Csicsóban zeng az ég

A katolikus anyaszentegyház gödöllői frakciójának autóbusza lomhán farolt be a csíkcsicsói parókia udvarára. Szakállas Ábel faluja ez. Pityu atya fáradatlan röpdöső karjai ölelték le őket az elcsatolt anyaföldre.
– Már sokat hallottam Pityu atyáról! – mondta köszönés után.
– Rosszat vagy jót? Rólam? Kitől? – kérdezte a csicsóiak „pap bácsija”.
– A fél város ismeri! – tódította. – Legutóbb Imre és Durkó Karcsi volt Pityu atyánál.
– Az…? Ki az?
– A Duna Televízió gyulai vándora. Akivel hajnalig pálinkázott.

– Akkor már tudom! A Karcsi!
– Nálunk megszállhatnak – mondta a háttérből közelebb mosolygó halk, széparcú asszonyka.
– De mi négyen vagyunk: Edit, a két gyerek, meg én.
– Nem baj! Jöjjenek… Gyertek csak! Vendég nélkül nem ünnep az ünnep! – s örökkön futkosó lépteivel a Dáciához vezette őket. – Az uram sajnos otthon maradt, most jött haza a mezőről, el kell lássa még az állatokat is – mentegetőzött Jolánka.
Hátrament az istállóhoz.
– Isten hozott benneteket nálunk! – karolta át Szabó Béla, a ház ura. – Ni, ezek az én lovaim! Itt a csitkóm! El nem adnám semmiért! Szépek-e?
– Szépek hát!
– Mü es hívők vagyunk – dőlt hátra a széken Béla vacsora előtt. – Bár a pap bácsi sokszor ingassa a fejit: Ej, ej, Béla, téged sokszor nem kaplak meg a templomban!
– Én sem megyek el mindig… – bátorította a házigazdát.
– Megvallom, én es csak ritkásan – mentegetőzött Béla.
– Voltaképpen nem is járok – dideregtette tovább a hitetlenség hidegét.
– Isten éltessen! – koccintott a harmadik pálinkáspohárral Béla. – Én se voltam még az idén szentmisén. – Majd keresztet vetett, és kenyeret törve elkezdte a levest kanalazni.
Kegyetlen, torokkaparó cigaretta ez a Carpati. De tisztább, mint sok más dohány. Szinte szűz. Égeti a hitvány tüdőt, akár a Hargita levegője. Bár a fenyők tenyerén itt is rozsdás penészgomba billeg, s egyre nagyobb völgyeket hódítanak el a porcelánföld meddőhányói, a vajszín kaolinmezők.
– Olyan, mint egy mini sivatag – mondta Pálma, Jolánkáék legkisebbje. – Sétálni is lehet rajta, nem süpped be a lábunk alatt.
– Van itt kokojsza is – mutatta később Jolánka a Madarasi Hargitán. – Csak később érik. Most még zöld.
– Kokojsza…?
– Mi nálatok a neve?
– Áfonya – mondta Edit. – De nem értettem Bélától, mi az a boroszlány?
– Hát… Hát az orgona! – kacagott rá Béla ezüstös fogsora. – Jól mondom-e? Így van-e? Sok van-e felétek es?
…Ennek is már három éve. Mi minden iramlik, múlik el, mennyi kedv és keserűség, hordalék és víz fut le a közeli Olt kéksötét fodrain a Dunáig ezer földi nap alatt!
Újra Csíkcsicsó felé zötyögtek. A zarándoklatnak keresztelt úton a kisvárosi Béla „atya” volt a „lelki” vezető. Időnként zsoltárokat énekeltek a huszonkétórás rázkódás alatt. Eltökölték az időt – Pityu atyának csempésztek át kerülővel a gyulai határon valaminő állati tápot. A busz farában a hívek már Kolozsvártól zúgolódtak, s a zsoltárok közötti szünetekben egyre szaporábban röpködtek az ájerben a lófaszok.
Béla „atya” vaskos combjaira rövidnadrágot húzott. A ministránsgyerekek fejét sokszor szinte mániásan ütögető ifjú papocska a csicsói templomba is ebben a jelmezben totyogott be mint zarándoklat-vezető… Isten ezt is elnézte neki. Apát úr, az agg, bácsalmási plébános azonban valószínűleg a derekát is megroppantotta volna e jelmezért az ifjú „atyának”. Vajjon fizetnek-e a papok egyházi adót? Nagyon helytelen volna, ha nem. Hiszen például az adóhivatali dolgozók is fizetik a személyi jövedelemadót. Miért nem választott magának valamilyen foglalkozást? – tűnődött el Béla „atya” s a papok önző sorsán. Valamihez érteni is illene talán… Istent az emberrel, földet az éggel egyébként sem a pap köti össze, hanem a költő.
– Jegyezd meg jól – mondta neki Gődény Bandi barátja később, – a csíksomlyói pünkösdi nagybúcsú a magyar nemzet legnagyobb létszámú rendszeres közösségi együttléte. Itt lélegzik, itt vesz legnagyobb levegőt a nemzet mostanában.
A szabadtéri nagymisén most is óriási emberboly kavargott. Az erdő szélén telepedtek le, gutaütéses nap sütött a hargitai Ózon Szálló közelében tátongó ukrajnai ózonlyuk alatt. Félig kint, félig bent – misén is meg nem is, fél-Somlyó, fél-mise, fél-élet.
Ismét a lét teljes hiánya, a fölöslegesség érzése rántotta össze a gyomrát. Az idegenség, a semmire sem való alkalmasság bizonyossága. Évtizedek óta egyetlenegy jelenség volt vele kapcsolatban kiszámítható: a kiszámíthatatlanság. Amely nem megbízhatatlanságot jelent…
Szabó Béla délután bárányt nyúzott a kedvükért. Fölvitték a hegyre. A tavaszvégi Hargitán itt-ott még érintetlen téli hó villogott. A Bagoly-kőtől a vihar Bélában pontosan működő előérzete kergette vissza őket a kéngödör melletti faházba. A mofettába azért még beálltak: teleszívták sejtjeiket a vulkáni utóműködés szúrós, meleg kénszagával. Fekete farmerén estére hó, sár és bárányvér osztozott.
Az elválás éjszakája hosszúra nyúlt. Pár eszetlen gödöllői elme éjfél után két órára tűzte ki az indulást. Muszáj volt virrasztani. A földi s lelki jóval dúsan föltarisznyált „magyarokat” a legényes két székely férfi dalfüzérrel búcsúztatta. Béla, még otthon, halk nótába kezdett. Követték, zümmögték mindannyian. Gabi, a vasutas-barát is kitartott Béláéknál korahajnalig. Az ének egyre magasabbra szállt, az égbolt s a múlt szédítő magasába. …És 1997. május huszadikán, negyed kettőkor a két székely szabad dalától zengett a csíkcsicsói éjszaka. Kicsiny híján belülről vetette szét a Dáciát.
– Nem hallgathatsz erről – súgta a lelke. – Írd meg! S hogyan? Ahogy a csicsóiak szerelik a kistraktort, szedik a pityókát, sütik ezerpárszáz esztendeje a kenyeret az otthoni kemencében, rakják a szíjszerszámot a lovakra, igen, olyan, olyasfajta öntörvényű természetességgel, a munka iránti alázattal és mesterfogásokkal. Az ősi és kikezdhetetlen magabiztosság mozdulataival.
És a két székely lelkében fogant ének ott kering a mozdulatlan magasságban, akár Ábel emléke – leverhetetlenül; a távolodó busz mögött, a Jóisten közelében, a székelység Musza Dagh-ja, Madéfalva mellett, Csicsóban, ahol nemsokára fölvirrad a Nap.