Hadikórház a város szélén

Vetkőzz* le, mondta a lány, itt ez a vállfa, minden cuccodat akaszd erre. Hozzáférhetek még a holmimhoz, ha szükségem van valamire? – kérdeztem vissza. Legjobb, ha mindent magadhoz veszel, amire szükséged van, mondta sejtelmesen.
A lánnyal már csak egyszer találkoztam, akkor, amikor kijelentkezőben voltam a W.-i katonai kórházból. Akkor már szótlanul, afféle bennfentesként nyújtottam a csomagtári jegyemet, fölösleges kérdések nélkül. Ő is szótlan volt, átérezte a helyzet súlyát. Úgy mondtunk búcsút egymásnak, hogy esetleg sohasem látjuk egymást viszont. La revedere, mondtam. Mint bágyadt visszhang felelte: la revedere.

Civil időszámítás szerint csak egy nap az időbeli rés a két párbeszéd között. Ezt a napot fogom az unokáknak katonaélmények helyett mesélni.
Katonai kórházba háromféleképpen kerülhet az ember. Mindhárom más-másféle bánásmóddal jár. Az első kategória azoké, akik csak szállóvendégek, mint én. Van ehhez egy típuskérdés is: „A parancsnokságtól küldtek?” Hangzás alapján ez mintha a hierarchia csúcsát jelentené. Nagy tévedés. A Katonai Kórházban (KK) másképpen működnek a dolgok. Bár minden baka szeretne (ismét) civilnek lenni, a kívülről érkezőt illik egy kis távolságtartással fogadni, és éreztetni vele: te csak lógsz a levegőben, mi viszont ismerjük a dürgést. És igazuk van. „A parancsnokságtól küldtek.” Jól hangzó mondat, a gyakorlatban viszont csak annyit jelent: a behívó után a sorozóbizottság (a „parancsnokság”) elküldi a rovott egészségügyi múltú klienseket a KK-ba, végső elbírálás végett. A KK rezignáltan fogadja a minden ősszel megújuló áradatot. Gyomorfekély? Ne fáraszd magad – mondja az orvos az egyik sorstársnak. – A gyomorfekélyes papírokkal jövők nyolcvan százalékánál nem mutat ki a labor semmit. Esetleg ha képes vagy némi anyagi erőfeszítésre...
A magas vérnyomás kimutatására szerencsére nem kell más, mint egy vérnyomásmérő. Ez azért minden kórházban akad. A KK műszerek szempontjából egyébként jól el van látva, az egyenköpenyek miatt sem lehet kifogást emelni. Büfé vagy köztelefon viszont nincs. Nem árt beszerezni egy-két W.-i rokont, hiszen kintről bármit be lehet hozni. A maroktelefon is jó szolgálatot tesz. Odakint várják a híreket: „Holnap jövök, úgy néz ki, nem kellek nekik.”
A KK másik lakója a szolgálatot teljesítő baka. Ő az, aki kezdettől fogva jól eligazodik a KK-ban, tulajdonképpen pihen, örül, hogy ott lehet. Azt, hogy „nem kellesz nekik”, ő úgy mondaná: te vor clasa, besorolnak egy osztályba, abba az osztályba, amelyik többet árt a hadseregnek, mint amennyit használna. A bakák ismerik az árfolyamokat, s az újonnan jövőkkel híreket cserélnek, ahányszor csak lehet. „Nem ismered az U32-esben D.G.-t?” „Dehogynem, a legjobb barátom.”
A bakák apró jelekből is felismerik egymást. Például kopognak a kórterem ajtaján, ahol olykor hetekig is ellaknak. „Látszik, hogy a hadseregtől jössz” – közlik egymással elismerően. Ez a kopogás-logika persze kísérteties. Az otthon-érzést (elvégre az az ágy, az az éjjeliszekrény az enyém, arra az időre, amíg a saját bicskám, fogkefém és könyveim hevernek rajtuk) alárendeli a többiek intimitási igényének. De a logika önmaga ellen fordul. A reflex már egyetlen nap alatt is kialakul: a kopogásra nem kell felnézni. Ugyanúgy, ahogy az állandóan, alvás idejére is bekapcsolva hagyott rádióra sem lehet odafigyelni. Néhány óra alatt a rádió teljesen megszűnik, mintha sohasem lett volna.
Van még egy kategória, az öreg harcosoké, akik általános feljavításra vagy különféle műtétekre kerülnek be a KK-ba, elit szakemberek keze alá. Őket elnéző tisztelet övezi, még a nővér részéről is, aki legfeljebb leszidja őket, ha nem veszik be az orvosságot. A kórteremben van egy hosszú-hosszú asztal. Azt háromszor körüljárni egy veteránnak bőséges reggeli séta.
Az ember teljesen lelassul a KK-ban, elég egy nap ahhoz, hogy a ritmus beleivódjék a szervezetbe: reggeli, ebéd, vacsora, séták, olvasás, nagyvizit, alvás. Az üzletember mondja, aki felvesz a W.-i országútról, hogy: „gondold végig, el tudsz képzelni hat hónapot az életedből, amikor kilépsz mindenből?” A kérdés jó. Ha a ritmusváltást, ami ebben a történetben csak egy napig tart, kivetítem a hat hónapra, akkor nyilván igen. A játék a gondolattal arra jó, hogy rájöjjön az ember: mennyire nem rendelkezik saját idejével.
A váltás a KK-i mundér és a civil ruhák közt a szó szoros értelmében éles: pupillatágító cseppel a szememben kóválygok a déli fényben, a csomagtáros lánytól való végső búcsú után. Kizárólag árnyékos házfalak mentén közlekedek, hunyorgok, mint egy denevér. Az első utcai árusnál beszerzek egy napszemüveget.

2000


*A könyvhétre a váradi Riport Kiadónál megjelent kötet címadó írása