Erdélyi álompolgárok

"Éltek vagy haltak, úgyis / övék mindig az ország, / amely nem is tud arról, / hogy már rég elcsatolták. // Nem készült DNS-teszt, / mert nem kell igazolvány, / hogy egy számítógépben / éppen hol vagy csatolmány. // S hiába kapsz majd papírt, / hogy ki lettél s ki voltál, / maradsz, akárcsak eddig: / sokszoros álompolgár." Hallgattam a Györkös házban, az Erdélyi Figyelő Versversenyén Markó Béla Csatolmány című versét, és hirtelen belém villant, előhívódott, megfogalmazódott bennem, miért tud mindennek ellenére még mindig inkább normális hely lenni ez az Erdély, ez a hely, melyet annyira szeretek, máskor meg annyira gyűlölök.

Ahhoz, hogy valaki beszélgetni tudjon másvalakivel, és ne menjen át az utca túloldalára, ha meglátja, az elemi jóérzésen és a józan észen kívül, mely (tegyük a kezünket a szívünkre és az agyunkra) nem segít minden esetben, közös történetek, élmények, tapasztalatok és emlékek kellenek, amelyeket olyan emberektől éltünk meg vagy örököltünk, akiket szerettünk. És amikor ennek a nagy versnek a fájdalma megszólalt Szép András zongorajátékával Laczkó Vass Róbert tenorján, azt éreztem, ezeket a fájdalmakat kaptam én is örökül a nagyszüleimtől. Mint Markó, én is megpróbáltam ellenni a fájdalommal, nem hagyni, hogy az életemet irányítsa, mint ahogy azt sem, hogy az örökös gyűlölet motorja legyen, de ha elcsatolásról, kettős állampolgárságról, irredentáról és álompolgárról hallok, bennem is megsajdul valami, mint benned és benne és bennük, és tudok csatlakozni ehhez a sajduláshoz, mert tudom, honnan-kitől érkezhet, és mivel jár. Nem kell szószedet vagy családi album ahhoz, hogy értsem, kik nyugszanak milyen sírokban, kiknek az életébe hasított bele a történelem, és hogyan, milyen indulattal és milyen tekintettel emlegették egy életen át ezt a hasítást, és alkati kérdés, hogy mindig szemügyre veszem, amivel azonosulok, és ez a közeledő-távolodó tangó ritmizálja az életem. 

Ha két ember találkozik, már a kézfogásukban, az ajkuk vonalában-élében ott van, mit gondolnak egymásról, és ezeken az éleken a legnehezebb túljutni. De jó esetben veszünk egy lélegzetet, elkezdünk beszélgetni, és már a második mondatban egyetértünk, mert mindkettőnk nagyanyja tudta, hol a Jókai utca, és miért nem hívják már úgy, és mindkettőnk történelemtanára elmesélte Erdély történetét. És ez a történelemtanár túllendít nagyon sok nézeteltérésen és lehetséges szakításon. 

Bizonyos szakítások persze feltétlenül eljönnek, hiszen az ember öregszik és merevszik, és mint a közlekedésben, itt sem csak te lehetsz a hibás azért, ha karambolozol. De ha meg kellene magyarázni, Erdély miért jó hely, én mégis ezt mondanám, a csatolmányt és a történelem lelkes tanárát.


Még több Demény Péter: jodemenysegfoka.blog.hu