Sajnód

Temesi Mesternek

Csodálatos, csodálatos! Sajnódon élni csodálatos. Azt is mondhatnók, hogy a világ legnagyszerűbb dolgainak egyike. Itt minden szép, minden jó, és nincs hiba benne. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenki szeret mindenkit, illetve mindenki szeret egy másikat, és milyen csodálatos, együtt utálnak egy harmadikat. És ez így nagyon szép, nagyon jó.

Ettől érzik nagyszerűen magukat az emberek. Sajnódon tudják rólad, hogy mit eszel, mit iszol, mikor volt mumpszod, napi hány alkalommal voltál a budin, melyik üzletben vásárolsz, mikor szeretkezel, mennyi a fizetésed, a gázszámlád, a villanyszámlád. Tudják rólad, hogy lábizzadás ellen milyen dezodort használsz, mit forgatsz a fejedben meg a zsebedben, mikor szoktál a kapun, az ajtón kimenni, mikor szoktál bemenni, mikor kelsz, mikor fekszel, mikor vannak bélpanaszaid, mikor van lázad, és mikor van hányingered. Sajnódon olyan szép, ahogy állandóan egymásba ütköznek az emberek, ahogy állandóan valamiért sértettek, olyan szép, hogy úgy is viselkednek, mintha folyamatosan vérző sebet hordanának a testükön, és hogy állandóan készek a támadásra, egy jó kis pletyózós furkáló piszkálódásra. Sajnódon rettenetesen érzékenyek az emberek, és nagytermészetűek. Sokat esznek, sokat isznak, lehetőleg zsírosat és töményet, és legszívesebben arról szeretnek beszélni, amikor a másik evett sokat, amikor a másik ivott sokat. Sajnódon az is csodálatos, ahogyan tisztelik a rangokat, a fokozatokat, a tekintélyeket. Nem úgy, hogy csak ímmel-ámmal. Igazából. Me’ aki nem adja meg a kijáró hajbókolást az adószedőnek, a hivatalnoknak, az autószerelőnek, a vécés néninek, az költözhet is onnan el egy nagyvárosba. Annak annyi. Sajnódon olyan szép, ahogy Sajnód kitermeli magának a vezetőit, elöljáróit, kitermeli a hivatalnokait, a tisztviselőit stb. Olyan szép, hogy nem kell máshová menni emberért, a fontos pozíciókba csakis a sajnódiakat ültethetik, nincs is szükségük holmi jövevényekre, amíg a fontosabb székekbe a sajnódi aklok báránykáit terelhetik. Sajnódon illik megülni az ünnepeket, nem illik megtartani a nem ünnepeket. Sajnódon aki nem olyan, mint a sajnódiak, az elvetemült, az mindenre képes gonosztevő, az nem is ember, az kész katasztrófa a társadalom számára. Csodálatos, csodálatos! Sajnódon a lakodalmakon, éjfél körül merev vigyázzban éneklik el a sajnódi himnuszt, akkor, amikor már nehéz a fej és a lélek, és könnyekkel öntözik minden sorát ennek a csodálatos, lélekemelő dalnak. Sajnódon az igazi férfi felhúz egy ötszázast a vonóba (hiába villan az asszony tekintete a szemközti asztaltól), s belebőgi a hegedűhúrok közé a világ legkeservesebb nótáját. Sajnódon délelőtt fél tízkor és délután ötkor ötven percre megáll az idő. Ajtót bezár, telefont kikapcsol a hentesmester, a fazekas, a hegedős, a mutatványos, a böllér, a sintér, a pincér, a suszter, a borbély, a vállalati pártbizalmi, az adminisztrációs osztály vezetője, a központi káder és a káder-káder. Lesötétít, cigaretta, kávé, tévé. Ennyit igazán megérdemel Sajnódon a sajnódi ember. Sietek, mert kezdődik a szeriálom, mondja fél tíz előtt öt perccel Ferluska néni, ismétlés, de olyan jól esik újra, most már figyelmesebben, nyugodtabban végignézni. És már a kanál sóról is megfeledkezik, amiért csak úgy beugrott fél nyolc körül, és máris faképnél hagyja özvegy Fauszt Péterné, született Egermond Laurát, aki maga is örül a távozásnak, hiszen ő is meg akarja nézni az ismétlést. Sajnódon – milyen csodálatos, egyedi és sajátos! – a legjobban virágzó médium a csepűrádió. Ez a nagyszerű találmány úgy működik, hogy például Bordás néni megkérdezi az üzlet előtt Bot Lenkét, hogy hallotta-e, hogy már megint mit akar ez a Fogolyán. Mit, kérdez vissza Bot Lenke, mire Bordás néni elmondja a tényállást. Erre Bot Lenke rettenetesen felháborodik, és mond ő is ezt-azt, pár együtt érző szót. Elég is ennyi Bordás néninek, repes a szíve, remeg a lelke, alig várja, hogy összetalálkozzék Cseplő Péternével, aki különben jó barátja Fogolyánnak, és komás Bot Lenkéékkel, hogy elmondja neki, igen-igen felháborodva, hogy nézzen oda az ember, ez a Bot Lenke miket nem mond Fogolyánról. Cseplő Péterné is felháborodik, és a kenyérsorban elmeséli Csorvásinak, Csorvási továbbadja Fegyvernének, Fegyverné elmondja Aszalosnénak. Terjed a hír, gömbölyödik, gazdagodik, és mindenki tud mindent mindenkiről, mindenki tudja, hogy Bot Lenke milyen gyalázatosan szidta a szomszédját, pedig mi baja vele, mit tett az neki, és hogy nem szégyelli... Délután, de legkésőbb másnap ugyanez, csak más felállásban. Csodálatos, csodálatos! Szép ez a város, minden nagyon jó, minden nagyon szép, és nincs hiba benne. Sajnódon a házakat, a tereket, a fákat, a füvet, a kövezetet, mindent sajnódi színűre festenek az emberek, sajnódi színe van a hajuknak, a szemüknek, a testüknek és a lelküknek. Sajnódon mindenki a Sajnód Párt tagja, Sajnódon nincs széthúzás, nincs szembeszegülés, nincs ellenvetés, nincs erőszak, nincs betegség, nincs halál. Ha netalán fel próbálná ütni a fejét valami, ami nem illik a sajnódiakhoz, azt Sajnódon, a tanácsban úgyis leszavaznák. Egyemberként, egyöntetűen, ellenszavazat nélkül, tartózkodás nélkül. És mindenki tudja Sajnódon, hogy Sajnód csak a sajnódiaké, hogy Sajnód sajnódi föld, hogy Sajnód csak a miénk, mert Sajnód mi vagyunk, a mi vérünk, a mi verítékünk itt minden, sajnódi vér, sajnódi veríték, sajnódi föld, sajnódi ég, sajnódi víz, sajnódi tűz. Csodálatos, csodálatos! És nincs hiba benne.