- Lajos! - kiáltott fel a gazda. – Keresik.
- Kicsoda? – kérdezte odafentről a mester.
- Nem tudom.
- Mit akarnak?
- Nem mondták.
- Jöjjön csak le! Beszédünk van magával. – szólt fel az egyik férfi, hivatalos hangon.
A pallér lekászálódott a szarufák közül.
- Jó napot kívánok! – köszönt a két idegennek.
- Jó napot! – köszöntek vissza amazok. – Maga Szilágyi Lajos, H. község, Kossuth L. u., 761. szám alatti lakos?
- Igen, én vagyok. Mit óhajtanak?
Hol vagytok régi szép idők? Amikor még a bozgorozás is, mint a csillag ment az égen. Mert tudtuk, hogy másik felett is van egy vöröscsillagos hatalom, és ez ott és akkor, nekünk, akikbe belekötöttek, némi biztonságérzetet adott.
Férfias játékok voltak azok. Nem hatódtunk meg attól, ha valaki odaállt elénk az iskolaudvaron és teli szájjal fújta a bozgort. Hosszú volt az út hazáig, merthogy akkoriban még gyalog jártuk azt az alig tíz perces utat. Nem voltak autóval elénk érkező szülők, sem iskolabuszok. Az óvodába is gyalog mentünk és egyedül.
Még most is előttem van, amikor fiatal házasként nem egyszer, főleg a hónap vége felé, a megvásárlandó könyv és az aznapi étel között kellett választani, és a hosszas töprengés után -, mert üzent az üzletes -, a könyv lett a nyerő. Igen. Először csak egy-két könyv díszlet a különböző polcoknak kinevezett szekrényhajlatokban, aztán egy szekrénynek a teteje telt meg az áhított, és a gazdája ízlését is jelző könyvekkel, majd egy kisebb polc jelent meg valamelyik szoba falán… A menő könyvek között is az első helyen a Kriterion Könyvkiadó Horizont sorozatában megjelent könyvek voltak. Hemingway, Faulkner, Dosztojevszkij, Mauriac…
Az erdélyi magyar irodalomtudomány örökifjú doyenje
Ma még átnézek egy kéziratot, befejezek egy tanulmányt, benézek a kiadóba, s részt veszek egy szerkesztőségi megbeszélésen, sorolta a telefonba Dávid Gyula, s közben érződött a hangján, hogy azon töpreng, kifelejtett-e valamit aznapi halaszthatatlan feladatai közül. Holnap utazom Udvarhelyre, a lányomékhoz, folytatta. Kint, a tanyán megbeszéljük a soron következő teendőket. Menetközben aztán folyamatosan egyeztetünk. Mindig akad valami, amit tisztázni kell. 2001. telét írtuk, s a kolozsvári Polis kiadóhoz került kéziratom Dávid Gyula szerkesztői asztalán landolt.
A nyomdai legendárium szerint annak idején, ha a fejével nem is, de mindenképpen az állásával játszott az, akinek bármi aprócska köze lehetett egy-egy bakihoz, amely kedvezőtlen fényben tüntethette fel a párt főtitkárát. Például kínosan vigyáztak arra, nehogy olyan arckép kerüljön az újságba, amelyen csak egyetlen füle látszik a Kárpátok géniuszának. Józan paraszti ésszel érthetetlen Csaunak a félfüles fotó iránti irracionális gyűlölete. Hogy netán Szamár megyébe látogathatott volna a Kárpátok géniusza, az már végképp elképzelhetetlen. Még a korrektorok kedvéért sem.
Meg kell mondanom, talán a ránk zúduló hírözön hatására, vagy csak egyszerűen, mert menekülni akarok előle, naponta egyre többször és többször kapcsolom ki, esetleg be sem kapcsolom a tévékészüléket. Persze, ehhez tudni kell azt is, hogy évtizedeken át, de főleg addig, amíg meg nem jelentek az okos tévék, vagyis amióta rögzíteni lehet a ki és bekapcsolást, este az utolsó mozdulat a tévé kikapcsolása-, reggel meg az első, a tévé bekapcsolása volt. Rögtön, talán azt is mondhatnám, még ki sem nyíltak a szempillám, sőt, talán már félálomban nyúltam tapogatózva a kapcsoló után.
Eltűntek az osztálytársaim. Az iskolatársaim. A tanáraim. A srácok a szomszédból. Hol vagy régi padtársam, kedves druszám a negyedik B-ből? Csehországból küldi a lájkolnivalót.
Az osztály eminens tanulói közül az egyik Magyarországról, a másik Hollandiából integet. A rossz tanulók is elmentek. Amerika, London, Párizs... Néha hazajönnek és beülnek a kocsmába, mint régen. Élőben közvetítik. Nézzük, lájkoljuk, koccintunk, kész is a rögtönzött osztálytalálkozó. Lélekben én is ott vagyok velük. Ahogy tizenöt-húsz éve, majd minden este. Szólt a zene, ittuk a sört, viccelődtünk, nem siettünk sehová, kivártuk a zárórát.
Nehéz a dolga a firkásznak, ha városáról – szülő −, vagy lakóhelyéről – kell írnia. Feltéve, hogy ragaszkodik az őszinteséghez.
– És már miért ne ragaszkodna? – horgadt fel az önérzet benne. Azt tartotta, városáról mondja el a kendőzetlen véleményét az ember – „növeli, ki elfedi a bajt” –, ha meg valamiért nem akarja, nem teheti, akkor inkább hallgasson. Példák hosszú sorával igazolható, hogy a hasonló dolgozatok többnyire pozitív kicsengésűek, azt tudjuk meg belőlük, hogy a vallomástevő oda van városáért, a világ legjobb helyének tartja, sőt: a közepének. Ami, az ő sajátos szemszögéből tekintve, akár igaz is lehet.