Az első kérdés mindenki számára, aki e a díjátadásra figyel, az lehetne: miért Papp Endre, a Hitel folyóirat főszerkesztője kapja alapítványunk idei Hídverő-díját? Erre a válaszom az: mert a Hitel is és Papp Endre is “azonos önmagával”. Többféleképpen is folytatni lehetne a gondolatot: viszont, számunkra, akik tudjuk, hogy az “Azonos önmagával” egy könyvcím, a szerzője pedig Papp Endre, az értelmezés rögtön bonyolultabbá válik.
Hetven évvel ezelőtt, a magyar költészet napján született Kristó Tibor – és ez nem lehetett véletlen, ez már egy korai eljegyzésnek, eljegyződésnek is tekinthető. Már ha egyetértünk azzal a tétellel, hogy költőnek születni kell, nem lehet csak úgy azzá válni.
Sokáig sikerült ellenállnia a legújabb őrületnek, a közösségi oldalak csábításának. Nem esett nehezére, hisz ösztönösen tartózkodott mindenféle divathóborttól. A közösségi oldalakon folyó felszínes diskurzust, felelőtlen okoskodást, fölösleges szószaporítást, amíg tehette, kerülte.
Részlet. Könyvismertető helyett.
Azt hiszem, Márai magyarságát, hűségét a magyar nyelv és a magyarság iránt senki nem vonhatja kétségbe. Vallomásai sokak számára ismertek. Most egy újabbat szeretnék bemutatni, amely most látott napvilágot a Föld, Föld című kötetei folytatásaként, megjelent, „Hallgatni akartam” 1939-ben írt, eddig kiadatlan naplójából.
A kutyákról, a kutya–ember barátságról, a hűségről sok történetet hallhattunk, olvashattunk. Köztudott, a kutyák megérzik a gazdáik halálát és ezt ki is mutatják, ki is fejezik. Vonyítanak, szűkölnek, sírnak, de mindenképpen jelzik a környezetükkel, hogy valami történt. Valami kivételes.
Már másodjára hagyom el a szemüvegemet az utóbbi pár évben. Valami sántít a fenti mondatban, személyes mátrixomban nem is értelmezhető. A szemüvegemet elhagyni egyszerűen bűvészmutatvány lenne, miután kizárólag éjjelre, alváshoz veszem le.
Kezdetben teremté Isten az eget és földet. Ipolyi úr számára meg egy „jó” szomszédot. Ott illatozott a konyhája kb. egy méterre a szerencsétlen könyvelő remegő orra előtt. Télen még hagyján, de nyáron, amikor valamennyi ajtó, ablak tárva-nyitva állt, Ipolyi úr minden reggel kávéillatra ébredt. Kár, hogy magas vérnyomása volt, ennélfogva sohasem ihatott kávét.
I.
Várok. Bóbitám kéménynyi sötétje az arcomba lóg. (Függöny a fal előtt, finomra csiszolt citromszelet, merevséggé bolydult indulat.) Lábujjhegyen nyújtogatom magam, átnézek az előttem tornyosuló, sürgős, vagy legalábbis halaszthatatlan tennivalókon, és inkább csak létezem. Azt mondják, ez így, önmagában gyatra cél. Hadd mondják.