: megadóan készülnek beolvadni a Nagy Magyar Alföldbe.
Csak pár sor arról, hogyan múlatom az időt, amikor gyötör a a vese-mese bajom és mint nagyszerű gyógyszert ajánlják nekem a katángkóró szárát, amit teaként kell fogyasztani. Szóval, nyár lévén elindultam katángkórót szedni. Találtam is a Körös parton. Már a csípőmig nőttek. A szép kék szemű virágok rémülten mustrálgattak, vajon mi a fenét akarok, hogy olyan harciasan közeledem feléjük.
Elvették az áramot. Fel sem néztünk. Van ilyen. Majd visszaadják. Mindig visszaadják. Legfeljebb egy kis idő után bosszús megjegyzéseket teszünk. Csak úgy megszokásból. Nehogymá! Ez mégiscsak a huszonegyedik század, modern kor, meg minden.