Az Ábel-modell kerekszáz esztendeje

A szaklexikonok  megemlékeznek róla, az irodalmi köztudatban mégsincs benne az, hogy Tamási Áron híres regényhőse, a hargitai erdőpásztor Ábel  a valóságban is létezett . Létezett bizony, ha nem is száz százalékosan  úgy, ahogy már hetvenöt éve  olvassuk és szeretjük, hanem  inkább az ötletcsíráztató modell szintjén. Az irodalmon kívüli „civil” világban Ladó Lajosnak hívták, és éppen száz évvel ezelőtt született. Ha nem is abban a ”nagy káposztatermelő faluban”, Csíkcsicsóban, ahonnan Tamási származtatja, de nem is nagyon messze tőle. A Hargita túlsó oldalán, Lövétén látta meg a napvilágot.

Híres lakodalmi tréfamester édesapja tizenhat éves fiát „vágott tűzifaőrnek” szerződtette a Tolvajostetőre, a Fehér–patak mellé. Kirándulók vitték el kedves történeteinek, talpraesett  fellépésének a hírét Tamásihoz Kolozsvárra, ahová csakhamar, katonaság után ő maga is felhurcolkodott. Kazánfűtőként dolgozott, történetei egy részét  Tamási  javítgatta, gondozta, s bocsájtotta közre az Erdélyi Helikon oldalain, barátságos ajánló szavak kíséretében. Maga a  barátság    az Ábel a rengetegben megjelenése után hamar karcosodott, s a nagy siker nyomán méginkább  megecetesedett .Ladó Lajos mellőzve érezte magát, s csalódottságában  tulajdon szerepét eltúlozva, plágiummal vádolta meg az írót. Akinek  a  gyanúsítást visszaverni gyerekjáték volt,  hiszen egy műalkotás nem egy-két   motívum, epizód  átvételéből, feldolgozásából áll, hanem a mű eredeti stílusában, látásmódjában, a történetszövés módjában, az írói üzenetben nyilvánul meg. Ne feledjük, olyan világirodalmi nagyságok, mint pl. Shakespeare, nem is néhány részletecske erejéig, de teljes történeteikben „hozott anyagból” dolgoztak, Arany Toldija is írott források másod-, sőt harmadlagos feldolgozása.  A sort akár a Nobel-díjas Csendes Don-ig folytathatnánk, s akkor még a mostanában annyira divatos  intertextualitásról, utalásról, rájátszásról, parafrázisról nem is beszéltünk még. De nem is nagyon szükséges, témánkhoz csak nagyon érintőlegesen kapcsolódnak.
 Amivel viszont indítottunk, az Ábel-modell kerekszáz esztendeje kiváltott még egynéhány asszociációt. Maga a proto-Ábel, Ladó Lajos, további életében megmaradt  az írogató, amatőr népfi szintjén. Pedig tehetségesebb, szerencsésebb s talán céltudatosabb sorstársai, mint Szabó Pál, Veress Péter, mifelénk pedig, Erdélyben Horváth István, saját koruk irodalmának élvonalába „írták fel” maguk.
Az Ábel-modell  életpályájának a megrekedéséhez  minden bizonnyal ez a kellemetlen epizód is hozzájárult, de hogy mennyire, annak  már  bajos lenne  utánajárni. Háttérbe szorulásához minden bizonnyal Tamási Áron mindenfajta rajongói is hozzájárultak, az író kegyvesztettségének  esztendeiben talán hasznosabbnak és illendőbbnek tartották, hogy szemérmesen hallgassanak róla. Gondolom, ma már erre nincsen semmi szükség.  Ladó Lajos egyes írásait a Hargita Népe 2005-ös kalendáriuma elevenítette fel, mentette meg a feledéstől. És még mielőtt valaki ismét plágiumot hangoztatna, hadd valljuk be becsületesen: a százéves évfordulóra is a Hargita Népe , Mihály János emlékező cikke figyelmeztetett, sőt, Ladó  Lajos fényképét is, a csíki kollégák utólagos hozzájárulásával, tőlük kölcsönöztük. Tartoztunk  neki ennyivel, a feledékeny Kolozsvárról. Ahová nemcsak a modell, a regényhős is eljutott az Ábel…  folytatásában. És ahol modellek, mondjuk  ilyen címmel: Ábel Európában, ma is bővével találtatnak. Modellek, azok még igen, de  próbáljanak csak egyetlen Tamásit is keríteni… (2007.)