Kántor Lajos Életmű-díjához

A jeles író, irodalomtörténész- és teoretikus, szerkesztő és közéleti ember életműve még korántsem kész, lezárt opera omnia – mindannyiunk legnagyobb örömére, sőt meg vagyunk győződve arról, hogy még sok mű és tett megszületik, most mégis hadd keressük meg azokat a szálakat, amelyek a rendkívül sokoldalú alkotónak a munkásságát összekapcsolják és összetartják. 

Korunk-szerkesztőként, 1959-től jóval többet tett, mint ami a szokásos: szervezte és figyelemmel követte például azoknak az alkotóknak a közleményeit és a pályáját, akiket későbben a Forrás első nemzedéke néven ő is keresztelt el. Habár ez a nemzedék állt alighanem a legközelebb a szívéhez, mégis, a második, majd a harmadik Forrás-nemzedék alkotói is sokat köszönhetnek neki. Publikálta a megszületett írásokat, megrendelte a lehetségeseket és alkalmasint irodalomkritikusként és nemzedék-kritikusként a bírálatokat is megírta róluk. Természetesen őt is bírálták, és részt is vett nem egy, a romániai magyar irodalom és kultúra kérdéseit vitató nagy disputában a debatter Kántor Lajos, annak az alapján, hogy irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak a műveiben, az alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus koncepciójának a főszereplői, a tudományos elképzelésrendszert  pedig a lírai novella, lírai epika megnevezésével fogadtatta el. Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával, hanem sokkal inkább az erdélyi alkotó sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük. De nagyon érdekesek azok a könyvei is, amelyekben a nagy elődök - Szabédi, Gaál Gábor – vagy pályatársak (Csiki László) gondolatvilágát, érveit felelevenítve bontotta ki a választ arra a kérdésre, hogy vajon lehet-e kisebbségi magyarként Erdélyben és Romániában értelmes életet élni? (A mennyei kapu, Barátom a malomban,  Konglomerát – egy nagyon régi irodalmi forma felelevenítése ez utóbbi is.) A  kérdés, hogy vajon lehet-e kisebbségi magyarként Erdélyben és Romániában értelmes életet élni? - a nyolcvanas évek Romániájában már nagyon nehezen megválaszolható kérdés volt, s ennek szentelte az olyan izgalmas kiadványokat mint amilyen a Túlélő képek. De a funari korszak nyomorának is üzent a Kulcsok Kolozsvárhoz c. gyűjteménnyel, a fel nem adható város eszmei barikádjain. 
Ugyanabban a Korunk-szerkesztői szobában kezdte el a Korunk-Galéria rendezvénysorozatát, amelyben elhíresült és éppen befutó képzőművészek éppúgy kiállítottak, mint tehetséges, pályájuk elején álló festők, grafikusok, performerek. Hiszen a kísérletezőket  és képzőművészet teoretikusait is befogadta ez a képzőművészeti műhely, amíg be nem tiltották. A kép világa, a képiség a könyvgrafika felé is nyitást jelentettek, és ennek a honi műfaji nyomon követésében is jelentőset alkotott. 
Ugyanígy, hosszasan méltathatnám a Korunk történetével, illetve a történet tanulságaival foglalkozó Kántor Lajos munkásságát. Szintén fontos életművében a színikritikus, aki évtizedeken át rendszeresen közöl kritikákat a sétatéri színház teljesítményeiről. Méltathatnánk a művészeti és kulturális naplók szerzőjét, aki a világ minden tájáról közvetítette erdélyi és a magyar nyelvterület olvasói felé az élményt és az újdonságot. Szólanom kellene a publicistáról, aki többnyire sikerrel találta meg a kor szellemét és az uralkodó tematikát.
Gondolom, tevékenységének egyik jellemzője az volt mindig, hogy a szakmát sohasem csak szűk értelemben művelte, hanem a művelt nagyközönség és a közélet számára is fontosnak tartott, ezzel a művelt polgár, a kor és saját életében tájékozott világpolgár attitűdjét követte és sugallta, inspirálta. Ennek a fajta művelt erdélyi magyar  világpolgárnak a szempontja természetesen magasabb értékalakzat volt, mint a különböző politikai ideológiákban kifejeződő opciók, mint ahogy ebből lehet magyarázni a szélsőségek elkerülését, a Tom Paine képviselte filozófiai józan ész követésének a parancsát. Gondolom, ebben nem került nagyon távol attól a jellegzetes kolozsvári polgári attitűdtől, amelyet a Kapu utcai házban és a közéletben például az édesapja is képviselt.(A Farkas utcai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumának  igazgatójáról, idősebb Kántor Lajosról, a kisebbségi években az Erdélyi Múzeum Egyesület titkáráról utóbb  Kiss András írt igen tanulságosan.) 
Kántor Lajos ezt az attitűdöt és álláspontot képviselte közéleti emberként is, a Korunk főszerkesztői tisztségében, az 1989-es fordulat után. Az RMDSz alakulása körül fontos szerepet vállal, de még a segélyszállítmányok bonyolításában is milyen fontos dolgokat végzett. Emlékszem, egy alkalommal a lakásában egy üzletre való rossz írógép is összegyűlt. De itt említhetném az olyan, kevésbé látható de kulturális és multikulturális szempontból óriási horderejű vállalkozásokat, mint amilyen a Render vagy a Cumpăna voltak, a Magropress, ami a román közösség felé közvetítette a magyar sajtóterület jelentős állásfoglalásait, teoretikus értékű közleményeit. És természetesen a Sajtófókusz is, amely megfordítva tette ugyanezt. Gondolom, nagyon hosszasan sorolhatnánk azokat az állandó jellegű, szervezetekhez is köthető rendezvényeket, alapítványokat, intézményeket, amelyekben tevékenykedett és tevékenykedik, és amelyek közül kiemelkedik az Erdélyi Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Korunk Baráti Társaság, és nyilván a Kolozsvár Társaság. Hívó szavakkal próbált hatni, próbálta megszólítani az idők folyamán mindazokat, akiket méltóknak talált erre, de akik nem mindig igazolták vissza a bizalmat. 
Megígértem, hogy megpróbálom e szerteágazó tevékenység egymásba szálazódó elemeit valamilyen szintézisben összefoglalni. Kántor Lajos legfontosabb karakterjegyéből lehet ezt megérteni, a jóra törő vitázó és elhatározott akaratból. Mely akarat értéket akar felmutatni és kiemelni és teremteni, egy olyan világban, amely el akarta tiporni ezeket az értékeket és folytatólagosan egy olyan másabb világban, amely nehezen kíván róluk tudomást venni. A transzilván alkotók módján értékelvű látásmódra törekedett mindig, világosan körvonalazta ezeket és közvetítette kisebb és nagyobb közössége, az erdélyi magyar és jóra való román emberek felé. Akiket a szeretet és a kritika olykor nem is könnyen megvalósítható alakzatával közelített meg.

Kiemelkedő életpályát, hatalmas mennyiségű könyvet, közleményt, megnyilatkozást méltatunk most. És e hallatlan szorgalom láttán mindezt megköszönve  csak egy dolgot kívánhatunk: töretlen alkotó kedvet, jó egészséget és hosszú életet a hátralevők megvalósításához. Amice, ascende superius!


Elhangzott Székelyudvarhelyen, 2013 október 19-én, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó gáláján