Egy miniszteri látogatás bizony nem semmi, vidéki oktatási intézmény életében aztán végképp nem. Ilyen rendkívülinek nevezhető esemény rendszerint lázba hozza a vendéglátókat, ha pedig az oktatás szolgáját külföldi vendégek is elkísérik útjára, akkor hatványozott az izgalom.
Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.
Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy... Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.
– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.
Szürkülődött. Igyekeztem. Egyfelé. A kofa is igyekezett. Eladni a nyakán maradt halom murkot.
- Jöjjön, fiatalember, olcsón adom! - kínálta nevetségesen alacsony áron.
Nem mentem.
Ha Ferenc pápa újságírói kérdésre mondott volna országunkról kedves szavakat romániai látogatásáról a repülőn hazafelé tartva, kevésbé tartottam volna figyelemre méltónak, ami elhangzott. De mivel a hosszú és kimerítő fedélzeti sajtótájékoztatót berekesztő szóvivő szavai után még mindig volt „kibeszéletlen” dolog a Szentatyában, ezért érzem éppen ezt a gesztusát és az ekkor megfogalmazott gondolatát kiemelendőnek.
– Vannak emberek, akiknek élete teljes eseménytelenségben telik, akikkel születésük és haláluk időpontja között nem történik soha semmi figyelemre méltó – indította történetét. Közéjük sorolta Hajnal Hajnalt is – ismerőseinek csupán Hajnal a négyzeten –, az emberi alakot öltött unalom megtestesítőjét. – Ha valakinek eszébe jutna megmintázni az emberi szürkeség emlékművét, nála jobb modellt keresve sem találna – magyarázta.
Mindenhonnan érkeznek az agyunkat terhelő információk, s mindenhonnan azzal a céllal, hogy azokat jól a fejünkbe véssék. Elindulok otthonról, óriásplakátokon reklámok, s gondolom milyen éleseszűnek, leleményesnek kell lennie a szövegírónak, hogy megfogja az embereket. Ennek is megvan a maga mestere, fűzöm tovább a gondolatsort. Jó reklámmal el lehet adni mindent. Nem kérünk belőlük, de akkor is kapjuk. Úton- útfélen, bármerre nézek: kirakatokban, utca szélén, oszlopokon, buszmegállókban, aluljárókban, és minden tömegközlekedési eszközön. Jó, biztosan hagytam ki a felsorolásból más helyeket is. Nem is ez a lényeg igazán.
Fontos, hogy az embernek legyenek megjegyezhető mondatai. Nem mindenkinek vannak, de Láng Gusztáv olyan szerző, aki kristálytiszta, frappáns, emlékezetes dolgokat tud mondani. És ezt nem csupán az Erdélyi Magyar Kritikusok Ligája szintjén mondom, hanem az Erdélyi Magyar Írók Ligája szintjén. Hamarosan visszatérek rá, hogy Láng Gusztáv szerint a kritikus hogyan és mennyiben író.
Három, számomra emlékezetes Láng Gusztáv-mondaton vagy rövid bekezdésen keresztül szeretném megmutatni azt, ahogyan ez a gondolkodásmód állandó, gyakorlati inspirációt jelenthet.
Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben fiai, menyei, egyszóval az egész család.
Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.