Életre fel!

Mekkora felelősség, ebbe a fehérségbe beleszúrni egy szót. Mit? Egy szót. Kettőt szúrtál bele, már az elején, így kezdted. Ezzel ültem le, mosolygok, a jó szójáték kimondásának örömével. És örömének, az övének, az övéinek? Nézek. Két szó talákozott, nem? Jól összecsendülnek, sokatmondóan, s elgondolkodtam ezen. Hogy mekkora felelősség, mégis,öröm ide vagy oda, ebbe a hófehér lapmezőbe beleszúrni két szót..

Beleszúrni? Beleterelni, belesimítani, a papír vakítóan világító erőmezejébe, egy jó találkozást, ahol és ahogyan két szó találkozik, és lüktetni kezd. És történt valami, egy találkozás, két szó találkozása is, energiát bocsát ki, nem? Épp csak belegondolok, és már egybe is esik ezidőre ezzel, már esik is ki ujjaim közül a cigaretta, cigarettából a parázs, lavina indul, hamu szétgurul, szikrák szerteszét, kapkodok, csapkodok, ne égessem meg magam, ne égessem ki a lapot, a takarót, ne verjek le semmit, s már koppan is, kitudjahány alkatrészeire esik a telefon az asztal sarkáról, nem is asztal, nincs ebben a lakásban, egy széken írok! Hova a francfenébe esett, azt olvastam, több helyen, hogy egy cigarettaparázs hétszáz celsius-fokkal ég, te jó ég, nem létezik! A szó-lavina is indul, már látom, már hallom is, ahogy üvölt rám anyám, eltorzult arccal, szinte gyűlölettel, megmondtam, verd le azt a hülye, hajolj közelebb, ne tartsd annyit a kezedben, mint apád, jól tudod, hogy mekkora iszonyom van ettől! És omlik elő, rám az a történet Nem írom most le, pedig ezt kellene, így kellene folytatni, ez a tiszta, lüktetővé vált, fehér erőmező ezt kéri, követeli, hát írd le, hogyan üvölt benned a.

Dehát nem, nem tudom, én arról akartam írni, hogy hát, úgy ültem ide, hogy. Nyugi van, fontold meg, gondosan, elejétől a végéig s vissza, lépésről lépésre, ráérősen, ne hagyj ki semmit, senkit, hogy ne komplikálódjék, különben azért van ez. Kicsit összegabalyodtak megint a dolgaim, tűnődöm s csendesek el, hogy eltűnhetnének ezek a gabalyok, merthát szelíden, szépen és aki lélekkel él... Ezek csak tünetek. ? A bajok. ? Nem a pénz. Fontos? Kell. A font, angolul betűtípust jelent, a betű karaktert, ereje, akaratereje van a karaktereknek, mint az olyanembereknek is, nem? A font pénzegység is, a pénz váltó, fel váltó, és ugye súlymérték is. Az az ostor pedig, amit nagyapád font, emlékszel, nem sajnálta a bőrödről a hasítékokat, meg is érdemelted, akkor, egyetlenegyszer, hogy ne tegye el. S a nagyanyád ébenfekete befont haja, amit örökké csodáltál, kora ellenére? Melyik, mi a fontosabb? Ne légy körmönfont! A szó ilyen súlyossá komolyodhat? Meg is üt, s ha nem vigyázol, rosszul „használod”, akkor vissza. Hallgatok tűnődőn, ez az én nyugodt létállapotom, vigyáznom kell rá, nagyon, nehéz fenntartanom. Lélekkel, hisz fáradékony már, de épp ezért, tévedékeny is kevésbé lehetne. Már úgy ami, a magányt illeti, már úgy elvárná az ember, nem a beletörődést, de a kevesebb vergődést, vagy verdesést, kinek hogy tetszik.
Eltelt már másfél óra, kapok észbe, pillantok szét ijedten a cigarettafüstben, az összes leve elfőtt a pityókának, , az ördögbe, ugrok fel! Feltöltöm, vízzel, és bele még egy kevés só, de a szó ott piszkálódik, mocorog, rezeg, vibrál bennem. Mert lehívtad, létrehívtad, aktiváltad.
Visszaülök, tűnődöm az előző mondatokon, hogyan, honnan kerülnek ide elém, „belebotlom”, megakaszt a szó. Visszapillantok, visszafele pillantok rá, mintha valahogy megmutatná, felkínálná magát, meglátom, mint a hamuzót, a tollat, a papírt, akármelyik tárgyat magam körül, és visszaolvasom: lélekkelél. Ugyanaz, nem csak a jelentése, de teljesen, azonos önmagával, betűről betűre, mintha atomról atomra, mintha anyaggá válna hirtelen. És körbefut, lefutja körét, visszafordul önmagába s kezdi magát előlről. Nem ez a törvény? A titka, a nyitja a folytonos megújulás. Itt a nyelvben. Is. Tenmagaddal együtt, hallom magamat, messziről. Magamat? Ma gamat. Magam, na, ez is olyan. Az, légy az! Vigyázz, ne járj úgy, mint Ady Endre az Úrral. Csalni nem szabad, mert azzal magad, ennek ez a magva. ? Magoss? A nyelvről tudok ezt-azt, azt hiszem. Nem hinni kell, nem is tudni kell. Nyelv és írás mélyen rokonok, szentségük így ismeretes: „kezdetben vala...”. Ezt tudtam. „Tudtad.” Vérségük, igazságuk tehát a megtörténésben van. Amikor megtörik az én. És ekkor döbben rá, hogy szeretve van, bármennyit hibázott. Úgy kell írni, úgy kell leírni is. Leírni, hallod? Le, mindazt, ami Fentről jön. Mi az, ami? Ami ima, aképpen, vagy úgy, fentről le és lentről vissza, nem oldalról, az más, nem is oldalból. Oldó dalból. Vagy régiből? Régen tudták, mi az ami old, a régiek, az öregek: a derű, a derűség, a derűs ég. Hagyd az angolod, új nyelv az. Lejön, eljön, eljövő, fut is tovább a „betűvető programom”, hogy fentről, hogy le, hogy el, hogy jövő, hogy hümm, müh, hogy mü, mük es, fiam, hallom ki a háromszéki barátaim történetmesélései közül.
De vacsora se lesz így, nemhogy egyéb, a pityóka is elfőtt, odalett. Hova lett már megint? Az ördögbe, soha nem érek semminek a végére, tolom el a tollat, a papírt, az visszatolat meghőkölve, mintha meg akarna inteni, meg is int megint, ahogy én megint cigarettára gyújtok, mert egy rossz mozdulattal leverek dobozt, gyújtót, szét is robban azonnal, darabjaira pattog, a csattanás, a robaj születésem óta iszonyatot kelt bennem, odacsapok, felugrok ijedtemben, a hamuzó neki a kávéspohárnak, szerteszöknek, szétszaladnak a csikket a földre, minden csupa hamu és korom, s kávé, és ömlés, folt, törlöm, a takarónak annyi, mi az Isten van, de megrémültem, és furcsamód mégsem vagyok dühös, csak megijedtem. Természetes, gondolom. S hogy miért is ültem le, hogy keveredtem ide, ebbe bele? Nekem kellett, mi volt az eredeti gondolat? Eredeti? Mindennek, minden történet előtörténetének előtörténete van, legfönnebb előhívhatja az emlékezés, de azzal baj van, vagy mégnagyobb lehet belőle, sejti minden sejtem, s így is mondják mások. Leültem hat órával ezelőtt, mindjárt hét órája, nem létezik, már fel kell kapcsolnom a villanyt is, és mit csináltam?
Mekkora felelősség! Mekkora alázat: ezt elfogadni, és alázat: folytatni! Mit? Folytatni akarod? De csalni nem lehet! Hogy szoktátok mondani? Hamar kilóg a lóláb. Dehát itt van, szikrázik szét a gondolat,mint az imént a cigarettaparázs, hogy világosítsa elmémet, hogy megint cigaretta, hogy nincs meg a lakbérpénz, nincs meg a szívbérváltó, hogy lassan semmi sincs meg, hogy kilóg, hogy lóláb, hogy csak egyvégtében, egyvágtában van minden, és mégsem, de sehogyse jó, semmisem, hogy elig bírom már, hogy, hát ezért, ezért ültem ide le, tisztázni ezt. Kilépni a besűrűsödő homály hangulatából, ami összegyűlt, felgyűlt, fel, oda is és jön le, vissza, mert ez van, ez ilyen, és mert nem lesz ez már nagyon másként, de elviselhetőbb és élhetőbb lehetne mégis, az ördögbe is.
Az ördög? Másik nyelv az, a másik fele, megtudod majd, rájössz, vagy elmondom egyszer, jó? Szépen, megfontoltan, ne szakítsd, ne is szedd, ne is szét, hanem válaszd gondosan ketté a szót, szeretettel, elfogadással, hogy van, ne mondd semmire, hogy nem létezik, és válassz más őrt magadnak. Szívesebbet, szívsebesen járkelőt, és meglásd, seb is kevesebb lesz!
Hallgatom kicsit a csöndet, s a kinti esőt. Vajon mit mond el a füveknek, a fáknak? Hogy szükségük van egymásra, ezt biztos. Vajon meddig mehet, így, cseppenként? Vagy csak így megy, csak így mehet, csak így tud, csak így tudok, csak így érdemes? És már megint elkalandoznék tűnődéseim között, aztán bekapcsolnám a telefont, keresett-e valaki, a számítógépet, az internetet, a zenék végett, a napi sajtót átfutni, a folyóiratokat, hogy van-e eredmény az Irodalmi Jelen fájpályázata kapcsán, hogy jött-e válasz a Vigiliától, javítsak-e még a megírt levélen s mely verseket csatoljam az ÉS-nek a tavalyi csöndem után, hogy Demény írt-e, átnézte-e a románul írt verseimet. Ha nem figyelne rám, ha nem emlékeztetne, hogy miről volt szó.
Hát így! Így íródnak, így írják, így íratják meg magukat a történetek, lesznek a saját önkéntelen történeteinkké, vagy leszünk mi az övéik, kivédhetetlenül, kivénhedhetetlenül, s ha van bennünk kellő alázat, szelídség, akkor felvilágosítanak magunkról. Mert amit ki kell mondani, azt ki kell mondani, így vagy úgy, „veled vagy nélküled, végülis megszületik az ének”, mondja Hervay azóta is, velünk vagy nélkülünk, végülis megtörténik, eltörténik az élet, mint egy levert kávéspohár! Ami életre akar jönni, az életre jön. Hívatik? Hívatva van? Híva van, ha híjja is. És életre kel, és fel-, és jár. Uramisten!
Esküszöm nektek, hogy ezt a két szót írtam le, a cím gyanánt. Merthogy ez volt a gondolat és így: leülni és összeszedni gondolataimat, magamat, a holnapi-heti teendőket, a házat, a mosatlant, egyszóval: elodázottságaimat s az előttem levőket, s a közöttük fázékonyan toporgókat, a test kényszereit, a szükségleteit, azok előteremtését számbavenni, a mindennapiak tornyai közé rendet eszkabálni, sorrendet kitalálni, naptervet írni, miközben eltellik a nap,s hogy mégis, hogy hol lóg ki a lóláb, pedig megvizsgálom naponta, többször, pedig énmostmár keményenlágyan, igazán, de amiért igazán nem úgy mennek a dolgok, ahogy. Kellene? Akarod? Szeretnéd? Vasárnap van, ilyenkor van kicsit több idő erre, mintha megengedtetne nekünk még ez is, a levegővétel a vágtában. De mivel, hogyan kezdjem, tűnődtem a papír előtt, az elején, hogy leírni mit és hogyan merjek, magamnak, magam elé, így kezdtem. Így kezdtem ki a fehérséggel, megsebeztem,és most az ő sebei, mintha enyémek is lennének, mintha a sajátommá váltak volna. Így kezdtem ki a fehérséget, anyám mesélte, hogy mikor születtem, olyan fekete voltam, mint. Mint olyan. Aztán mosolyogtam, az elején, pufókszőkeséggel, ugye, aztán megijedtem, aztán kapkodtam, és fújtam a szivarfüstöt, és nem lettem dühös, nem főztem, nem ettem, aztán így volt, aztán. Én nem is ezt akartam, nem is így akartam írni, leírni sem, semmit. Én nem is írni akartam. Még ezt a napot sem így gondoltam el! Még reggel sem!
Én naponta félek, bevallom, mert komolyan vettem valamit ebből, vagy nem tudom, fordítva lenne? Velem folyton-folyvást megtörténik, hogy eljő, hogy kel, hogy kell, hogy életre, hogy fel! Hogy addig nincs versküldés, mosogatás, evés, mosás, amíg belül nincs. Addig nincs sorrend, nincs rendrakás, csak egy rakás rend, válogasson, aki akar, ha akar, ha akad, addig nincs, addig nincs ez, nincs az, mert az nem fontos. Nem az a fontos.
Hanem? A szó van fölötte, az élet megélése fölött, az ige, a mondat van? Nem, rég elkezdte azt már valaki, és soha nem ér véget, csak vigyázni kell nagyon, a szívre, azt tartani tisztán, rendben, ha folytatni akarjuk. S ha mindenünk nyitva van, belülről, és nem befeszítve, nem is élünk, nem is kell élnünk, szertelétáramlunk minden–  és mindenki felé, kifelé, életre, fel, s Ő vissza, válaszol. Lúdbőrös lett a karom, a hátam, felebarátaim!
Bekapcsolom a gépet, persze, és sírni kezdek. Most éppen ettől: http://www.youtube.com/watch?v=Q5xXPvDnMYU