Válasz egy szeretetteljes levélre

Egy szerény fehér borítékot találtam a minap lépcsőházi levélládámban a reklámcédulák között. Címzésként csak a nevem állt rajta, tehát nem a posta hozta. A borítékban egy kézzel írott levél volt (ez is ritkaság manapság), szépen sorjázó, apró gyöngybetűkkel:

Tisztelt Házigazda!
Szüleimmel a közelben lakunk. Szeretnék megosztani Önnel egy fontos gondolatot. Bizonyára Önben is felmerült már a kérdés, hogy mi történik, amikor valaki meghal? A Prédikátor 9,5-ben ez áll: „Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak és nincs többé fizetségük, mert nem emlékeznek rájuk többé, elfeledték őket.”

Ezek alapján megtudjuk, hogy amikor valaki meghal, megszűnik létezni, vagyis halandóak vagyunk, és nem éljük túl a testünk halálát. Életünk olyan, mint egy gyertya lángja. Ha kialszik a láng, nem megy sehová.
A Biblia arról is beszél, hogy miért halnak meg az emberek, szívesen megosztanám ezt is Önnel, amennyiben szeretné. Azért veszünk részt ebben a tevékenységben, mert őszintén érdekelnek minket az embertársaink. Munkánk nem kereskedelmi jellegű. Remélem, hogy hamarosan személyesen is tudunk beszélni, bátran kapcsolatba léphet velünk a levélben feltüntetett telefonszámon. Üdvözlettel (név, mobilszám).

A levél mellett egy háromrétű szórólapot is találtam a borítékban, rajta öt oldalon át nyomtatott szöveg, megrendelői űrlappal, eligazító információkkal. Ezt átböngészve derült csak ki, hogy valójában a Jehova Tanúival állok szembe, az ő egyik képviselőjük buzdít arra, hogy lépjek kapcsolatba ezzel a felekezettel. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit ily módon keresnek fel, s mivel nem tűntek sem tolakodóknak, sem udvariatlanoknak, sőt lám, némi időt-fáradságot is szántak rám, hadd reagáljak itt és most pár sorban. Van válaszom az ifjú levélíró hölgy kérdésére: igenis, tudom, mi történik, amikor valaki meghal. (Ha tudná, hányszor haltam én már meg lélekben, hányszor fújták el valakik az életem lángját, hogy aztán a Gondviselés visszaküldjön az életbe, végezni azt, amit rám szabott!) Tudom azt is, hogy mit és hogyan ír erről a Biblia. Ha meg szeretném jobban ismerni a Szentírást, hát leveszem a polcomról, és beleolvasok. Fiatalkoromban – a megismerés vágyától hajtva, általános műveltségemet pallérozandó – minden külső ráhatás nélkül tanulmányoztam, mint történelmi művet és irodalmi alkotást, de nem csak. Bevallom töredelmesen, manapság erre kevesebb időt szánok, mert nem jut. Lelkipásztoraink igemagyarázatait gyakran van alkalmam meghallgatni (szerintük nem elégszer), de szentségtörő módon azt is beismerem: nem mindig elégítenek ki ezek az interpretációk, gyakran vitatkoznék is velük. Nagyon örülök, hogy vannak, akiket őszintén érdekel a személyem, a sorsom és a lelkem üdvössége – eddig lámpással kellett keresnem eme őszinte érdeklődőket. De engem magyar reformátusnak kereszteltek és akként is fognak eltemetni – a költővel szólva: „ha eltemet, ki eltemet. / E föld befogad, mint a persely.” Nem állítom, hogy minden rendben van az egyházamban és az egyházammal, de okom sincs rá, hogy kitérjek a hitemből. Nagy a kísértés lépten-nyomon, mert záporoznak ránk a szebbnél-szebb ígéretek. Pál apostol írta volt kellő előrelátással Timóteusnak: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök.” E tekintetben csak arra vágyok, hogy amikor üt majd az óra, őt idézve lehessek méltó elmondani: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró.”